Lászlóffy Csaba

Az „áldozat”

Kérdés: disznóból lesz a tor?
a böllérkést ma kire fogják?!
Krisztus balján a vén lator
bankszámlát nyit-e, vagy hozsannát

zengenek hozzá törpék, rondák?
s kamatlábból gyűl az akol,
hol csak az kap hitelben sonkát,
ki eladván, amit a kor

leszázalékolt: önnön hangját,
a roncsból, mit sovány szalonna
tart össze még s már csak a hangyák

nyüzsögnek rajta – legfőbb gondja:
balekből égi fényre vált,
mint romlatlan prostituált.

1996. XI. 14.

Opus 2000-ben

Mindig csak egy költőben higgy; ha
bőrét levedli is, nem érzi;
lecsavarja combját, mint kézi-
gránátot s messzire hajítja.

Csömör egy brancsban látni őket,
közös vályúban lázas nyelvvel
egymást lökdösve –: „Ez a hely kell,
megillet engem!... Szeretődet

kölcsönadhatnád s azt a pezsgős-
üveget! Hidd el nekem, kérlek,
hogy posztmodernben többet ér egy
lakáj, mint egy kibelezett hős...”

Még ez a bunkó emberöltő –
banktiszta Parnasszus komorlik:
„Írd meg a versemet komornyik;
itt a pénz – én vagyok a költő!”

1996. XI. 19.

Szerelem ablaka

Esőcsepp? Pára könnyei? Vigasz:
tükröd nem őrzi (megóv a derűs hit)
szkizofrén napok áldozatait, kik
elborzadnak maguktól, mert igaz,

hogy életük, e ritka szerkezet,
rég összerakhatatlan – bárha szól még.
(Nem ócska óra vagy tucat pokolgép,
mely pukkanás előtt már szétesett.)

Elveszett kulcs, elázott türelem
és elnyűtt hűség! – tehetetlenül
hagynánk, hogy elbánjon veled s velem?

Kijátszani még meddig sikerül
gyanútlanságunkat? Mikor kiált
tolvajt, besúgót, és végül halált?

1994. X. 24.</i>