Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1997. május, VIII. évfolyam, 5. szám »
Sebestyén Mihály
Előszó a tavaszhoz Trójában
Meddig várjak még reátok, bomladozó bimbócskáim? kérdezte jámborul. Mikor tanuljátok meg, hogy a lényeg elkendőzése, szigorúbban szólva elkenése, oldószerekkel való kezelése bűn és vétek; szánalmas, silány menedék a vihar elől, hiszen bármelyik pillanatban felkapja fejetek felől az örvény a képzelet szülte ideiglenes tetőt, kiforgat benneteket a szélárnyékból, összeborzolja idegrendszeretek ágait, kifiguráznak benneteket az ellenségeitek, leégetnek, felröhögnek érveitek hallatán;
Így nem lehet vitatkozni, így nem lehet a kertbe kiültetett palántákat felnevelni, pedig már éppen ideje volt a melegházból kihurcolni őket a szabad földbe, a szobahőmérsékletről a féktelen ingadozások közé, a védettségből a védtelen bizakodás keze közé bocsátani, hadd érjen, érleljen gyümölcsöt, ami életre való, aminek a jövő úgy van belegyömöszölve a kromoszómáiba, mint tigrisnek a szelídíthetetlen vadság és hamis hunyászkodás;
Most egyáltalán ne számítsatok az utókorra, mert nem lehet megvesztegetni a saját utókorunkat, nincs annyi hatalmunk és tehetségünk, legfennebb port hinthetünk a majdani históriába leskődő szemébe, ez is csupán néhány manőverre elegendő, gyorsan lekörözhető garasos trükk, menten gyanút fog, aki a ti vitáitokat feleleveníteni kívánja, mi hiányzik innen, kérdezi kétkedőn és dideregve, hová vetül a fény pászmája, midőn lámpát gyújtotok, és látnia kell, hogy nem említtek egyetlen nevet sem, nincsenek csak jelzőitek, emezek pedig nem jelzőtüzek, ne csapjuk be magunkat reszkető veretű példák bádogérméivel, éppenséggel kis csapdák, könnyen átlátható ködfoltok, kutacsok a valóság petyhüdt bőrén, s ha már szagot fog a kései história-vallató, utánajár dolgainknak, ügyeink csermelyét tenyérrel fogja fel, megleli az ürügyet magát, ami magyarázatként tetszeleg a csalafinták emlékezéseiben, a tehetetlenek tilinkós műkesergésében, a gyújtogatok tűzoltó zenekari partitúráiban, a homokba-porba fingok szárnyalás-elméletében, a tetvek serkentésében és a lélekszállítók menetrendjében, könyörtelenek lesznek mihozzátok –;
Könyörület nélküliek a kikezdhetetlenek, a félvállról kezelt segédvarázslók, cementbe ágyazott kisnémák és műanyag „ólomkatonák”, miért nem mondtátok meg, kiket sújtson az átok és az éleslátás riadalma, kiket ne fogjon az álom, és kinek legyen szögesdrót a lepedője, bogáncs a párnája, gyomorfekély szava-takarója, miért nem hirdetitek ki, kik a hitnek ellenségei és mikor induljon az első valódi kereszteshadjárat, van-e már megváltó, Szótér, akinek bölcsőhelye és/vagy sírja egyszer majd felszabadítandó célponttá válik a sokaság előtt, lakoznak-e most közöttünk kutyafejű tatárok és puccos pogánydámák, kik korábban a halakat is perbe fogták, megvádolták, mert némák maradtak a generális ujjongás közepette, szóval adósok vagytok a virágtiprók, rózsaszaggatók, túlipántönkretevők, viola-violátorok megnevezésével, folyton az az érzésem, hogy a felszín alá nem is lehet beférkőzni, nincs repedés, eltömték a járatokat fagyálló hazugságokkal, jaj nektek, ha nem vagytok együtt, jaj nektek, ha nincs nálatok elegendő hágcsó, kapocs, lajtorja, feszítővas, varázsige, egymásba kapaszkodás és tisztánlátás, ugyanis a történet nem arról fog szólni, régen megtették ezt már a bűnbe esett elődök és a kiközösítettek, hogy fel kellene tárni barlangját a falánk semminek, a szövevény cselvetésnek, pöffeteg erőszaknak, hazugság-csiperketenyészetnek, ennél sokkal kevesebbről van szó, tulajdonképpen meg kellene nevesíteni a mindenki által ismerteket, be kell zárni őket a név mágikus csapdájába, gúzsba kell kötni okkult tudományuk, a ködfejlesztő, lidércnyomást keltő gépeiket állítsátok meg, jól lehet nem pusztán műszaki kérdés, ámbátor jogosan kérhettek veszélyességi pótlékot, elégtételt, jóvátételt, egy másik tételt, amelyet csakis ti ismertek, és a vizsgának akkor sem lesz vége, amikor kiléptek az arénából, mert az alvilágiak természetében benne van az erőszak és nyál, a gáncs és a gacsos elegancia, a hangerő és a hangerőművek energiafalása itthon Trójában;
És a dolgok akkor sem fejeződhetnek be, ha már mindezeken túl vagytok, az idő sohasem dolgozik az elégülteknek, hiszen meg kellene tartani az első leckét, az első koncertet, az első békenapot, az első mennyezetet, hatalmat, tévedést, álláspontot, fel kell avatni az első hidat, az első áldozat emlékművét, a vétkezés legkényelmesebb módját, a megyei tarhálók központját, és ki kell fényezni a pályaudvar rézkorlátjait, a szüzek szemében az első hamis könnyeket, avagy a mohóság ezüstevőeszközeit, ugyanis nagy partykat, országos fogadásokat illik adni, sok meghívottal, jöjjenek a legyőzöttek is, hadd lássák, mire vittük, istenem, mi ketten, Te és Mihatalmasságunk, Fényes Orcájú Padisah-partykat kell tehát szervezni, hadd jöjjenek a veszett fejszék a nyelükért, tűznyelők olajért-vízért, halott lovak a patkóért, gőzfürdőért, lázbetegek aszalt jégért, jelszavunk, ne feledjétek, régtől fogva adott: Hívságok Hívsága, de a külföld számára illendőbb, ha deákul adjuk meg nemzetközi megfelelőjét;
Na bimbócskáim, szépreményű ikernyárfák, rengeteg tennivalótok között, tudjátok, hogy el sem számoltatok az indulás jókedvével, a kifejezetten közhasznú reményekkel, biztatásokkal és más efféle tűzijátékokkal, petárdák persze robbantak, és volt az égen néhány fényes hullócsillag-állatöv, mégis az éjszakák nagy részében csupa mesterséges világítótest, tarló, sivatagi karavánszeráj égett, hitviták hánytak fűrészport és szikrát, a résztvevők még egy rumos teát sem kaptak a Gondviseléstől, valakik folyton a nyitvatartási időre figyeleztettek mibenneteket, és elég gyorsan kellett üríteni a hamutartókat, az volt az érzése az embernek, hogy hamvadásunkat mindenki lát a, füstölgésünktől vakulunk vakultok vakulnak el a szomszédos nagy és kis lélekkalmárok, -idomárok, -bú(l)várok, -elemzők és mérlegelők stb. stb.
Hát ez az, állandóan a lelkiismeretre hivatkoztatok, a Csütörtök Nagyhercege sem volt kivétel, kár is lenne tagadni, de őt egy idő óta sehol sem lehet meglelni, nem jár társaságba, nem nyilatkozik, semmiféle felhívást nem lát el kézjegyével, alig pillanthatni meg alakját, gesztusait a nyilvánosság előtt, még nem nyitották meg a nyilvánosházakat, és igen korán zárják a nyilvános vizeldéket, egyszóval visszavonult a közéletből, önéletet él kevés megmaradt barátjával, kapott levelei sorra válasz nélkül maradnak, gyűlöletes előtte a telefon; figyelmeztették jóakarói, hogy így nem lehet megváltani a világot és a menettérti jegyet az üdvözülés felé, egyáltalán, hogy lehet így viselkedni, ki adott rá jogcímet, hogy megvesd a mások törekedését és harcait, mikor a magadét homokba temetted, kagylók mellé süllyesztetted, vonták felelősségre, de a Csütörtöki Princz csak felhúzta vállát és szemöldökét, leszokott a vízipipáról, és magára szedett vagy húsz fontot, sajnos nem angolt, hanem súlyra mérhetőt, és mosolyát, a régi társaságit felöltve, kivonult az álom trónterméből átöltözni;
A Herceg szokásai közé tartozott ugyanis, hogy minden nagyobb döntés előtt megborotválkozik, meggyszín kaftánját és hófödte sisakját felöltve heggyé változik, belemélyül a kék égbe, mellén meggyfák virágoznak, és ajkáról méz csordogál, amit a hegy lábánál lakók keserűvíznek hisznek, és óvakodnak meríteni szavaiból, de ne menjünk tovább ezen az ösvényen, javasolom nektek, inkább térjünk vissza a tanácsokhoz, hiszen azoknak híjával éppenséggel nem vagytok, de mit árthat néhány újabb jószolgálat, kökénybokor, fanyar illatú délelőtt a tengerparton, április eleje fekete kabátban a körgát szélén, itt sétálunk, várakozunk reátok, ne széledjetek szét határozatképtelenségre hivatkozva, ugyanis tőletek függ a mindenség jókedve, visszája, szöveghűsége, igazság, éhség, emelkedett józanság, vidám séta a hegynek fel, a Csütörtök Nagyhercegének képzelt síremlékéig;
Ő tudniillik él, a közvillongások között is arra kér benneteket, hogy legyetek hűségesek az első pillanat hevületéhez, ahhoz a régi decemberi délutánhoz, mikor összegyűltek a pásztorok és bojtárok, kertészek és gyümölcsoltók, mímesek és mímeltek, némák és elnémítottak, és akkor még a pusztában sem bolyongtak, az ólakból nem bújtak elő, nem kaffogtak és nem nyerítettek azok, akik mára már mindenünnét elősárlottak, -tüzeltek, beletetvésznek a végtelenségbe, betűbagzó, verítékben fürdenek, ülnek a napi szinekúrában, diaetában, és gyaláznak benneteket, citerán cincognak, garasokon fáznak, zsebkendőket parcelláznak föl: ki hol, mely körzetben, négyszögölben fog siránkozni a következő napon; az agórán (angolórán) ugrál az angró angoranyúl: vörös kmerek, fehér kmersz, fűszín kmer kiszámoló éneke mindnek;
És ne jusson eszetekbe a leszámolás, a felszámolás, semmit fel ne számoljatok, a kenyeret se számítsátok fel, de számítsátok ki együtthatóit a hatalom gyakorlásának, a göngyvirágok száraz bódulatának a tavasz közepén, az éveket számítsátok be, hetet mindenképpen, már csak a minket körülhomályló mítosz okán is, és sohasem leszünk tisztában lehetőségeinkkel, értékeink felét számítsátok le, mert azt csak elleneink tulajdonították nekünk, vegyetek mély lélegzetet, mielőtt leültök egy újabb nyílt titok, seb, törés, levél elé, és gondoljatok a gyöngyvirágok giccses kerettörténetére, az első szerelmetek kerékkötőire, hóra, vérre, betegségre, elment-soha-vissza-nem-tekint utánérzésére, mielőtt új hangot üttök le a zongorán, nézzétek meg, föl vannak-e hangolva a tárgyak, sóhajok, a madárcsontú hallgatóság lenn a nézőtéren, még nem kukucskáltok ki a függönybe vágott résen, de hallani, miként csapdossák le az üléseket, tologatják a zsömléket az előcsarnokban, a lámpaláz erőt vesz a küklopszok küzdelmén, dadognak izmaik az öltöző tükrében az ügyelő utolsó kiáltása előtt, kinyújtóztok a homályos szemüveg páncélja mögött, és fellélegezve azt mondjátok a gyors lábú éjszakának - valahogy ma elégedett vagyok -, és a könynyedség, az olyan-mint-gyermekkoromban magabiztosságával széttekint az ember a teremben, ahol üresen ásítoztak a csonka szárnyú széksorok, és a kihűlt kézfogások még ráfagynak éjszakánként a palackból szabadjára bocsátott kora tavaszban a vidék kilincsére.
A Kerub Bukása Közben Mondja
és
vajon mikor válaszolnak a bércek, a lúdbőrös idegen árnyékok, a
szavak nem létéből sarjadt sárguló füvek, csontkezek szorítása,
mogorva zuzmók a hallgatás szájának szögletében, vajon mit
mondanak, mit szólhatnak a bronzkeresztek, üres koponyák a
Megigazulás és Boldogság Hegyén, miként dönti, görgeti szét a
szél, a léleksötét s az idő a Feledés Serlegeit, tudod,
mostanában égett ki belőlük a mártózó gyémánt-kívánás, ellángolt
a szeszízű fürge jókedv, fullaszt a belélegezhető fénypára,
aranybarna konyak csurran fényképezett nyakadra, vérrög ver
vissza napsugarat Keresztelő Szent János álla alatt, a kép ismét
megrajzolhatatlan, hát szerepeibe fogózz nagyon:
vigyázz a lélegzet ritmusára,
Isten fedetlen arcán vakon botorkál a hitetlen képzelet
ha
válaszolnának a gondolatba süppedt kövekről nyúlkáló hívatlan
próféták, nem hihetsz nekik, arcukat sem látnád ölödbe gyűjtött
kagylóhéj-szirmokon,
felsebzett kenyérrel ki vigasztal meg éhes tengeröblöt bennem?
földből gyúrt fellegek telepednek karomra lábamba fogózva
zuhannak át velem az utolsó határon, pislákol, mégsem oltja ki a
kép parazsát a szél, nézi még a szemhéjra tetovált szempár a
tájat, hol nincsenek selymek, gyolcserdők, tüzek, siheder
remények,
a Jelenések Könyve hallgat e tekintetben, bezzeg friss tojásokon
siklik, alkuszik, néha páncélt vonszol a szó sértett kígyója,
rátekerőzik a megálmodott városra, lépni sem tudsz, a pénzzel
kivert főtéren, aranyban és ezüstben fizetnek napjaid, a jóravaló
bankárok, senki sem vált az utcán rongybabára, menlevélre, titkos
címre dadogott biztatást:
ti csak maradjatok meg a hallgatás vargáinak, varrjatok nyúlcipőt
osonni a szerelmek kihűlt üstje felé
nos,
ki fejti meg a némaság sugárzó rejtélyét, talán te, hallgató
távolság?
kitart mellettünk a dac, a fakép hagyatéka, a merészség a-moll
tétele, és az éjszaka elején arra ébredsz, föl, hogy valaki
párnánk tollai közé keveri a megfejtést:
„non credo sed quia absurdum fuit”;
ismeretlenek csapolják le mocsarát a szövegnek, zsombékon
ugrál az értelem és eltéved a dicsőség lobbanásaiban, kezet nyújtanak
ugyanazok az ismeretlenek, hogy fájdalom nélkül felnégyeljenek,
átnevezzenek, kipreparálják ereinket, átszabnak, ördögűzéshez
összehordott észérvek tetejére csóvát vetnek, fölébe ültetnek
minket, vaskorona abroncsa szorítja szemem, folyvást az olcsó
szirup tócsáiban látom magunkat:
feszesre húzott hurokban függ könnyedén bábmásunk, s nincsen
mögöttünk távlata az idő sokadik kertjének
és
hogyan szóljanak felelet gyanánt a szóra nem bírható hűséghordó
öszvérek, apró infarktusok, kis izomhalálok a mellkas vértjei
mögött, a megkövetett téli kék napfordulók, évkeresztek,
kínvázlatok, jövevény émelygések, a szorongó koponyában lobbanó
sújtólég, barlangi holdtaszítók, csillagbélésű köpenyben az igaz
kártyavetők, jóslattól borzadó peremlakók?
Koronáját becserélte vesszőfonatra a Csütörtök Nagyhercege, és
hívei, a kivégzett alvezérek fattyai eladták magukat a
farkasvadászoknak, szobaebeknek, hírlapi zsarolóknak, fahéj ízű
árulásokkal hintik meg minden étkünket, jutalmat remélnek a
könnyed kiszolgáltatásért, a kifogástalan asztalért, a tökéletes
ágyneműért, jaguárlépésért, párduchűségért, macskaeszmékért,
egyszóval hibátlanul megrendezett az előadás a világ utolsó
évadnyitóján
a
tegnap lencséjén állandóan elhomályosul a régi látvány, mikronok
kopnak láthatóan, valódi mását áthajózták az óceánon, csatornán,
porcelánföldrészen, színezüst hazugság-szigeten partra szállott
az áttört paraszting, mellén bevérzett csillagfonál, amint
szárnyakat rebbent az. angyal kedvese, rozsdázik immár biztosan a
páncélszekrényben a Csütörtök Nagyhercegének képtelen szavakból
öntött csorba koronája
minden
sivárlik, elszivárog az üzenet a rögzítőből, sárgul az ajtóra
tűzött céltalan cédula, a betűk egy éjszaka alatt földdé
szikkadnak ujjam hegyén, és a tánc egyre fakóbb lesz a
felvételeken, már csak a verejték érzik át az ezredfordulón,
felpattannak ajtai az elhagyott lakásnak, hangyák vonulnak kifelé
egy balga centúrió parancsszavára, az elégő napló tüzébe
menetelnek, s a szétrágott hangszalagokról végül csak a hulló por
dübörgése hallható
most,
hogy nem vagy itthon, csontjait ropogtatva végre kimászik a
fuckhely alól a kukkoló csönd
a
falra firkált esküvések meglágyulva földig nyúlnak, szotyognak,
poros tányéron narancshéjak csörrennek, cseréplemezek robbannak,
könyvek nyílnak ketté puszta oldalakra, se toll, se királyvíz nem
fogja fehérségét a Semminek, eltéveszthetetlen színe az Egésznek,
ennél tökéletesebb nem is lehelne, a hívogató kék olyan hamis
mostanra, úszik a téli napforduló mosogatólevében, lejár a
türelmi idő, jönnek a szajrézó ügyesek, bemásznak ablakodon a
csóró cimborák, könyvtár-fosztogatók, lóidomárok, felfalják
ételeidet a hamis bajtársak, hazudott hívek, lábaidnál heverő
hernyóderekú tanítványok, széthordják képeid, konyhád hírnevét,
jól köt cementje a nyárnak, csonkahétnek, szerelemínségnek
ne
értelmezd másként a választ, a nem mondhatót, a nehezen lezárható
józan aljasságot miként azt neked szánják kerubok, ne értelmezd
másként, mint ahogyan első olvasatban érzed, mint a tű mérge ha
átjár, mint a kés éle, ami megszeg, csak azként tapasztald meg a
korona sárba vetett vesszejének szúrását tenyeredben
hatalmadat
hidd valódinak, telelj át csöndes bölcsességgel, mint én, a
havazás vaksága kincs, sehol egy füstnyom a szemem egén, kormos
fekete varjak verődnek leveleid ablakához, Kísértő Múlt;
a versek alá rejtett mosolyról csak te tudj, tégy úgy, mint aki
sejti, hogy javíthatatlanok vagyunk, vetekszik értem az értelem s
a gyűlölet, egyre többet kerít be a siker és a kudarc létemből,
hetedhét ország híres árkában lakom, egyre több palánk, vár,
erőd, fal és bástya kerül mögém, s szívem mind jobban
kimerészkedik a szakadék szélére,
véletlen
szemlélő, kérve kérlek, holnap barátaim se dicsérjenek, és ha
elfelejtik következő némaságom bepecsételni a panaszok
szövetségébe, akkor már nem volt hiába a játszma,
ki tudja, miért hiányzik
a resurrectio a requiem tételei közül?
no hát
mindennek ellenére, a látszat és konokság dacára,
miközben összecsomagolom csöndjeimet, szorosra kötöm batyumat,
kézben viszem tova, állok útra készen érkezni önmagamhoz végre
büntetésképpen, szóközeimet már beváltották agyagrögre, kegyelem-
őszre, velem született derűre-dühre,
(ezt úgysem festheti meg Dürer),
te azért jöjj mellékösvényen a Toronyhoz, hol befalazva áll régi
hasonmásunk, ne tégy virágot lábainkhoz, ne dúdolj semmi
fontosat, csak valami egyszerű dalt, bízd a gyertyalángra fejed
árnyékát a falon, és kifehérül lépted súlyától Városunk el nem
köthető számtalan verőere
ötven
felé, túl a mezsgyéken, a fegyverek józanul rozsdáznak csomóba
hányva, és idegeimre kiaggatva száradnak az utolsó üdvösségek.