Jean-Luc Moreau

Rejtett szülőfolyóm

Creuse mysterieuse

Rejtett szülőfolyóm, mit köd fátyla borít,
Tág völgyedbe a volt gyermekkor visszahív:
Első elégiám s a legelső süllőt
Itten halásztam ki nádasaid között.
A párizsi nők közt nem tudja egyik sem,
Hogy a mezőiden tehenet őriztem,
S melyikük sejtené, hogy épp e helyeken
Éreztem először dobogni a szívem?
Nektek építettem, Colette és Jaqueline,
Egy nagy királyságot a dombok élein,
De koronám egy szép nap elnyelte a folyó.
Egyiktek hentesné lett, a másik gépíró.
Ha mentaillatot vagy égett fű szagát
Érzem, szülőfolyóm, az mégis visszaad.
S ha egyszer valaha majd úgy jövök feléd,
Hogy hűlni érzem már a szívem melegét,
Ismerj fel öregként, aki arra gondol,
Hogy sok szerelme még él a gyermekkorból,
S hiába csapkodják villámló viharok
A tengerek felé elszállt papírhajót.

Szeretlek látni, ha...

J’aime, lorsque au-dehors…

Szeretlek látni, ha reggel közeledtét

Jelzik a madarak

S pucéran a fényhez egyre közelebb mégy,

S dereng körvonalad.

Álomból ébredek, ölelgetem a helyed,

Hol tested adtad át.

Az ágy közepe csak nyom, honnan leheled

a húsod illatát.

Fehúzod a redőnyt, a szobánkat orozva

Szerelem járja át.

Tested ékszer, amely gyűjti, sokszorozza

A nappal sugarát.