Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám »


Untitled Document Jánosházy György
Copland
(Balkáni képek)


A zsaru

Nem hadvezér, bridzsbajnok, feltaláló,
nem futballista, városépítõ,
kin túl nem léphet divat és idõ;
nem hercegérsek, kancellár, se báró -

de nem is holmi csavargó csipás:
a Rend nemtõje õ, a nemzet õre,
a Törvény és az Erkölcs szól belõle,
az emberiség dísze, nem vitás:

erõs gyomor, szilaj szív, fényes elme,
ki egy vendéglõt is magába nyelne,
s egy holtat vallomásra tudna bírni;

Neandervölgybõl jött családja régi,
õ új idõk fia, értelmiségi:
már megtanulta a nevét leírni.


Zsaru a fán

A járdaszéli hársfa tetején,
fakó ágak, porlepte lomb között
egy tollas rém: madárnak öltözött
rendõrkém bujkál, marcona legény,

ábrázata mint félig sült lepény,
az álnok perzsa macskával rokon;
övében pisztoly, mellén mikrofon,
két marka és tekintete kemény,

guvadt szemmel figyel, félméteres
gukkerrel minden ablakon beles:
felleltározza konyhád és szobádat,

számba vesz minden lábast és szeget,
kikémleli fiókod és zsebed,
s fejében már körmölgeti a vádat.


Éjjeli õrjárat
Variáció Rembrandt témájára

Oly gangosan vonulnak kettesével,
mint versenydíjat nyert vadászebek.
A város lábaik elõtt remeg:
a város az õ birodalmuk éjjel.

Bunyós fiúk, nem holmi bárgyu gerlék:
várják, bukkanjon fel a lámpavas
tövében egy-egy megkésett pasas,
hogy fránya mulatságból orrba verjék.

Megjárja velük minden bamba, nyálas,
keshedt civil, kifestett képû nõ -
de jöjjön csak egy labdaizmu, szálas

kazánkovács, vasrúdas betörõ,
vitézeink fejük lesunyva, halkan
eltûnnek a legelsõ kapualjban.


Zsaru az állatkertben

Langyos vasárnap délután
a rács mögött, a rács elõtt
tükörképükbe néznek õk:
a zsaru és orangután.

Mily ritka, boldog alkalom!
egymásra leltek õsidõk
emlékei: a kis ripõk
emberkorcs és nagy, rõt majom.

Csodásan összeillenek,
két egypetés iker gyanánt.
Oly szörnyen hasonlítanak,

hogy egy elbámult kisgyerek,
kit kissé elvakít a Nap,
a zsarunak dob egy banánt.


A zsaru álma

Hétrét görnyedve, hajbókolva jönnek:
halárusok, sofõrök, könyvelõk,
cigány dajnák és kényes úrinõk,
imádkozó, félénk szóval köszönnek,

körülhízelgi a szegény s a gazdag,
trombita harsog és sortûz ropog,
s mellére díszruhás tábornokok
csillámló, talmi érmeket akasztnak,

esõzik a dicsõség és a rang,
esõznek a jó snapszok és borok,
s feje körül szép, dundi sült galamb

röpköd, hogy már a nyála is csorog,
barlangnyi száját tátja, hogy bekapja
és felriad: egy bolha megharapta.


A szobor

Virággal övezett dísztér. Középen
roppant gránittömb, mely évezredek
gigászi léptétõl meg sem remeg;
zord kõalapzaton gõggel, sötéten

a sunyító városra magasodva,
mint lápos völgy fölött a hegyorom,
mint rabtelep fölött az õrtorony,
a Rend õrének gorillányi szobra.

Oly félelmes mogorva bronzba öntve,
mint jó Kinizsi Pál egy régi képen;
meg-megborzong a tér hajnali csöndje.

Szúrós szeme az arcokban kutat,
és hõsi pózban kinyújtott kezében
a gumibot jövõd felé mutat.

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék