MŰTEREM

A brémai muzsikusról és társairól

Marosvásárhelyen születtem, sajnos már elég régen, pontosabban 54 esztendeje, de nem hagyom magamat az évektől terrorizálni, és ismerőseim szerint sosem fogok megkomolyodni. Az igazat megvallva soha nem voltak ilyen szándékaim. Iskoláimat nagy nehezen elvégeztem, még a Pedagógiai Intézet fizika-kémia szakát is magam alá gyűrtem, annyira féltem, nehogy elvigyenek katonának, mert senki előtt nem szerettem vigyázzba állani. 28 évvel ezelőtt egyszerűen megszöktem egyetlen pártunk bölcs politikája elől, s ily módon könnyelműen elszalasztottam hazánk aranykorát, s még annyi sok mindent, aminek bizonyára nagy hasznát vettem volna.

A sors úgy hozta, hogy Svédországba kerültem, mert a magas, szőke nők még a barnáknál is jobban vonzottak, de nemsokára meggyőződtem affelől, hogy semmiféle alkatbeli különbség nincs köztük, azért néha hazalátogatok, mert az egyhangúság könnyen depressziót vált ki bennem, amit nem nagyon szeretek.

Ami a faragást illeti, valahogy úgy vagyok vele, hogy törököt fogtam, és nem ereszt, egy szép napsütéses őszi napon a véletlen folytán egy tőke, egy darab fa, egy fejsze és jómagam farkasszemet néztünk. A fejsze faragni kezdte a fát a tőkén, és a baj ott kezdődött, hogy én fogtam a nyelét. Az eredményt elkereszteltem Jávorszarvasnak, és muszáj volt felelősséget vállalnom érte, pedig nagyon gyatra kis végterméknek tekintettem. A forgács viszont jól fogott, mert könnyen gyúlt, és tüzet tudtam rakni vele a kandallóba, amit részletre béreltem. A feleségem szerint volt bennem valami, amiből egy okos asszony tőkét tudna kovácsolni. Aztán két szerelmi csúcsértekezlet között rávett, hogy még faragjak valami hasonlót. Például nem ártana egy buldog, vagy egy flamingó, vagy egy ügyes kis pócegér, amint épp kárt tesz a termésben. Szobor szobrot követett és éreztem, hogy valami kis ördög belém költözött, még éjszakánként sem hagyott nyugton, és csúnya kis fakrokodilusok harapdálták nagy lábujjamat.

Gyűlt tehát a forgács, gyarapodtak az állatok, mert az embereket nemigen tartottam méltónak arra, hogy ilyen szép élő anyagban, mint a fa, megörökítsem (csak ha gúnyolódni akartam velük), és már nem volt, hol tartsam őket. Vagy istállót építek nekik, vagy elajándékozom őket, vagy pedig kiállítást rendezek, és így adok túl rajtuk. Ez lett végül is a legkézenfekvőbb megoldás, szépen vették az állatokat, és én nem értettem semit az egészből. Még rendeltek is hol egy bagolyt, hol egy kandúrt, ki-ki ízlése és tudása szerint. El is készítettem mindent becsülettel, csak abba nem engedtem beleszólani, hogyan nézzen ki a kandúr. A méreteket a kedves kuncsaft állapította meg, mert ugye, ha ő a kandúrt az almáriumon akarja tartani, akkor oda nem passzol egy hét méter magas kan macska. Ezt én is megértettem, de ez volt a határ, ameddig a megrendelőket engedtem garázdálkodni. Na, de végre ideje lenne, hogy néhány idegen szót is használjak, amit csak nagyon kevesen értenek, és amitől ennek a vallomásnak lenne valami tudományos kinézése, de a zsebmetszők a budapesti metrón megfosztottak az Idegen Szavak Szótárától, ezért kérem, nézzék el, hogy csak ilyen pongyola nyelven mutatkozom be.

SOMAI SÁNDOR