Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. március, XIII. évfolyam, 3. szám »
Hajdú Farkas-Zoltán és Alkaiosz lakomája*
Hajdú Farkas-Zoltán: Alkaiosz lakomája. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda,
2001.
Úgy tartják: messziről jött ember azt mond, amit akar. (De jó! – teszem hozzá.)
Hajdú Farkas-Zoltán Heidelbergből jött, és vélhetőleg szülőföldje felé tartva
állt meg Budapesten most is, mint annyiszor. Új könyvében pedig azt mondja egyebek
mellett: „... tudom, hogy csakis a meséké lehet a jövő. És a bátorság diktatúrájáé,
a kritikus dicséretéé, az egészséges iróniáé. No, meg a szomorúságunké.”
Ezzel mintegy meg is fogalmazta könyve mondandóját, és egyúttal a hangvételét.
Tanúságát adta annak is, hogy milyen tudatosan műveli, amit művel, legyen az
esszé, tanulmány, doktori értekezés, műfordítás, interjú és minden egyéb, amivel
Hajdú Farkas-Zoltán heidelbergi magányában foglalkozik.
Az a „minden egyéb” pedig egy kis műhely kialakítása szülővárosában, Csíkszeredában:
ott jelenik meg, a Pallas-Akadémia Kiadónál az általa szerkesztett Nobile Officium
– Nemes Szolgálat – könyvsorozat is, és ott látott napvilágot saját könyve,
az Alkaiosz lakomája, mégpedig Deák Ferenc gyönyörűséges illusztrációival.
Ennyiből is kiderül talán, hogy Hajdú Farkas-Zoltán két hely, két világ között
utazik folyamatosan, mégpedig térben és szellemiségben egyaránt; mondhatni,
esszéi útleírások, még olyankor is, amikor ki sem mozdul a szobájából. Ezt a
könyvét is íróasztalának leírásával kezdi. Derék dolog, ha egy szakma művelője
munkára készen és rendben tartja szerszámait, beleértve a szellemieket. Hajdú
íróasztalán azonban nemcsak tárgyak sorakoznak, hanem velük együtt a hozzájuk
tapadt emlékek, és túl rajtuk világra nyitott asszociációk. Számára a világ
legalább annyira jelent tájat, embert, bort, mint kultúrát.
A kultúra viszont életforma számára. Amikor eljut Krétára vagy Kubába, az ott
lakókban – legyenek azok földművesek, halászok, buszsofőrök – az életformájuk
által hordozott kultúrát próbálja megérteni, a maga számára értelmezni. Hangsúlyozom,
hogy a maga számára. Neki van szüksége rá. És ő van birtokában azoknak a kulturális
eszközöknek, idézhető olvasmányoknak és példaképeknek, melyek érteni segítenek,
és ezáltal bizonyosságot adnak idegenben. Nem egzotikum-nézőbe utazik messzi
tájakra Hajdú FarkasZoltán, és ennek bizonysága, hogy az ottani emberekben az
életnek ugyanazt a teljességét fedezi fel, mint szülőföldi sorsosaiban.
A másik bizonyosságadó, kapaszkodó: a szülőföldje. Ez mára jobbára emlék, meglehetősen
bizonytalan bizonyosság tehát. Ebben viszont önmagát kell megtalálnia, hogy
viszonyítási pontra leljen. Ez a szülőföld akkor sem jelen idejű, ha Hajdú Farkas-Zoltán
meg-megjelenik tájain, emberei között. Akkor sem az adatai a fontosak. Akkor
is a kultúrája foglalkoztatja – mondhatnám, a kultúra mint emlékezés.
Mondhatnám azt is, Hajdú önmaga kultúrantropológusa. Kiművelt tudományos és
esszéírói apparátussal kutatja fel saját személyét, mély- és magas kultúráját.
Amibe egy-egy megható csillanás, illat, íz, női forma éppúgy beletartozik, akár
az egzakt adatok. És benne van az idegenség érzése, mindvégig. Már csak azt
kellene meghatározni, hol idegen Hajdú FarkasZoltán: a szülő- vagy a lakóhelyén?
És vajon nem ez az idegenség-e az ő otthonos állapota? Érezhetően abban tud
felszabadulni, kötelmeit betartva is kötelékeitől szabadulni, és ezzel önmagává
válni.
A boldogságkeresők fajtájából való Hajdú Farkas-Zoltán, nincs tehát könnyű dolga.
Van ebben a kötetben egy Temetés Szebenben című írás. Riport is, emlékezés
is, esszé is, novella is egy kicsit. Első ránézésre a nemzetiségi identitás
zavarairól, kétségeiről szól. Valójában az élménnyel való szembetalálkozás leírása.
És mintha nem is a megrendítő, ugyanakkor groteszk valóság – egy török após
romániai elföldelése – lenne a tárgya, hanem maga a találkozás ezzel a tárggyal.
Hajdú Farkas-Zoltán útja, mellyel egy másik ember utolsó útját kíséri végig.
A többi adalék. Igaz, ez az adalék demográfiai és szociális viszonyokat jelent
és jelenít meg, a fontos mégis az író, a látó, a tárgyában érdekeltté tett szemlélő
viszonyulása. Ezen túl és felül pedig az az erőfeszítés, amellyel Hajdú megérteni
és elfogadni próbálja a tőle idegen világot, és az az öröm, amellyel feloldódik
benne.
Minden írásában egyfajta lelkesültség, rajongás érződik. Lehet, hogy az írás
öröme, mámora ez. Bármi legyen, mintegy meglebegteti, más dimenzióba emeli a
tapasztalati tényeket. Utazása közben Hajdú átlépi a műfaji határokat is. Lírai
jegyzet, úti esszé, elbeszélés egyaránt található e könyvben, és található egyik
a másikában is. Hajdú nem válogat az eszközökben - ez a szabadsága. Él is vele.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szabadságnak ez a lehetősége csábította és
sarkallta írásra.
Vissza-visszatérő „hőse” a költő. Mintha nem meghatározható személy volna. Hanem
az érzékenység és egyben a kiszolgáltatottság, a magasztosság és a naivitás
metaforája. Mondhatnám úgy: az érzékenység szabadsága, a szabadság kiszolgáltatottsága.
Maga a sóvárgás, a vágyakozás, a földhözragadt lebegés.
Mégis, milyen szabadság azé, aki a csíki borról, avagy annak hiányáról kerekített
emlékező esszéje végén, önmagát kiszolgáltatva olvasójának, azt jegyzi fel:
„Írtam ezt Heidelbergben, nagy honvágyamban, egy üveg 1993-as bordói Chateau
Margaux társaságában?”
Ennek a könyvnek a néhány, központozás nélküli mondata pedig így hangzik: „találkozhatunk
megnézhetjük, hogy a vágyak találkoznak-e a valósággal, azt hiszem, én egy kicsit
félek”.
CSÍKI LÁSZLÓ
* Elhangzott 2001. november 5-én a könyv budapesti bemutatóján, a Custos-Zöld
könyvesboltban.