Petőfi után

Az olyan költő, mint Petőfi Sándor (vagy Ady Endre) alkatánál fogva nem lehet alkalmas a műfordításra, a költői travesztiára, arra, hogy többé-kevésbé magára vegye más valaki egyéniségét. Kiváltképpen egy másik nagyon erős, nagyon határozott, nagyon egyéni egyéniséget. Persze másfelől adva van a nagy költő zseniális ráérző képessége, amely egy másik nagy költő nagy művét az eredeti formai és tartalmi színvonalán alkotja újra a maga nyelvének közegében.

Petőfi Coriolanus-fordításának vannak remek sorai, igazi telitalálatai, Az apostol költőjének kezenyomát viseli – egészében mégsem mondható sikerültnek.

Nem az idő múlása, az eltelt másfél évszázad az oka. Ez a Coriolanus nyelvében kevésbé elavult, mint a másik nagy költő, Vörösmarty Julius Caesar-fordítása. De gondoljuk meg: a Coriolanus fordításának idején, a szabadságharc előestéjén a magyar anglisztika még gyermekcipőben járt, az ilyen munkához nélkülözhetetlen, komoly szótár sem állt a költő rendelkezésére, nemhogy „kritikai apparátus”; feltehetően német szótárral, sőt német szöveggel próbált segíteni magán – ami nem egy esetben talán inkább zavarta, mintsem valóban segítette egy-egy manierista ízléssel megfacsart szövegrész helyes értelmezésében. Ráérő filológus utánakutathat a dolognak, de bárhova lyukadna is ki, az nem változtat a lényegen: a hatalmas szövegfolyam sok helyen megfejthetetlen maradt, vagy éppenséggel félreértette a költő.

Néha kénytelen-kelletlen belenyugodott az ebből adódó értelmi zökkenőbe, logikai törésbe, máskor egyszerűen átlépett egy-egy ilyen helyen. Illyés Gyula illően tiszteletteljes javításai nyilván nem változtathattak ezen, ahogyan azon sem, hogy Petőfi a sok rövid angol szó nyomása alatt gyakran megszaporítja az eredeti verssorainak számát. A romantika kora nem ütközött meg ezen; a román műfordítói gyakorlatban még néhány esztendővel ezelőtt is találkoztam ilyesmivel.

Julius Caesar-fordításom fogadtatása, magyarországi színházi emberek pozitív hozzáállása (mert a hazaiak természetesen észre sem vesznek ilyen jelentéktelen apróságot) felbátorított, hogy – bármiféle megbízás nélkül – belevágjak a Coriolanus újrafordításába; olyan magyar szöveg volt a célom, amely az utolsó Shakespeare-tragédia sokszor bonyolult kifejezésmódjának megőrzése mellett nem hagy homályban egyetlen megfejthető félsort sem, és egy sor kitűnő megoldás átmentésével őrzi az első költői fordítás szerzőjének mélységesen tisztelt emlékét is. Olyan szöveg, amely kedvet ébreszthet magyar színházainkban, hogy a mai néző fülének szánt nyelven színre vigyék ezt a sok tekintetben fájdalmasan időszerű, nagy tragédiát.

JÁNOSHÁZY GYÖRGY