Lackfi János

Mazsola-rajzás
A lakás bármely eldugott zugában
lelhetünk mazsolát.
Ha a papucs talpára ragadt
valami, s biztos nem rajzszegbe léptünk,
mert nem fémesen koccan, hanem
puhán tapad a küszöbön, nos,
ekkor már biztos, hogy apró lepénnyé
lapult mazsolával van dolgunk.
Ez még megesik, gondolom, mással is,
de – nem mintha szerény háztartásunk
fényét kívánnám emelni –
ha nálunk az ember apró puklit tapint
a viaszosvászon abrosz alatt, ha egy bútort
eltol a faltól, ha egy légyféle sötét
foltot vesz észre az ágyterítőn, ha egy
fiók sarkából kikotorná a hajszálak-porcicák-
szotyolahéj-gemkapocs alkotta elegyet,
ha elővesz egy frissen vasalt babaruhát:
biztos, hogy egy vagy több szem mazsolára
bukkan.
Újabban egy könyvet nem lehet úgy kinyitni,
hogy egy fonnyadt, szétterült, szemtelen mazsola-arc
ne nézzen ránk. Előbb-utóbb ott úszik a leves
tetején, elbújik a vegyeszöldség tarka
szín-keverékébe is némelyik, nemrég napi
postám bontogatva egy levélből is
mi más hullott volna ki, lassan azon csodálkoznék,
ha eltűnnének.
Múltkor a kádban fürdő feleségemre
kezdtek, ki tudja, honnan potyogni, szemerkélni,
majd egyre nagyobb tömegben zuhogni,
mint mikor a fürtről szüretelt aszú szemeket
öntik kosárból. Mint megannyi apró heg,
borították el víz-harmatos bőrét, alig látszott
ki alóluk.
Én, aki nem vagyok nagy mazsola-fogyasztó,
egyéb esetekben a gyerekekre hagyom
a csipegetést, most, mondjam-e, magam ettem
le az időnként megborzongó testről a több kilónyi,
ragacsos-fűszeres mazsola-rengeteget.

Árnyékszínház
Nem hencegek, tényleg nem féltem a sötéttől,
gondoltam, féljen tőlem a sötét,
majd kicsavarom az ecsetet
annak a kezéből, aki
esténként az egész világot összekeni.
Ha választhattam egy homályos, kutyaugatásos
és egy kivilágított utca között,
hát mindig az előbbin jártam.
Jólesett a szembejövők mindig gonosz
körvonala, jólesett, hogy
amíg közeledtek,
egyre hangosabb lett a cipőtalpak
hangja, no meg a szívemé is,
ha pedig távolodtak,
elcsitult lassan ez is, az is.
Ilyenkor olyan volt
a cigaretták vörös pöttye, mint egy
távoli autólámpa vagy egy
hűtőszekrény őrlángja vagy egy
karácsonyfa-égő vagy egy
szem izzó parázs vagy egy
templomi örökmécs.
Jólesett megnyugodni, hogy
az a rossz
végül mindig valaki ismerős,
mondjuk a Bandi szomszéd, kocsmába menet,
vagy Pali bácsi, és tudni lehet:
a bal kezén csak három ujja van,
mióta az ablaküvegbe beleesett,
vagy az autószerelő, ati ténet mondja a tát
s dénet a dét med a dét, például íd:
Duri, medetted már a tenyeredet?

Az idénymunka tanulságai
William Cliffnek
Kintről túráztatott motor ébresztgetett,
mert Golyó, akinek ugráló, ideges
szeme szerezte a fenti becenevet,
felkelt mindig korán, hajszolt, már remegett,
s minthogy vad motoros volt azelőtt, kanyart
kanyarra eszelős csikorgással szedett
erdőben osonó kis pertli-utakon,
ahol az a szokás, hogy ki hurokhoz ér,
jó előre dudál, s minden reggel halál
utazgatott velünk, dőltünk, mintha kaszált
volna, jobb- s balfelé, töröltük a csipát
szemünkből, szájszagunk volt, s kukorica közt
tettük guggolva, ha ránkérett a dolog,
ültünk kinn a mezőn, kenhető csokival
és hazulról hozott konzervvel ettük a
nejlonba csomagolt, szeletelt kenyeret,
cikória közül húzkodtuk illatos
kamilla drótjait, nyakamon hólyagok
szelíd nyája legelt, éjjel mind kifakadt,
és a párnahajat cifrázták cseppjei,
mint Pollock vásznain, régi targonca állt
a tanyaudvaron, érdes deszkáit a
trágyalé marta ki, leégett hátamon
fekve fetrengtem ott, s loptunk borsót, amit
a bezárt ablakú lakókocsi sötét
mélyén versenyt pucolt a négyfős társaság,
s hogy Golyó kedvese dühös lett, az egész
biliárd-készletet földhöz vágta, gurult
a sok molekula, s elküldtek moziba
engem és a Kövért, és adtak sörre pénzt,
ültünk, képzeletünk mélyén ringadozott
ama lakókocsi, kitombolták maguk,
vasárnap a misén ültek keresztbetett
lábbal a helyiek, csevegtek, míg a pap
oltárnál szöszmötölt, ennyi volt az egész,
mélyhűtőnkben a sör szétrobbant egyszer, a
sör- és üvegszilánk zúzalékká vegyült,
s egy tál vízben puhult, úgy várt a szója ránk,
esténként paprikás lé lepte, lötyögött,
mígnem, megunva a nyersgumi-ízeket,
jó pörkölt-szaftosan mi főztük, férfiak,
s utána kő maradt gyomrunkban, mind, akár
Piroska farkasa, vedeltük a vizet,
én sétáltam egyet, nem jutván messzire,
mert a kő egyhamar végállomáshoz ért,
s már a vécé körül sündörögtünk, hát ilyen
volt a nyár, műanyag- s csípős növény-szagát
semmi se mossa ki belőlem, nincs az a
fürdősó, illatos szappan, lósün, ugyan!...

A helyhezkötésről
Georges Perrosnak
Az ittből szólok át az ottba
neked ki hallgatsz zsugorodva
s miután annyi dombra
tetted Bretagne-ban lábadat
az egyik ráunt
fogta magát és téged eltakart
nem tudom tudod-e nálunk
mit jelent hogy laposság
hogy lábaink a végenincs tarlót tapossák
s a kifacsart és összegyűrt kukoricaszárak
s csak dönti valaki a kékfestő-tálat
s hogy fejedet boglyába fúrnád
legyen az urnád
s mint ki áttörte magát a föld túloldalára
széna-bajszot pöködsz hajadat rázva
boldogan hogy mégsem a túloldalon vagy
hisz csak itt lehet itt van odvad
csak itt pirulhat így a fény-aszalta
testen az almabőr s hátadra olvad
a nap gomolya-sajtja
kozma-politika a többi
(az ürgét nagy garral kiönti)
látod csak ilyen ironizálva
lehet szólni az ökölnyi húsdarabba
szorult dolgokról melyektől száraz
szem és torok
remélem érted mire gondolok.