Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1997. május, VIII. évfolyam, 5. szám »


Szecső András

Szecső András

A BŰVÉSZ

Filmnovella Lázár Ervin novellája,

valamint Jorge Luis Borges motívumai nyomán

„Dolgokra gondolok, amik lehellek volna és sose voltak.”

J. L. B.

A kopottas cirkuszi lakókocsi belsejében fényűző pompa uralkodik. A szemlélő, főleg, ha először nyer bebocsáttatást e kínos gonddal összeválogatott; kényelmes bútorok, mesterien elrendezett drapériák, biztos ízléssel kiválasztott festmények (itt-ott a padlón, a falnak támasztva is találunk belőlük néhányat) avatatlan betolakodóktól láthatóan háborítatlan szentélyébe, talán első pillantásra nem is veszi észre a lakókocsiban tartózkodó kél személyt: egy tízéves forma fiút és egy legfeljebb harmincéves, arányos testalkatú férfit – a Bűvészt. Kettejük közül láthatóan ő van itthon. Ingujjban, szekrény előtt áll, és a sorjázó szmokingok kőzött válogat – míg a fiú nyilvánvalóan vendég; most éppen tágra nyílt szemmel egy vitrint nézeget, amelyben különféle, meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyak sorakoznak.

– Ez itt mi? – kérdezi, és rábök egy kristálygömbre.

– Az Alef.

– Alef?

– Az Alef. Tisztán és minden oldalról láthatóan megtalálható benne a világegyetem minden helye. Csak bele kell nézni.

– Te hazudsz.

– Nem én.

– Belenézhetek?

– Majd, ha elég nagy leszel.

– Itt egy könyv.

– Különlegessége, hogy nem lehet kétszer kinyitni ugyanazon a lapon. Vándorolnak benne az oldalak, és nem lehet megszámolni őket. Egy könyvtár polcán akadtam rá, és úgy éreztem, tartozom annyival a világnak, hogy magamhoz veszem, mielőtt szélrothad. Engedsz koncentrálni végre?

– Mutálsz új trükköt?

A Bűvész végre megtalálta, amit keresett. Kivesz egy kifogástalanul szabott felöltőt és a hozzá való nyakkendőt.

– Most nem előbb felöltözöm.

– Tegnap is ezt mondtad.

– Tegnap is fel kellett öltöznöm.

A fiú egy dohányzóasztalhoz lép, amelyen hatalmas kártyavár áll. Találomra felvesz a vár mellett fekvő csomagból néhány lapot, megkeveri, majd legyezőszerűen szétteríti, és odaviszi a bűvészhez, aki éppen a mandzsettagombjával foglalatoskodik.

– Tessék.

– Mondtam: most nem.

– Ha nem mutatsz valamit, összerontom a várat.

A bűvész megadóan bólint. Átveszi a legyezőt, és a fiú felé fordítja.

– Húzz egy lapot, de ne áruld el, melyiket.

A fiú kivesz egy lapot – kőr hetes –, a bűvész összezárja a paklit.

– Add vissza!

A fiú visszaadja. A Bűvész – anélkül, hogy megnézné, melyik is az – látványosan belecsúsztatja a csomag közepébe, majd ráfúj a paklira, és lehúzza a legfelső lapot. A kőr hetes.

– Tadammm!

A fiú a bennfentesek nyugalmával nyugtázza az eredményt.

– Elvontad a figyelmem, és kicserélted a paklit egy olyanra, aminek minden lapja szív hetes.

– Egy fenét. Ez amatőr módszer.

– Akkor meg mi a trükkje?

A Bűvész közben elkezdi kötni a nyakkendőjét.

– Az, hogy nincs trükkje. Tényleg megcsinálom. A kártya, amit beledugok középre, egyszerre csak ott lesz a tetején.

– Ezt már ismerem. Ha nem árulod el a trükkjét, összerontom a várat.

– Zsarnok.

A fiú egy fenyegető lépést tesz az asztal felé. A Bűvész felsóhajt.

– Na jó, de figyelj, mert nem mutatom meg többet.

Mutatja a csomagot:

– Amikor visszaadtad a lapot, nekem már a kezemben volt egy másik, amit észrevétlenül föléje fogtam. Biztosan nem tűnt fel, mert úgy tettem, mintha csak véletlen volna – így–, és egy pillanatra rátettem mind a két lapot a pakli tetejére...

A fiú szemében egyszeriben felragyog a felismerés:

– És csak azt a lapot emelted lel, amit később középre tettél! A felsőt!

– Okos. Megköthetem végre a nyakkendőmet?

A fiú megpróbálja rekonstruálni a mutatványt, de kopogtatás zavarja meg.

A férfi –aki közben majdnem megbirkózott a csomóval – bosszúsan leejti karjait.

– Mi van már?! Még van negyedóra a szünetig!

Még egyszer kopogtatnak. A Bűvész az ajtóhoz megy, kinyitja. A késő délutáni napsütéssel együtt a feltámadó szélvihar hangjai is bezuhannak az ajtón. A drapériák egyike-másika meglebben, néhány papírlapot felkap a szél. A fiú rémülten néz a kártyavárra, de az egyelőre rendítetlenül áll az asztalon. A Bűvész közben figyelmesen hallgat egy – a lakókocsi belsejéből láthatatlan – férfit.

– ... táviratot kapott, csak félórája van az egészre. Azt mondták, csak a Boroz– zikat, téged és a finálét akarja látni. A Borozzik már kinn vannak a porondon, tíz perc múlva te következel. Siess egy kicsit, kérlek.

A Bűvész int a fiúnak, aki még egy utolsó pillantást vet a kártyavárra, majd kiviharzik az ajtón. A férfi követi. Egy hatalmas épület – csarnok? színház? – hátsó bejárata felé tartanak. A Bűvész minden lépéssel, mellyel közelebb kerül a kapuhoz, mintha egy kicsit veszítene a lakókocsiban megtapasztalt, látszólag rendíthetetlen nyugalmából. Arckifejezése átalakul, egyre sebesebben szedi lábait, végül már szinte rohan.*

Az ajtón belépve szokatlan kép fogadja. Az istállómester szigorú utasítása szerint rendesen csak az tartózkodhat a manézs mögött, aki már éppen lejátszott vagy éppen a számára várakozik. Most a vándorcirkusz szinte valamennyi artistája, csepűrágója hátul tömörül és lélegzetvisszafojtva figyeli, mi történik a színpadon. Gondterhelt arcok fordulnak a Bűvész felé, akinek az sem kerüli el a figyelmét, hogy néhányan mindkét kezükön középső ujjukat átvetik a mutatón, mintha „szorítanának” valamiért. A Bűvész, átverekszi magát a tömegen, és meg sem áll a függöny mellett ácsorgó Istállómesterig.

– Baj van?

Az Istállómester csendre inti, majd a füléhez hajol.

– A Borozzik. Igor elkapott valami vírust, teljesen le van gyengülve, és egyszerűen nem képes elég magasra dobni Jegort. Már másodszor hibázik, és a neheze még hátra van. Ekkora blamázs nem történt még velük, amióta Jegor szegycsontja megpattant.

– Hadd nézzem.

A porondon kél hatalmas, arányos testalkatú, kopaszra borotvált férfi különösen nehéz, emeléshez készülődik. A Borozzik.

Amíg egymással szemben állnak, nem lehet eldönteni, melyikük milyen szerepet játszik a mutatványban: közel egyforma súlyúak, így a hagyományos emelő és dobó artistákkal ellentétben mindkettőjük egyszerre rendelkezik az unterman bivalyerejével és az oberman macskaügyességével. Mozdulataikból erő és kecsesség sosem látott harmóniája árad, ez adja világszámuk lényegét.

Egyikük – Igor – a döntő mozdulat előtt szertartásosan fohászkodik, majd megragadja társát.

Csak a dobok peregnek.

A gyakorlat sikerül. A feszültség észrevétlenül fellazul a függöny mögött; mosolyra húzódnak a szájak, kiengednek az arcok. Ettől kezdve megy minden, mint a karikacsapás. A két Borozzi befejezi a számot. Alázattal és nem kevésbé szertartásosan egyenként, aztán együttesen is meghajolnak a nézőtér egy bizonyos pontja felé, majd kihátrálnak a függöny mögé. Ahogy takarásba értek, arcukról lefoszlik a porondon kötelező mosoly. Bár egyidősek, de mintha tíz év korkülönbség lenne közöttük; Igor szemmel láthatóan majdnem összeroskad. Az Istállómester ellép mellette, megveregeti a vállát, és kimegy a porondra, hogy bekonferálja a Bűvészt. Igor végre átengedi magát a köhögőrohamnak, Jegor pedig csak áll szótlanul és a szemét jártatja, mintha keresne valakit.

Az Istállómester visszatér és int egy sujtásos dolmányba öltözött kislánynak, indulhat a Bűvész kellékeivel. A kislány beszalad a porondra, leteszi középre az asztalt, és gondosan eligazítja rajta a fekete kendőt. Amikor visszatér, indulna a Bűvész is, de egy kéz nehezedik a vállára. Megfordul: Jegor az.

– Kösz, bazmeg – mondja az artista. – Igor nevében is kösz, bazmeg.

A Bűvész elmosolyodik.

– Melyik az?

– Középen ül. Meg fogod ismerni, csak sokkal csenevészebb, mint a fényképeken.

A Bűvész kilép a manézsba.

Nyugodt, megfontolt léptekkel középre vonul a fejgép fénykörében, meghajol abba az irányba, amelyikbe előbb a két Borozzi. Megszólal a zene, és rutinszerűen elkezdi a mutatványt. Kártyapaklit varázsol elő, kendőket dobál és gyújt meg, pálcáját röpteti – míg egy kiáltás félbe nem szakítja. Igazából nem is ő hagyja abba a mutatványt, hanem a zenekar csendesül el, a számot még néhány másodpercig továbbviszi a lendület.

Amikor felnéz, pontosan szemben, az. alkalmi nézőtér székein egy tizenöt-húsz fős csoport közepén meglátja azt, akinek a kedvéért le kellett rövidíteni a műsort. Az illető idősebb, borotvált arcú férfi. Főleg szürke, egyszerű ruhájával, keresetlen magatartásával tűnik ki a többiek közül. Most éppen egy szemüveges tanácsadó hajol hozzá, majd egyenesedik ki. Az illető int, hogy elmehet, majd megszólal. Egyenesen a Bűvészhez intézi szavait.

– Nincs már sok időnk, fiam. A tigrist még látni szeretnénk, aztán mennünk kell.

A Bűvész bólint, majd meghajol. Int a zenekarnak, az. ismét rázendít, ő pedig belekezd a mutatványba: felemeli a fekete kendőt, feldobja a levegőbe, majd kiránt alóla egy kalitkát, benne egy galambbal.

A szürke ruhás illető elismerően összeveri tenyerét, udvaroncai pedig folytatják a tapsot.

A Bűvész meghajol. A kalitkát leteszi az asztalra, ismét leborítja a lepellel. Kis hatásszünetet tart, két-három hókuszpókuszt rajzol a levegőbe a varázspálcával. A mozdulatok nyomán megemelkedik a kelme, valahogy terebélyesebb lesz. A Bűvész, látszólag meghökken – valójában elég rosszul játssza el ezt a gesztust –, majd megragadja a leplet, és...

... és a galamb helyén olt ül egy tigris. Egy élő tigris.

A zenekar tust húz, a Bűvész meghajol. A tigris hunyorog a reflektorlényben, tesz egy-két tétova mozdulatot a tarkával.

A Bűvész, gyorsan leborítja a lepellel, most fordított sorrendben csinálja meg az előbbi mozdulatokat, a lepel által körülölelt tér pedig szemlátomást összehúzódik, majd egy kalitka alakját ölti magára. A Bűvész előhúzza, kiveszi belőle a galambot, és elröpteti a csoport fölé. Amikor a galamb megkerüli a szürke ruhás illetőt, a Bűvész pattint egyet az ujjával: a kalicka összecsuklik a kezében, a galamb pedig eltűnik a levegőben, hűlt helyéről azonban virágszirmok hullanak alá.

Döbbent csend a nézőtéren. A Bűvész, szótlanul áll a színpadon. A szürke ruhás magához int valakit a kíséretéből, néhány szót súg neki. Amaz. bólint és a Bűvészhez fordul.

– Azt hiszem, most mindannyian megbizonyosodtunk, hogy népünk fiai nemcsak munkában, sportban és művészetben, de ügyességben is bízvást felvehetik a versenyt más nemzetek szülötteivel. Elragadtatásunk és ámulatunk nem ismer határokat. Büszkék vagyunk Önre, Mester...

A Bűvész illedelmesen meghajtja fejét e sző hallatán.

– ... és nem mindennapi jutalommal készülünk adózni nem mindennapi tehetsége előtt, hisz tökéletes illúzió szemtanúi lehettünk. De nem rejthetjük véka alá azon véleményünket, mely szerint az illúzió, legyen bármily tökéletes is, mégiscsak szemfényvesztés...

A szürke ruhás halkan köhint egyet.

– ... és ezáltal szükségszerűen alábbvaló, mint a valóság, amelyben gyökerezik. Mester! Felszólítjuk hát, hogy ne vonakodjék tudomásunkra hozni e kétségtelenül csodálatos mutatvány megoldását.

A Bűvészt láthatóan meglepi az. utolsó mondat. Előrelép, zavarában felrúgja az asztalt.

– Bocsánat... Tessék?

A nézők összesúgnak ekkora tiszteletlenség hallatán, de a szürke ruhás csendet int, majd megszólal.

– Honnan a tigris? A jelentések sehol sem beszélnek tigrisketrecről. Említenek lovakat, lámát, kutyákat, két vízilovat is – ezeket talán majd egy következő alkalommal nézzük meg –, vemhes oroszlánt, de tigrist sehol. Honnan a tigris? Talán elkerülte a figyelmünket?

A Bűvész megpróbál a lehető legudvariasabban válaszolni.

– Nem, excellenciás uram. Nincs tierisünk.

– Erről van szó. Itt pedig mégis volt.

A Bűvész most már hatalmas zavarban van, de megpróbálja palástolni.

– Excellenciás uram, engedje meg, hogy megpróbáljam megmagyarázni. A cirkusznak valójában nincs tigrise, mint ahogy nincs galambunk sem. Én nem dolgozom sem állattal, sem különleges kellékkel – persze, eltekintve a legszükségesebbektől. És valóban, itt mégis volt egy tigris, az önök leje fölött mégis elrepült egy galamb. De ez a tigris csak abban a pillanatban volt tigris, amikor Önök előtt állt és csak annyira volt tigris – és a galamb annyira galamb –, mint virágszirom az a virágszirom, amely önre hullott.

Többen megpróbálják a ruhájukról lesöpörni a szirmokat, a szürke ruhás pedig a kezébe vesz egyet.

– De ez rózsaszirom.

– Momentán igen. És ha nem óhajtja másképp, rózsaszirom is marad.

– És ha én megparancsolom, hogy változzék aranyérmévé?

– Akkor természetesen érmévé változtatom, és ez az érme annyira lesz érme, mint amennyire most rózsaszirom.

Többen hüledeznek. A szürke ruhás néhány másodpercet gondolkodik, ismét magához int valakit, pár szót súg neki, majd hátradől.

– Mutasd meg – szól le a porondra. A Bűvész mélyen meghajol.

– Szolgálatára, excellenciás uram... A szürke ruhás azonban közbevág:

– Nem érméket és szirmokat akarok látni. A galambot és a tigrist akarom, lepel nélkül. Most szólj, ha nem fog sikerülni!

A Bűvész ismét meghajol.

– Sikerülni fog, excellenciás uram.

A beszélgetés alatt hátul lassan szétmegy a függöny. Ott áll a cirkusz teljes tagsága és visszafojtott lélegzettel bámulják a mutatványt: a Bűvész sziluettje földre ejti a varázspálcát, a fölcsapódó homokban pedig egyszer csak olt áll a kalicka, benne a galamb. A Bűvész hátrál néhány lépést, tapsol, és a kalicka helyén már ott is ül a tigris.

Dermedt csend.

A Bűvész félszeg mosollyal hátralép és meghajol.

Senki sem mer tapsolni. A Bűvész úgy gondolja, hogy nem volt elég meggyőző a mutatvány: pattint egyet az. ujjával, mire a tigris megmozdul. Ásít, majd a dermedt nézők előtt lomhán körbeügeti a manézst. Amikor visszaér a Bűvészhez, mosakodni kezd.

A Bűvész diadalmasan keresi a szürke ruhás pillantását, amikor valaki, talán a kíséretből, köhint.

A tigris megugrik a zajra. A Bűvész, szeme sarkából észreveszi, mozdulna is, hogy megállítsa, de valaki megelőzi.

Lövés dörren.

A Bűvész végigsimítja a fekvő tigris szőrét, közben sikerül elkapnia a szürke ruhás pillantását. Egy másodpercig farkasszemet néznek, majd a Bűvész elfordítja tekintetét, és a haldokló tigris szemébe néz, amelynek tükrében önmagát látja.

A szürke ruhás elvonul a kíséretével.

A Bűvész még egyszer megsimogatja a halott tigrist, majd kimegy a manézsból. Szemmel láthatóan megfáradt, összetört. A cirkusziak szótlanul utal nyitnak neki, és nézik, amint a lakókocsija felé kullog. A szel közben elállt odakinn, dermedt, csendes estébe váltott a ragyogó délután.

A Bűvész, kinyitja a lakókocsi ajtaját. Mielőtt belépne, válla fölött tisztán látszik az, amit eddig soha, senki sem láthatott: ott, ahol eddig a pompás bútorok, festmények, ragyogó drapériák voltak, mindössze egy koszlott vaságy, egy rozzant szék és egy kopott lavór árválkodik. A Bűvész belép és becsukja maga mögött az ajtót. Kisvártatva világosság gyullad a lakókocsi ablakában, és tisztán kihallatszik az első jelenetekben szereplő – és a cirkusz felé menet nyomtalanul eltűnt – kisfiú hangja:

– És ez itt micsoda?

Rövidesen meghalljuk a Bűvészt is:

– Egy tárgy. Tlönről kerüli ide, de igazából senki sem tudja, mire jó. Egyelőre még csak ez az egy van a Földön, és annak ellenére, hogy alig tenyérnyi, tizennégy kiló. A bokharai Abenhakántól nyertem sakkban három éve, amikor még nem fejezte be a labirintusát. Meg kell valljam, kicsit csaltam érte.

– A sakkban nem lehet csalni.

– De lehet, csak akarni kell.

– Mutatsz új trükköt?

Vége

* Mielőtt belépne az ajtón, még egy pillanatig látjuk szemből. Felöltője lobog a szélben, haja zilált, mindezzel pedig furcsa ellenlétet képez porcelánkemény ingmelle és a gallérja alatt hivalkodó, tökéletesen megkötött selyemcsokor, a nyakkendő.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék