Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1997. december, VIII. évfolyam, 12. szám »


Benő Attila

Benő Attila

(Élsz)

Ahogy a dió kifeslik szűk magából,
ahogy szemedben közeledik a távol.
Ahogy a szél lengi a foszlány-felhőket,
ahogy mozdul a rög, amit a kéz görget.
Ahogy a nyár fénye szín-darabokra hull,
ahogy szándékod rejtelemmé halkul.
Ahogy fák kérge konokul idő hulltán,
és a hanga szára lillan őszi télután.
Ahogy eggyé villan a vég és a kezdet,
ahogy szétlobog, mint füst, a lélegzeted.

(Csend vagy hallgatás?)

A hallgatásban

a vizek felszínén lebegő halak

megkövült tátongása.

A hallgatásban

a fogak mögé falazott indulat.

A csend

törékeny napéjegyenlőség.
A függöny nehéz lebbenése
a szürkületben.

A hallgatás ketrecébe
– állatkerti vadak –
visszakényszerülünk.

A csendre

– a lassított röppenes pillanatára –

visszagondolunk.

De nem izzik föl a zuhogó éjek
havában,

csak majd,

ha csöndre hangolnak

a téli ablakok.

(Kétéltűek)

I.

Áttengődik kövek élét.
Elmerülnek csöndfolyókban.

Porladó göröngyök fölött
az aszály terjeng szemükben.

Fényszilánkok között kúsznak.
Érdes otthon: homoktorlasz.

II.

És hullámok jönnek újra
elsodorni tisztulásig,

elmosni a tekintetből
tériszonyt, az itt szédültét.

Új kezdet lobban a vérben,
és nem csitul, nem lankul

hajdani partok vonzása,
a szokások könnyed súlya.

III.

A földre feszülten újra.

Itt és mostban. Homokország.

Bőrük vedli színét, fényét.
A bent árnyéka a kintnek:

Szomjúságot elfojtani
száraz szelek zúgásában.

Élni itt, ott és a mindegy,
a langymeleg kényelmében.

(Mesteremberek)

Mesteremberek. A kezük biztos mozdulata
formálja, szabja az engedékeny anyagot,
lassúvá szelídíti a vad áramlatokat.
Néztem, milyen a szolga elemek alázata,
mérték a mértékhez, szám a számhoz hogy idomul.
Gátak, fedezékek, biztosítások halmaza.
Csalhatatlan gépek, bálványszabályok ereje.
Kerítések, határok, fogalomcellák. Nyugalom.

Néztem őket, és hozzám lopózott a félelem.
A hömpölygő csend alatt fojtott hangok moraja,
békehídnak kövült indulatok az oszlopai.
Láttam, elmossa bizonyságunkat az áradat,
megszakadnak kapcsolatok, csodaszerkezetek.
A határ csak képzelt, a szú elüresedik.

Láttam őket, és hozzám szegődött a félelem,
hogy a szitáinkon folyton a káosz átpereg.

(Verskellékek)

Egy töprengő pózt végy magadra föl.
Kapard el félelmeid mélyen.
Ha nincs, ejtsél sebet, nyavalyogj már.
(Az olvasó könnyen hiszékenyül.)
Ha prózainak érzed a léted,
szemed Mohácstól Don-kanyar sírig
révüljön, és szólj úgy, ahogy várják.
(Mélymagyarkodj! Ez ám a transz nyilván.)
Ha csökken az érzésáradat, akkor
lesd meg társadat, nézd meg, hogy modernül,
hogy ötleng, hogy menedzseli a lelkét.
Ha hangod még erőtelen szólna,
homálylana a papiros-reklám,
gondolatodban új divatú légy,
magadat szabd a közhangulatra,
hordj csak bátran hevet-havat össze,
másnak inge, idézete jól áll
neked, szabása bármilyen lenge.
(Nem kell ráció: zavaros légy,
manipuláció csak a célod.)
Így lesz terjedelmes és komoly a versed,
költemény ám, nem versike, holmi,
így nő értéked a Thália-tőzsdén.
Ha elkészült a műremek végre,
egy új sikerreceptet követve,
a nyomdába szaladj vele tüstént,
görömbe szerkesztőt megelőzve,
(a vers frissen fogyasztva javallott)
mielőtt még elavulna vagy meg-
olvadna a lángérzet hevétől.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék