KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

Az útvesztő
Hernádi Gyula regényhőse, A boldogság templomaiban, félőrülten a fájdalomtól s a tehetetlen vágytól szikkadó szájjal, a kétely örvényeiben, hajszálaiból, körömdarabkáiból, emlékeiből és fényképéből különféle borzongató mágikus praktikákkal végül is életre kelti tragikus hirtelenséggel őt faképnél hagyó szerelmét!...
De sokáig nem tud örülni neki. A varázstudománynak is vannak határai. Néhány óra múlva a lány másodszor is elhagyja, s most már reménye sem lehet rá, hogy a dolog még egyszer sikerül, hogy még egyszer feltámaszthatja szerelmesét...
Zelk Zoltán felforgatóan nagy versében szerelmét perli vissza a haláltól; mániákusan, mint reménytelen szeretők a kacatokat – hajfürt, harisnyakötő, rúzs, levelek, fényképek etc. – rendszerezi tébolyító emlékeit, s csatasorba állítja őket azért, hogyha vissza már nem is hozhatja a szeretett nőt a halálból – végül is nem varázsló –, de legalább a versében jelen lehessen... (A Sirályban.)
Mindörökre! vagy legalábbis addig, amíg él a magyar vers! Amíg magyarul még verseket olvasnak. (A Sirályt is.)
Az emlékező költő pedig, a fájdalomtól tébolyodottan kóvályog az útvesztőben, s mindenütt a szeretett lénnyel találkozik. Vele. Az emlékével. Az alakmásaival, s ennek a labirintusnak soha nincs vége, ebből a labirintusból nem lehet semerre sem kimenni, már mindenhol előre van, és már mindenhol hátra van, ennek az önmagába visszakanyarodó útvesztőnek közepe sincs, nem lehet belőle eljutni semerre, csak magunk körül pörget a roppant fájdalom, de közben íródik a vers, s a cikázó sorok ércnél maradandóbb emléket állítanak az egyetlennek, a nőnek. Háta mögött, mellette, mögötte, a háttérben meghúzódva valahol ott vacog a költő is... (A Sirályban.)

BOGDÁN LÁSZLÓ