Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »


A posztmodernen is túl

A posztmodernen is túl

Hazai Attila: Szilvia szüzessége. JAK, Balassi Kiadó, Bp., 1995.„Úgy képzeljük, hogy az ember önmagában is értékes, s nemcsak mint utazó, akit a faj folytonosságának fenntartásához szükséges spermák vagy petesejtek biztosítása céljából szerződetett a Természet...”

LESZEK KOLAKOWSKI: Metafizikai horror

Mi történt ott, ahol a kritikusnak immár (látszólag) semmi dolga? Ahol úgy tűnik, az olvasónak is alig akad tennivalója? Noha a tények állása világos: a leírtak létjogosultsága vitán felül áll. Pimaszul kétségbevonhatatlan.

Adott a könyv, huszonnyolc történetében a lomha nagyváros, a szürke és habókos kisember semmikalandja. Ellenvetés is akad szép számmal, a méltatás mégsem maradhat el. Mert annak ellenére, hogy jelen novellafüzér a „szent kör”-től* igen messze jár, hogy a preciőz ízlés esetenként kavargó gyomorral fordul el (ha egyáltalán odafordul), a kötet hangja félelmetes monotóniával idézi a mát.

A méltató nyilván mindvégig bizonytalan. Könnyen megeshet, hogy maga is csak amolyan palimadár, a jó heccnek felült, így hát semmi akadálya annak, hogy valamelyik szereplő neve mögött felfedezze körvonalazódó arcát.

Nem titok továbbá az sem, hogy számtalan dolgot lehetne kellő igyekezettel (és ideológiai fegyvertárral) a műre alkalmazni. Ám ezúttal nem kimutatás, nem bizonyítás, nem elmarasztalás a cél. Szándékunk: problémafelvetés.

Szilvia szüzessége ugyanis jelentős fajsúlyú kérdéssé nőheti ki magát. Különösen akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk. Ha elsiklunk afölött, hogy Karcsiék az Ibolyában nem tudnak mit kérdezni egymástól, ennek ellenére cseppet sem érzik zavartatva magukat. Ha érdektelennek tartjuk felismerni a tényt, miszerint a dolgoknak már csak (esetleg egyszerűen „csak”) színe, szaga és mérete van; hogy mindennapjainkat szürke járda, fekete út, bordó kardigán, narancsszín narancs és hószínű hó népesíti; hogy félelmetesen pontos lett körülöttünk minden. X vagy Y nem „derűs”, nem „maliciózus”, hanem „harmincéves múlt, nyugodt, barna szemű férfi, szőkésbarna szakállal, orrán kis sebbel, jobb szeme alatt egy kékeslila monoklival” (9. old.). Lehetetlen eltussolni a tényt, hogy a Hazai Attila ábrázolta világ meghökkentően szikár, tárgyszerű és valódi.

Ami pedig Szilvia szüzességével kapcsolatosan valóban riasztó: ez a kötet igenis él. Nagy, álmos pocsolya a szellem ábrándjainak kellős közepén, amiből válogatott emberi nedveik kíséretében emelkednek ki a különböző „gusztustalan férgek”; brassói pecsenyét, gombalevest, banánturmixot esznek, száraz vörösbort, kólát, fantát kortyolnak, Eurosportot és mozit néznek, kisebb-nagyobb erőbedobással és lélekjelenléttel párzanak, ölnek, meghalnak, és „nincsenek olyan viszonyban, hogy csendben maradhassanak” (101. old.). Szóba elegyednek tehát, ám minden potenciális történés, apró tragédia belefullad a sonkás szendvicsek, autóbuszok, körutak, tévék és telefonok mérhetetlen összevisszaságába.

Kiváló kórkép ez a könyv annak illusztrálására, hogy mennyire egyszerű belesimulni az egydimenziós létezésbe.

Az olvasás során nem a változatlan hangszín, nem a gépies és gépiesítő szövegritmus, nem a néhol előbukkanó piktogrammok („Helyezze magát kényelembe!”, „Igyon valamit!”, „Hallgasson zenét!”, „Fürödjön meg!”, „Egyen!”, „Hívjon fel valakit!”, „Gyújtson fényt!”, „Szellőztessen!” – amelyek szuggesztív hatásuk és a szöveggel folytatott párbeszédük folytán külön elemzésre jogosultak)... szóval nem ez a valójában idegtépő. Voltaképpen az a kínos, hogy mindez valahol pontosan ilyen formában történik éppen, hogy valaki „Fél hatkor kelt. Azt álmodta, kiesett egy tömés a fogából. Felült az ágyán, magára húzkodta a ruháit, nyelvével megtapogatta a fogait. A tömés a helyén volt.” (90. old.); hogy emberünket elkápráztatja „Emmi, a hús-vér kincs”, aki „tizenhét éves kora óta Európa legnagyobb nője; magassága 227 centiméter, súlya 115 kilogramm; egyedülálló méretei ellenére teste rendkívül arányos, férfiakkal nehezen ismerkedik, általában gyalog jár; kedvenc időtöltése a zenehallgatás...” (15. old.); és főként az, hogy mindez tökéletesen rendjén való. A történet mindig ugyanarról szól, ugyanarról az útról, autóról, fogásról, ugyanarról a lihegő állatról, ugyanarról az aktusról. Más a cím, más az elvetélt szerencsétlenség, ám a rend, a körforgás, a dolgok rutinja cseppet sem változik. S bár akad, aki a buliból örömest kiszállna: „Hagyj egy kicsit békén, minden olyan lesz, mint azelőtt, hadd pihenjek most, csak két-három évet, hadd pihenjem ki magam, és minden tökre rendben lesz” (62. old.), esetleg kissé rámenősebben juttatja kifejezésre ilyen irányú óhaját: „ekkor fejbe verte magát, majd a haját tépve suttogni kezdett: velem ezt nem lehet csinálni, már megint dolgozni kell mennem, az isten bassza meg!” (76. old.), a megoldás pedig, ez esetben úgy tűnik, igen egyoldalú: „Ó, istenem. Mért nem lehetek én is olyan, mint a többi ember! kiáltotta, majd lebukott a forró víz alá, és megfulladt” (138. old.). Ez az a helyzet, amelyben az ember kockás papírra veti, borítékba teszi, és normális lény módjára elküldi a következőket: „Kedves Zsolt és Eszter! Remélem, hamarosan meghaltok, már úgyis olyan sokat szenvedtetek. Erika pedig nemsokára elvégzi az iskoláit, aztán ő is meghal.” (85. old.)

Vannak továbbá fintorok: „tőle hallottam ekkor azt is, hogy egy bizonyos fickó, már nem emlékszem a nevére, gyalog ment Indiába a magyarok eredetét felkutatni, hogy a gyaloglás jót tesz a szívnek, tüdőnek, ráadással erősíti az ember legfontosabb tartópillérét, a gerincoszlopot. Sétált már maguk közül valaki Őrmezőre a Városligetből?”; „Huszonkilenc éves volt, és hetente legalább két órát foglalkozott a halállal, hogy meggyőzze magát az öngyilkosság értelmetlenségéről.”; „Arra jutott, valamikor a jövő év január vége felé öli meg magát. Fel se kellett írni a noteszébe, biztos volt benne, hogy eszébe fog jutni.” (25., 76., 117. old.)

Az irónia nem puszta eszköz, nem egzotikus adalék az ábrázolt semmivilághoz. Az irónia ez esetben létforma, a dolgok gyökerénél, nem a felszínükön tartózkodó. A novellák undorító, unalmas, megható vagy kétségbeejtő változatokban egyaránt iróniából indulnak és iróniába torkollnak. Groteszk helyzetképei a semmi mélységes milyenségének, a „milyen” mélységes semmiségének.

No. De túl hosszas taglalásuk nem volna hozzájuk illő.

Annyit még: sokunknak jól fogna időnként egy ilyen nesze-semmi-fogd-meg-jól grimaszpasztilla. Jó emésztést kívánok hozzá!

LÁSZLÓ NOÉMI

* Bár szent kört emlegetni nem illik manapság.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék