Farkas Wellmann Éva

A megmentő bosszúja
Egy asztalsarok. Megmentőddel szemben.
Napodnak hőse. Begyújtott a hála
Presszód alá is. Nem gúny ez szemedben.
S nem szánalomtól remegett az álla.
Veszély (volt/nem volt) – témából kihagyva.
Távoli nyelven, nagyolva fesztelen
Világát írja két ajaknak rajza.
Érdektelen ügy. S beszélők, testtelen.
Zene szól. Függöny – csupán az ablakon.
A végtagok gyorsak és hadonászók.
Kihűl a kávé. Kapaszkodhatsz vakon,
Várván: lelkierő, öntudat rászól
Egyikőtökre. (Egymagamban lakom.)
S este van. Lassan sötétül a vászon.

Megbocsátás
Csak semmi vershelyzet. A megbocsátás
Álmagaslatáról írni így nem értek.
Alapállás a csend, s a versem átás
Most szón, beszéden, mik olykor lemértek.
Minden drámaibb körülményt (karácsony,
Születésnap, egyebek) kizárva, épp

– tévézés helyett – nézek át a rácson
És megbocsátok. Lám, tiszta így a kép.
Csak úgy? Igen. Nem lényeg már, mit vélek;
Ha más a program, mindegy már a régi,
Új jelmezt ölt a terepszínű lélek
Zamatosabb – ha elveszett az égi –
Ez itt, alant, melyre most mégse térek.
S nem katasztrófa. Mégcsak nem is légi.