Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »


Szakács István Péter

Szakács István Péter

PREFERANSZPARTI

Valami ragadós, émelyítő folyadékban lebegett. Aztán sodródni kezdett. A gyöngyházfényű derengésben bágyadtan tűrte, hogy az erősödő áramlat magával ragadja. Már nem félt. Ebben az ellenállhatatlan áramlásban mintha ő maga is lassan föloldódna. A hasa hirtelen valami kemény tárgyba ütközött. Rémülten érezte, hogy fönnakadt, s a ringató hullámok nélküle haladnak tovább.

Tehetetlenül vergődött a fájdalom villámló zátonyán. Amint kinyitotta a szemét, első pillantása a takaró alól fölmeredő nagylábujjaira esett. Ott ágaskodtak kajlán, esetlenül az ágy fehér fémrácsai előtt. Tekintete lassan, bizonytalanul végigvándorolt a kórterem falán, s a tejszínű ablakon állapodott meg. A festett üveglap tele volt karcolásokkal. Az unalom és várakozás, a kimondhatatlan rettegés és reménykedés absztrakt rajzai voltak ezek a szeszélyesen indázó vonalak: a betegek külvilág utáni vágyakozásának ösztönös jelei. Amint ezen töprengett, s lassan keresgélte a megfelelő szavakat a körülötte és benne burjánzó iszonyatos világ pontos és szenvtelen megfogalmazásához, elcsitult gyomrában a fájdalom. Tisztában volt már azzal, hogy a testét átjáró mérhetetlen kínt nem csillapíthatják öntudata kétségbeesett erőfeszítései. Az elmúlt hónapokban megtanulta, hogy a szavak, amelyeket hajdan csodaszerként tisztelt, nem orvosolják, csak leírhatják a szenvedéseket. Óvatosan megmozdult. Tudta, hogy a fájdalom bármikor visszatérhet, s igyekezett e váratlan, ajándékba kapott szünet alatt berendezkedni az újabb roham elviseléséhez. Újból lehunyta a szemét. Valami szépet, megnyugtatót akart fölidézni, de semmi sem jutott eszébe.

– Már megint nagy fájdalmai lehetnek – hallotta a szomszédos ágyban fekvő öregember hangját.

Néhány nappal ezelőtt még kikérte volna magának társai és látogatói sajnálkozását. Az utóbbi időben azonban önérzetének kifogyhatatlannak hitt tartalékai elapadtak. Már nem érdekelte, hogy mit mondanak neki és róla. A szavak közötti szakadékokra figyelt, a mondatok között tátongó űrre, a félreforduló tekintetek tanácstalan bukdácsolására.

Lassan és megállíthatatlanul szétáradt benne a zuhanás előtti csend.

– Csengessek a nővérnek? – szólalt meg bizonytalanul a másik beteg.

– Hagyd csak – válaszolta az öregember. – Úgy látszik, megint elaludt.

– Nemsokára újból együtt lesz lent egy kártyapartira való társaság – folytatta halkabban. Ma délben hallottam kint a mosdóban, hogy már ketten vannak.

– Hagyja már ezt a süket dumát, tata – vágott közbe ingerülten a másik. – Kérjen inkább egy lázcsillapítót. Megint félrebeszél...

– Mit tudod te – horkant föl az öreg. – Te még kezdő vagy, az első műtétednél tartasz. Majd ha háromszor-négyszer széttrancsíroznak, mint engem, és jojozni fognak a beleiddel a fejed fölött, akkor másként fogsz beszélni.

Elhallgattak. A mosdókagylóban halkan, egyenletesen doboltak a csapból aláhulló vízcseppek.

Mozdulatlanul lapult a takaró alatt, és rettegve várakozott. A folyosóról behallatszott a tolóágy csörömpölése.

– Minden kórháznak megvan a maga titka, amit csak a beavatottak ismernek – szólalt meg újból az idősebb beteg. Lassan, tagoltan beszélt, mintha mesét mondana. – A szemközti klinikán például ismertem egy sebészt, aki nem vett el a betegeitől hálapénzt.

– Mutassa be majd nekem is – csattant föl gúnyosan a fiatalabbik hangja.

– Tavaly halt meg. Egy hét alatt elment – mondta csendesen az öregember.

– Na jó, ezt még elhiszem – válaszolta békítően a társa –, de azt már nem veszem be, amit a hullakamrában kártyázó halottakról mesélt...

– Pedig úgy van, ahogy mondtam. Egy régi ismerősömtől hallottam, aki az alagsorban dolgozik a kazánoknál. Abszolút megbízható ember. Együtt voltunk orosz hadifogságban. Egy éjszaka, amint odalent elsétált az ajtó előtt, a saját fülével hallotta a kártyalapok csattanását a márványlapon. Amikor belépett, a hullatepsiket félig kihúzva találta. Azt mondja, mint a három halottnak bosszús volt az arca, mint akiket megzavartak. A kiosztott kártyalapok meg ott hevertek a boncasztalon. Nagy zsukás a haverom, ahogy ránézett a lapokra, rögtön látta, hogy prefipartiról volt szó. Azóta többször is hallotta, hogy kártyáznak odabent. Mindig akkor, amikor egyszerre hárman voltak. Ennyien játszanak ugyanis egy preferanszpartiban. De soha többé nem mert benyitani, s ahányszor csak erről beszél, átkozza magát a kíváncsiságáért.

Lassan megmozdult, a jobb oldalára fordult, és kinyújtotta elzsibbadt karját.

– Hallgasson már el – hallotta a fiatalabb beteg hangját. – Nem látja, hogy nem tudnak magától pihenni?!

– Tőlem beszélgethetnek nyugodtan. Nem zavarnak – szólalt meg ekkor.

Meglepte hangjának idegen csengése. Erőlködve fölült a ágyban, s lábával tapogatózni kezdett a papucsa után.

– Ne menjen ki, a kacsában kényelmesebb – tanácsolta az öregember. – Én már úgy megszoktam, mint az asszonyt otthon az ágyban – vigyorgott rá foghíjas ínyével.

– Telefonálni akarok az öcsémnek. Úgy egyeztünk meg, hogy csütörtökön estefelé fölhívom – magyarázta, miközben a kifakult kórházi köpenybe bújt.

– Aztán nehogy átszökjön a női osztályra – fenyegette meg tréfásan a csepegő alól a frissen műtött fiatalember.

A folyosón nem volt senki. Lassan a fal mellett araszolva megindult a sápadt napfényben az előcsarnok felé. Kint, a szárnyas üvegajtó másik oldalán, a fali telefonnal szemközt néhány látogató várakozott. Kezükben szatyrot, táskát szorongatva gondterhelten lestek befelé. Pénztárcájából előkotorászott egy ötvenest, és reszkető kézzel a nyílásba dugta. A vonal recsegve zúgott, majd megsüketült. Dühösen rákoppintott a készülékre. Az érme csengve visszahullott. Még vagy háromszor újrakezdte a műveletet. Hiába, a készülék rossz volt. Majd a főnővér szobájából, gondolta bosszúsan, ilyenkor ugyanis az orvosnál szokott lenni. A telefon azonban ott sem működött. Gondterhelten álldogált a folyosó közepén. Ez a hétköznapi bosszúság már–már elfeledtette vele helyzetét. Aztán tanácstalanul megindult a folyosó túlsó végét lezáró ajtó felé. Az osztálynak ezen a részén még soha nem járt céltalan kórházi barangolásai során. A krémszínű fémajtón piros betűs felirat virított: IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! Bentről írógép zaja szűrődött ki. Itt biztosan jó a telefon, gondolta reménykedve, s némi habozás után benyitott. Valami irodafélében találta magát. Az ütött-kopott íróasztalok mellett könyökvédős tisztviselők dolgoztak. Szemközt vele bőrkárpitos ajtó sötétlett. Az ajtó melletti asztalnál apró kontyos, szemüveges nő gépelt.

– Telefonálni szeretnék... – szólalt meg bizonytalanul.

Senki sem válaszolt. Az iratok fölé görnyedő, elnyűtt arcú emberek mintha nem is hallották volna, amit mondott.

– Ott túlfelől nem működik egyetlen készülék sem – krákogta mentegetőzve a legközelebb ülő tisztviselőnek. Az kifejezéstelen tekintettel nézett végig rajta, vállat vont, majd újból az előtte tornyosuló dossziék felé fordult.

– Elnézést a zavarásért – hebegte, s hátrálni kezdett a kijárat felé. – Azt hittem, nem leszek a terhükre.

A nő abbahagyta a gépelést.

– Jöjjön vissza, uram – villantotta rá a szemüvegét –, a főnök beszélni akar magával – intett a kárpitozott ajtó felé.

Engedelmesen átcsoszogott az asztalok közötti szűk átjárón és benyitott. A hatalmas íróasztal mögött ülő szmokingos, fehér hajú férfi bátorítóan intett feléje.

– Már aggódni kezdtünk magáért. Az imént kerestettük ugyanis az osztályon, s az ágya üres volt. Azt hittem, elkéstünk – magyarázta. – Foglaljon helyet – mutatott széles mozdulattal az asztal előtt álló fekete bőrfotelre.

– Miért hívatott, doktor úr? – kérdezte bizonytalanul, miután óvatosan leereszkedett az ülés szélére.

– Én nem vagyok orvos – mosolyodott el a másik –, s szórakozottan megigazította csokornyakkendőjét, majd kinyitotta az előtte fekvő dossziét és belelapozott.

– Ezek itt a maga papírjai – bökött az iratokra. – Lelkiismeretesen áttanulmányoztam az egészet. A mi figyelmünket semmi sem kerülheti el.

– Valami hiányzik? – köszörülte meg bátortalanul a torkát. – Telefonálni akarok éppen az öcsémnek. Ő majd behozza.

– Á, dehogy – nyugtatta meg a másik, és abbahagyta a lapozgatást.

– Minden irata a legnagyobb rendben van. Másról van szó... Tisztában van azzal, hogy már csak néhány órát él?! – csukta össze a dossziét. – Maga a mi emberünk.

Még soha senki nem beszélt így erről vele. S most, hogy ilyen nyíltan a tudomására hozták, amit már jó ideje sejtett, s növekvő rettegéssel igyekezett elfogadni, ösztönösen tiltakozni akart.

– Ne fárassza magát fölöslegesen – emelte föl kezét figyelmeztetően a férfi –, az állapota vészesen romlik. Előfordulhat, hogy kómába esik, s akkor már nem tehetünk magáért semmit.

– Mit akarnak tőlem? – szólalt meg rekedten. – Hagyjanak nyugodtan meghalni...

– Ne féljen, nem akarunk magán semmiféle új gyógyszert kipróbálni. Ez nem a mi hatáskörünkbe tartozik. S különben is gyógyíthatatlan. Már mondtam, a végső stádiumban van... Cégünk, amelyet én képviselek ebben a körzetben, mást ajánl önnek.

Kimerülten dőlt hátra. Úgy érezte, mintha a puha, öblös fotel el akarná nyelni.

A szmokingos férfi közelebb hajolt hozzá, és bizalmas hangon folytatta: – Az idő sürget, ezért rögtön a tárgyra térek. Ha egy szóval kellene jellemeznem az életet, azt mondanám: esetlegesség. Bármi megtörténhet az emberrel, anélkül, hogy megakadályozhatná. Természetesen vannak dolgok, amelyekben ő maga dönthet, de ezek súlya elenyésző a többihez képest. Például hangulatának megfelelően választhat reggel a nyakkendői közül, de csak este, elalvás előtt számolhat el azzal, hogy mi történt vele azon a napon. Feltéve, ha épen hazakerült... Érti már ugye, hogy miről van szó?

– Nincs most nekem kedvem filozófiai eszmefuttatásokhoz – szólalt meg erőtlenül. – Talán egy évvel ezelőtt élvezetesen elcseveghettünk volna a témáról.

– Na látja, éppen erről van szó – bólogatott a fehér hajú férfi. – Végigbukdácsoljuk az életet, s a végén valami elegáns megoldás helyett ott vár ránk a halál, amely éppolyan esetleges, mint amilyen az életünk volt. Megpattan egy ér bennünk, amikor éppen az aranylakodalmunkat üljük, kitörjük a nyakunkat a jeges utcán, beledöglünk valami undorító nyavalyába, hogy az erőszakos változatokról ne is beszéljek. Hirtelen, tragikus körülmények között vagy hosszas betegség után, higgye el, uram, egyre megy. Mindenik egyformán értelmetlen és nevetséges...

– S az öngyilkosok? – hajolt előre a fotelben –, akik maguk választhatják meg a halálukat. Azokhoz mit szól?

– Már vártam a kérdésre – dőlt hátra elégedetten a szmokingos. Zsebéből ezüstös cigarettatárcát vett elő. Lassan, szertartásosan rágyújtott, majd élvezettel fújta ki a füstöt.

– Az öngyilkosokat csak sajnálni tudom. Szerencsétlen, megtévedt lények ők – ütögette cigarettáját a kristály hamutartó pereméhez –, akiknek csöppnyi szépérzékük, fantáziájuk sincs. Mondja, uram, azt nevezi szabadságnak, amikor a bennünk lapuló sötét, pusztító erőket magunk ellen fordítjuk?! Mi abban a szép, ha valaki hurkot köt a nyakába, és fölhúzza magát a padláson, a füstre akasztott kolbászok, oldalasok és sonkák között?

– A halál mindig iszonyatos. Nem szabad így beszélni róla – vágott közbe, s megmarkolta a fotel karját.

– A halál lehet szép is. Izgalmas, érdekes kaland. Emlékezetes szertartás – válaszolta a másik, és merengve nézett a fölöttük szétillanó, illatos cigarettafüst után.

– Csak a kiválasztottaké ilyen. Néhány szerencsésé, akiknek az életük is rendkívüli volt – válaszolta ingerülten.

– Téved, uram, a jól megválasztott halál minden ember joga – nyomta el energikusan a fehér hajú férfi a csikket: – Nálunk az ügyfelek szürke, unalmas életük, be nem teljesült vágyaik, hiábavaló áldozataik és értelmetlen szenvedéseik kárpótlásaként olyan halált választhatnak, amilyent csak akarnak. Ezt az utolsó elképzelésüket váltja valóra cégünk. S mivel ez a szolgáltatás megfizethetetlen, nem is várunk tőlük pénzt, csak az aláírásukat, hogy beleegyeztek ebbe.

– Vissza kell mennem – nyögte válasz helyett, s lassan, nehézkesen talpra kínlódta magát a fotelből.

– Ha meggondolta magát, éjfélig még érvényes az ajánlatom – emelkedett föl mosolyogva a szmokingos férfi, és udvariasan kikísérte.

Amint zúgó fejjel a kórterem felé csoszogott, azzal nyugtatta magát, hogy biztosan a láz okozta az egészet, de nem mert visszamenni, hogy meggyőződjön igazáról, mert attól tartott, ha valóban létezik az a különös iroda, elveszíti maradék józan eszét is.

– Már azt hittük, nem jön vissza – könyökölt fel az öregember az ágyban. – Legalább tudott telefonálni?

– Igen – hazudta, és az öreg tekintetét kerülve visszabotorkált a helyére. Fázósan összekuporodott a takaró alatt, és a fehér ablaktáblára szegezte tekintetét. Némán, mozdulatlanul feküdt, s akkor sem szólalt meg, amikor a szolgálatos nővér a vénájába döfte az esti adagot.

Később, amikor leoltották a villanyt, s a kórterem az ajtó feletti apró lámpa mélyvízi fényébe merült, újból az ezüstcirádás, nagy ablakú, fekete hintó jutott az eszébe. Ötéves lehetett, amikor először látta. Akkor is tavasz volt. A kertben már virágoztak az almafák. Az udvaron játszott, amikor az utca felől valami ismeretlen, furcsa zenét hallott. Kíváncsian szaladt a kapuhoz, és kikukucskált a lécek közötti résen. Előbb néhány fekete ruhás embert pillantott meg. Utánuk jöttek a zenészek. Néhány nappal azelőtt, majáliskor látta már őket: a Sétatéren muzsikáltak a kupola alatt. Négyen voltak. A nagy pocakos trombitás arca vörös volt az erőlködéstől. Mellette az alacsony cintányéros ünnepélyes arccal, peckesen lépkedett. A barna, cingár hegedűs a gödröket kerülgetve szökdelt utánuk. A sort a sánta tangóharmonikás zárta. Őket követte a fényes, fekete hintó. Két ló húzta. A bakon sötét ruhás, csákós kocsis ült. Olyan volt, mint egy titokzatos mesebeli katona. Tágra nyílt szemmel meredt az ezüstcirádás keret övezte hatalmas ablakra. Kíváncsi volt, ki utazhat ilyen különös járművön. Utas helyett azonban csak egy nagy, világosbarna ládát látott bent, amely ide-oda csúszkált a gödrös út miatt. A relytélyes hintót ugyancsak sötét ruhás emberek követték. Lassan, komor arccal lépkedtek. Ott volt közöttük a nagyapja is. Később a vacsoránál hallotta, hogy milyen szép temetése volt a rókavárosi mészárosnak. Egy vagyonba kerülhetett, számolgattak körülötte. Manapság nem mindenki engedheti meg ezt magának. Előbb nem értette, miről van szó. Aztán, ahogy tovább beszélgettek a feje fölött a felnőttek, lassan megvilágosodott előtte minden: a végiglesett jelenet, a titokzatos képsor iszonyatos jelentéssé sűrűsödött benne. Azon az éjjelen nyugtalanul hánykolódott ágyában. Újra és újra elvonult előtte a gyászmenet, s hiába menekült takarója alá és fúrta a fejét kétségbeesetten párnájába, tisztán hallotta a nagy, faküllős kerekek hátborzongató nyikorgását, s ott magasodott előtte fenyegetően a fényes, fekete hintó. Egész gyerekkorát végigkísérte ez az ezüstcirádás, rettenetes jármű. Valahányszor meglátta a város között, rettegve menekült a legközelebbi mellékutcába. Középiskolás korában aztán, amikor egyszer alkonyattájt egy lánytól igyekezett hazafelé, a Vár alatti sikátorban, amint szórakozottan rugdosta a vadgesztenyéket, egyszerre csak szembetalálta magát vele. Ott állt néhány méterre tőle az út szélén. A ragyás képű gyászhuszár a bakon ült, és jóízűen falatozott. Előbb el akart rohanni, de aztán elszégyellte magát, és összeszedve minden bátorságát lassan elaraszolt mellette. Valami ellenállhatatlan erő, rettenetes kíváncsiság vonzotta tekintetét a kocsi felé. Ekkor látta csak, hogy nem is olyan fényes és elegáns, ahogyan az emlékezetében élt. A fekete lakkfesték nagy része lepattogzott, az ezüstcirádák megkoptak, ablaka piszkos volt. A látvány megnyugtatta: a halál rettegett batárja rozoga, hétköznapi járművé változott... Néhány év múlva a nagy költségekre hivatkozva kivonták a forgalomból, s ő a mindennapok lomha áramlásában lassan megfeledkezett róla. Most azonban, amint összekuporodva, dideregve feküdt a fehér vaságyon, megint iszonyatosan szépnek látta: a festék újból feketén csillogott rajta, oldalán az indák ezüstösen fénylettek, s ragyogóan tiszta ablakáról a kórterem lámpájának zöldes fénye verődött vissza.

– Nem – emelkedett föl az ágyban. A hirtelen mozdulattól keserű folyadék szivárgott föl a torkából. A fájdalom, amelynek jelentkezését már legalább másfél órája leste, figyelmeztetés nélkül, orvul csapott le rá. Levegő után kapkodva visszaroskadt a párnára. Kínlódva tapogatta ki a csengő gombját, s elhomályosuló szemmel követte a besiető nővér mozdulatait. Az injekció után még sokáig rángatózott. A fájdalom később alábbhagyott, de érezte, hogy ez a szünet rövidebb lesz, mint az előzőek. Sietnem kell, kászálódott ki a verejtékes lepedők közül. Miközben a kórházi kabátot fölráncigálta magára, a két másik ágy felé fülelt. Szobatársai szerencsére aludtak, így észrevétlenül kisurranhatott az ajtón. Körülnézett a kihalt folyosón, majd megindult a piros betűs ajtó felé. Valószínűtlenül nagy csend volt körülötte. Attól tartott, hogy papucsának csattogására a szolgálatos nővérek előrohannak, és visszacipelik az ágyba, de senki sem állta az útját. Mintha az egész kórházban rajta kívül nem lett volna egyetlen teremtett lélek sem. A fémajtó döndülve csapódott be utána. A könyökvédős tisztviselők ügyet sem vetve rá, rezzenéstelen arccal dolgoztak körülötte.

– A főnök még várja – nézett föl az írógép mellől a nő.

– Á, kedves uram – emelkedett föl az asztal mögül a fehér hajú férfi –, tudtam, hogy visszajön hozzánk. Még nem késett el – kattintottá föl régimódi zsebórájának fedelét –, tizenegy múlt pár perccel. De azért nem árt igyekezni. Nem biztos, hogy kibír még egy ilyen rohamot. Csúnya dolog volt – mutatott az asztalon heverő, nyitott dossziéra.

Ezúttal ingujjban volt. A szmoking a szék hátán sötétlett.

– Mi a biztosítéka annak, hogy nem csapnak be? – kérdezte alig hallhatóan.

– De kérem, mi egy komoly, megbízható cég vagyunk – nézett rá megbántottan a férfi. – Nekünk a szavunk szent...

Gyanakodva kémlelt körbe. Csak most vette észre, hogy a szobában a nagy íróasztalon, a főnök karosszékén és a bőrfotelen kívül még van egy kisebb asztal is. Ott állt a sarokban. Egy régimódi számítógép volt rajta.

– Ne nyugtalankodjon – követte tekintetét a főnök –, ez mind csak látszat. Itt minden a legnagyobb rendben működik. Különben is önmagában a technika nem ér semmit. Lélek is kell hozzá – mosolyodott el gúnyosan. – Tudja, én megrögzött konzervatív vagyok. Nekem ne mondja senki, hogy az, amit haladásnak neveznek, s olyan fellengzősen szoktak dicsérni, változtatott volna valamit is a lényegen. Nézze, hogy csak a mi problémánkat vegyük – melegedett bele –, régebb sokkal emberibb módon, intimebb körülmények között halhattak meg az emberek, mint manapság. Otthon, megszokott környezetükben, családtagjaik körében várhatták a véget. Többnyire abban az ágyban, amelyikben megszülettek. Most pedig – mutatott lekicsinylően a bejárat irányába – becipelik őket egy ilyen fertőtlenítő- és orvosságszagtól bűzlő rideg épületbe, vadidegenek teletűzdelik a testüket mindenféle csővel, és addig gyötrik a szerencsétleneket, amíg a halál meg nem unja ezt az értelmetlen játékot. Hát nem undorító? – nézett rá, s az arcán tükröződő fölháborodás őszintének tűnt.

– Mit kell tennem? – nyögte erőtlenül a kórházi kabát övén matatva.

– Leül szépen ide az asztalhoz – karolt bele biztatóan a férfi –, s kiválasztja a listáról azt a programot, amelyik a legközelebb áll a szívéhez – tett eléje egy kockás fedelű füzetet. – A többi már a mi dolgunk.

– Ennyi az egész? – kérdezte hitetlenkedve.

– A dolog metafizikai része persze jóval bonyolultabb, de sajnos erről nem beszélhetek részletesebben... Szakmai titok – tárta szét bocsánatkérően a karját. – A lényeg az, hogy erősen higgyen benne, s akkor sikerülni fog – kacsintott feléje cinkosán.

Most vette csak észre, hogy mennyire megviselt a főnök arca. A bőr petyhüdten lógott rajta, beesett szemle alatt kékes árnyék húzódott, halántékán verejtékcseppek fénylettek.

Vonakodva nyitotta ki a füzetet.

– Olvassa végig figyelmesen. Én addig elintézem a formaságokat – hajolt papírjai fölé a főnök.

– S a szenvedés? Azzal mi lesz? – futott ki önkéntelenül a száján.

– Sajnos, azt mi nem tudjuk megszüntetni – nézett rá együttérzően a másik. – Mindenkinek végig kell járnia a számára kijelölt utat... A legtöbb ügyfelünk éppen azért választ a hősi halálok közül, hogy értelmessé váljanak megalázó, emberhez méltatlan gyötrelmei. Mások meg egyhangú, tunyaságban eltelt életük ellensúlyozásaképpen egzotikus módon akarnak átlépni a semmi kapuján, s ezért még az ezzel járó kínoktól sem riadnak vissza.

– Értem – mondta csendesen, s olvasni kezdett.

– Döntöttem – szólalt meg nemsokára. – A Golgota–programot választom.

A főnök meglepetten kapta föl a fejét. – Biztosan ezt akarja? – kérdezte rekedten.

– Ezt – válaszolta határozottan. – Nem maga mondta, hogy az ügyfél dönthet?!

– De igen – krákogta zavartan a másik. – A döntés joga az öné. Elnézést, ha megbántottam. Tudja, ezt a programot még senki sem választotta, ezért lepődtem meg úgy... Tessék, itt írja alá az alján – tolt eléje egy gépelt lapot.

Az állt rajta, hogy teljes értelmi képességének birtokában, önszántából, józan megfontolás eredményeképpen a Golgota-programot kéri. Lassan remegő kézzel írta oda nevét a lap aljára.

A főnök a dosszié tetejére tette a papírt, majd fölállt és az ajtóig kísérte. – Örvendtem a szerencsének – hajolt meg színpadiasan előtte, s búcsúzásképpen hosszasan megszorongatta a kezét. – Menjen...

Kint zavartan álldogált egy darabig a munkájukba mélyedt tisztviselők között, aztán tanácstalanul kilépett a folyosóra.

Néhány lépés után elsötétült a világ körülötte, nekitántorodott a falnak és leroskadt a földre. Valami elviselhetetlen súly nehezedett a hátára és a vállára, s amint kínlódva igyekezett talpra állni, a napsugár elvakította. Mint valami rosszul szinkronizált filmben, ahol a hang megkésve követi a képet, csak most hallotta meg a beszédmorajt maga körül. Az oldalába maró éles fájdalomtól újra kinyitotta a szemét. Könnyein át elmosódottan látta a föléje hajló katona arcát.

Milyen kár, hogy nem tanították meg rendesen a latint, futott át rajta, amint a légionárius üvöltözését hallgatta.

Végre sikerült föltápászkodnia.

– Kurva nehéz ez a kereszt – szaladt ki a száján, s csak ekkor nyilallt bele, hogy mi történik vele.

Bambán és hitetlenkedve bámulta a szakadozott, vérfoltos saruból előmeredező piszkos lábujjait, a keresztfa előtte imbolygó tömör, súlyos árnyékát. Lassan, kínlódva megindult fölfelé a meredek utcán. A véres veríték szemébe csorgott, és nem volt senki sem, hogy hűvös, friss illatú, puha kendőjével enyhítsen szenvedésein. Néhány lépés után újból leroskadt a földre. Vajon hányadiknál tartok, gondolta rettegve, mennyit kell még mennem. A katona fenyegetően emelte föl lándzsáját. Nyögve, átkozódva vette újból hátára a keresztet. Valami bátorító, belső hangra vágyakozott, erőt adó biztatásra, de csak zavart némaság áradt szét benne, megnyugtató bizonyosság helyett rémisztő üresség. Segítségkérőén nézett körül. A keskeny utca két oldalán, szinte karnyújtásnyira tőle unatkozó kalmárok üldögéltek gyékényeiken, lentről, a város felől kisebb csoport követte. Egy-két arcon látott csak sajnálatot, a többiek leplezetlen kíváncsisággal és kárörömmel figyelték kínlódását. Pár lépésnyire tőlük szürke szakállú, eszelős tekintetű férfi üvöltözött hadonászva.

Már látta az emelkedő végét, a helyet, ahol jól megfontolt akarata szerint, vagy csak pillanatnyi eltévelyedése következtében véget fognak érni elviselhetetlen kínjai, amikor váratlanul egy kapualj tátongó sötétjéből nagydarab asszony ugrott eléje. Hatalmas emlői dühösen himbálóztak köntöse alatt, zsírosan fénylő fekete haja borzasán meredezett.

– Végre elkaptak, alávaló gazember – rázta feléje fenyegetően az öklét.

– Ide ugyan nem fogod a koszos farkad többé betenni – rikácsolta, s megnyitva köntösét, belemarkolt bozontos ágyékába, majd a nézők biztató nevetésétől fölbuzdulva hátat fordított, lehajolt, s ruháját a nyakáig fölrántva, rácsapott fehéren rengő, irdatlan farára.

Zavarodottan nézett magasba: a vakítóan fénylő, végtelen égbolt szilánkokra hasadozott fátyolos tekintetében. Közben a katona félrezavarta az útról az átkozódó asszonyt, s továbbindulhattak. Erről nem volt szó, ez nincs benne az írásban, lázadozott a keresztfa növekvő súlya alatt. Már alig várta, hogy vége legyen ennek az egész rettenetes komédiának.

Végre fölértek a dombtetőre. A kereszt döndülve csapódott le mellette a porba. A gödör már készen állott. Amint fölemelte fejét, megpillantotta két másik sorstársát. Háttal álltak neki, éppen a ruhájukat vették le róluk a kivégzésnél segédkező katonák. Ráparancsoltak, hogy húzza közelebb keresztjét a gödörhöz. Szótlanul engedelmeskedett, s csak miután teljesítette a parancsot, vette észre, hogy bal felől került.

– Nem ez az én helyem – tört ki belőle rémülten. – Én középen kell hogy legyek. Kétoldalt a gonosztevők állnak! – üvöltötte segítségkérőén.

– Hát nem értitek?! – magyarázta kétségbeesetten. – Engem középre kell fölfeszíteni. Választhattam. Ebben egyeztünk meg az irodában. Papír is van róla... – kiáltotta az értetlenül bámuló katona arcába.

A középső kereszt mellett álló férfi csodálkozva fordult feléje. A szeméből áradó szelídségtől torkán akadt a szó. Szégyenkezve hajtotta le fejét. Hirtelen mindent megértett. A szmokingos irodafőnök ábrázata derengett föl előtte. A cigarettafüst fátyolán keresztül talányosan mosolygott rá. Becsaptál, pitiáner szélhámos, nézte tehetetlenül az szétillanó arcot. Hogyan is hihettem neked, te szemét? Miféle gonosz varázslat vezethetett félre, hogy legértékesebb perceimet odaadtam neked cserébe ezért a hazug, maskarás meghalásért?!

Dacosan kiegyenesedett, mellbe taszította a meglepett katonát, és szaladni kezdett. Minél messzebb akart kerülni innen, el erről az iszonyatos színpadról, ahol tévedésből, rosszindulatból vagy talán játékból ezt a szerepet szánták neki. Az ablakot akarta, kihunyó tekintetével rátapadni titokzatos körömrajzaira, melyeken át a kórház kertjére látni, az érkező tavaszra, a kerítés rácsain túl önfeledten haladó emberekre, az életre, erre a csodálatos ajándékra, amelyet nemsokára elvesznek tőle. Sarus lába megcsúszott a homorúra koptatott köveken, teste nagy ívben repült előre...

Furcsa, tejszerű derengésben nyílott föl a szeme. A hátán feküdt. Tenyere alatt megnyugtató simaságot érzett. Megkönnyebbülten sóhajtott föl. Kezek nyúltak feléje a félhomályból, és szolgálatkészen fölsegítették.

– Isten hozott, cimbora – vigyorgott rá egy bohócfehér arc. – Türelmetlenül vártunk rád. Végre elkezdhetjük a partit. Már leosztottuk a te lapjaidat is – mutatott a márványlapon sorakozó zsíros, töredezett szélű kártyákra. – Rajtad a sor, haver. Mit játszasz?


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék