Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. december, VII. évfolyam, 12. szám »


Bogdán László

Bogdán László
AZ ÁLOMBAN (?) LÁTOTT KÖNYV
„egyszer tervbe vette, hogy megír egy álmot, s a mű olyan lenne, mint egy igazi álom, az álmok minden összefüggéstelenségével, furaságával, céltalanságával.” jorge luis borges
Ott ültünk György Attilával augusztus harmadikáról negyedikére virradólag az árkosi kastély bezárt kapujának a tetején, az ősi Szentkereszty kastély kapuját őrző oroszlánok mellett és hallgattunk. Vártuk a hely szellemét (szellemeit...); átjártak különféle fluidumok; éreztük arcunkon a szél simogatását is; távolból különféle azonosíthatatlan énekhangokat is hallhattunk, azután magunkba szállva, gondolatainkat – ha-ha, ezeknek még vannak! – megtisztítva mindenféle kolonctól, lomtól, amitől lehetett (amitől nem, hát nem), és egyszerre...
De innen már első személyben folytatom, már Hérakleitosz figyelmeztet rá az évezredek tündöklő homályából, hogy „... mindaz, amit ébren látunk, halál, mindaz, amit alva, álom.” Tehát egyszerre megéreztem valami szokatlan, láthatatlan erőnek a jelenlétét. Kiürült szívem megtelt szeretettel, és megképződött előttem egy könyv. Láthatatlan ujjak lapozták előttem, s kissé feszengve döbbentem rá, hogy saját életem képeit látom, saját elveszett szavaimat hallom vissza az időből. Összekeveredett múlt, jelen, jövő. Én voltam az a könyv. Valami meghatározatlan, de egyáltalán nem félelmetes, inkább, ismétlem, megnyugtató erő lapozott bennem. Oldalról esztendőre, lapról napra.
– Mégis mennyit ittatok? – kérdezte résztvevő arccal megértő hitvesem, s rájöttem, neki vagy másoknak, akik közelről ismernek, aligha mesélhetem el ezt az éjszakai jelenést; ha nem néznek őrültnek, sajnálni fognak, ami ugyanaz.
– Ha én azt tudnám – sóhajtottam lemondóan, a három nap alatt elfogyasztott italmennyiségre gondolva; pedig ott, akkor, az ősi Szentkereszty kastély kapuján ülve, lábam lógázva, az ismeretlen Erő előtt kinyílva, egyáltalán nem az volt a fontos, amint az elkövetkezőkben remélhetőleg kiderül.
– Hol lennél te nélkülem, te szegény szerencsétlen – sóhajtott a feleségem. Hát ez az, gondoltam egy pillanatra felocsúdva kábulatomból, hogy nem itt, az biztos. De mielőtt még helyzetelemzésbe fognék, hogy miért nem, egy sikamlós anekdota. (Nohát, meséljünk!...) Majtényi Erik mesélte, hogy a sors kifürkészhetetlen szeszélyéből kézbe vehette szívességből darab időre ama feljegyzést, amelyet az elmúlt (?) rendszer kék szemű, éber őrei készítettek, lehallgatván az erdélyi magyar írók egy hangoskodó összeröffenését, ahol mindenről lehetett szó, csak irodalomról nem, mivel az irodalom akkoriban amúgy is haldokolt. Hát ezek – így a megfigyelő – óvatosak nagyon, mindenről összevissza beszélnek, de hogy miről, nem is értjük. Ami nagy csoda, lévén, hogy a szocialista Romániában ennél az egyetlen állami szervnél volt kötelező némely megbízott, felelősen és értőn értünk aggódó hivatalnoknak a magyar nyelvismeret. De lám, ezzel sem mentek semmire, még annyit észleltek, hogy a szerencsétlen, balga, egymást túlüvöltő írók a lovakról énekeltek! Ennyi, de lám, döbbenek rá most, amikor ezt írom (augusztus 9-én, pénteken), hogy bizonyos értelemben Mózes Attilával mi is folytattuk eme haladó hagyományt, amióta csak ismerjük egymást, azt énekeljük, hogy anyám, én nem ilyen lovat akartam. Még isteni szerencse, hogy még életünkben megjött a ló, csak később derült ki róla, hogy egyrészt most nem ezt akartuk, másrészt nem is ló, inkább szamár vagy öszvér, netán zebra, úgyhogy nyugodtan énekelhetjük tovább. EZT nekik! Minden rosszban van valami jó is, ha ezt szóba hozom Árkoson, valamely harcias fiatal költő még letorkolt volna, hogy: ugyan, ugyan, nektek is minden(ki)ről AZ jut eszetekbe. Vagy még az sem, térhetett volna ki Mózes, aki tőrvívó is volt boldogult úrfikorában. Persze, nem csak ezen lehetett volna nevetni.
Na, szóval lemondtam arról, hogy szeretteimnek, a hozzám közelállóknak, kevés megmaradt barátomnak, barátnémnak elmeséljem ezt az éjszakát. Kapóra jött a Látó saját szavaival „segédfogalmazó és vendégszerkesztő”-jének, a kiváló Kuszálik Péternek a felkérése, aki nagy szeretettel várja írásom – kihangsúlyozva: próza! nem is csodálom, hogy a Látónak lassan elege van a verseimből, én is így vagyok vele, átiratok múzeuma... ha-ha – a decemberi KönyvLÁTÓ-ba, s ehhez meleg malíciával (tudhatnak valamit azért az utánunk jövők is, bár ő talán nem lehetne a fiam, mint azok, akikkel Árkoson töltöttem az időt, kitűzve a vidámság lobogóit, für alle Fälle) „jó egészséget és munkabírást kíván...”
Bár T. S. Eliottal szólva, már nem remélek új fordulatot, azért ide még annyit, Temesi Ferencet idézve, hogy írni mindig jobban szerettem, mint inni, noha a két időtöltés jó darab ideig együtt futott az életemből; de hát a legjobb ló – már megint a ló, ennek beakadhatott valami Árkoson – is megbotlik; mostanában már egymást váltják. Mindig is váltófutó szerettem volna lenni és nem öttusázó, de hát ez jobban hangzott...
Kedves szerkesztőm, lesz még kitérő, de most koncentráljunk a tárgyra, ahogy errefelé mondják: Lássuk a medvét! Noha tudvalevő, medvét elég veszélyes látni, főként ha a dolog kölcsönös lészen, és ő is meglát bennünket. Megjósolható, melyikünk éli túl a találkozást. (A látvány logikája...)
Tehát a kapu tetején ülve nyíltam meg valami láthatatlan, hatalmas, de hányadszor hangsúlyozzam, nem félelmetes, ellenkezőleg, megnyugtató, felszabadító Erő előtt... Szellem lett volna mégis? Ne firtassuk, torzított fordításban ugyanaz a Hérakleitosz mondja – nemcsak a szerkesztő művelt, a szerzője is, a fene beléjük, hogy ezeknek mikor volt idejük olvasni, mikor állandóan írtak és ittak, hogy más egyébről most ne is legyen szó, családom van – az éberek világa egy és közös, de álmában mindenki egyedül van. Ez igaz, csakhogy akkor én ott nem álmodtam – ébren voltam. György Attilát, a boszorkányok jó ismerőjét kellene megkérdezni, neki támadtak-e Cseh Tamás felejthetetlen dalának töredékét idelopva – a szövegíró is tudja, amit tud, ami tudható, hogy dicsérjek is már végre valamit – megvilágosodásai; nem, nem a mosókonyhában vagy hol a búsban (momentán nem tudom ellenőrizni, elromlott a lemezjátszóm), hanem mellettem, az ősi kastély oroszlánjainak árnyékában?...
Megképződött előttem tehát a végtelen könyv, az életem; megnyíltam, valaki lapozott bennem, olvasott belőlem, mialatt én a jázminillatban – mert határozottan jázminillatot éreztem, mint életem kevés boldog pillanatában – éveimben tévedhettem el. A jázminillat vezetett valami felé, ami elkerülhetetlen; ugyanis hol erősödött, hol gyengült. Hérakleitosz mondja Hamvas megbízható fordításában, hogy – de szerkesztő úr, becs szó, ez lesz az utolsó, na jó, az utolsó előtti hivatkozás – „ha a világon minden füstté válna, az orr lenne a megismerő...” Mentem tehát az orrom után az életemben, már csak azért is, mert plebejus alkat lévén (eredendően! noha moldvai fejedelmi családból származom; őseim évszázadokkal ezelőtt Jászvásáron vitézkedtek, amiről nem tehetek, az ember még a szeretőit sem válogatja néha meg, nemhogy az őseit!), tudván tudom elég régóta, hogy az orr a legjobb értékmérő; tévedhetetlenül jelzi a társadalmi, faji, nemi, vallási, etnikai különbözőségeket, mialatt a bajvívó értelem (Benkő Samu) mit is tehetne mást – vív tovább, életfogytiglani felindulásában nem is véve észre az erőviszonyokat. Nem is csoda, hogy állandóan baj is lett (van, lesz) belőle. Én, szerkesztő úr, nem politizálok – sőt most megyek le metafizikába –, ott ülök a Szentkereszty oroszlánok és György Attila mellett az árkosi kastély tetején, mert másként nem tehetek, és a sorsom politizál velem. (Erdélyi paradigma: ha pragmatikusan szemléljük, talán az utolsó szalmaszál lehet, csakhogy szalmalángszerű természetünk miatt hamar ellobbanhat. Igen, ez ennyi és ilyen. A végén aztán mindig felpattanunk vesszőparipánkra – már megint a lő, ez megőrült, amikor Kossuth apánk is megmondta: tengerre magyar, gondolván, lovon már ültünk eleget – és ellovagolunk légváraink felé. Ahogy lehet. Vö. „lehet, mert kell” – szintén Reményik...)
Az ember politikus állal, ezt is mondta valaki, de nem érdekes most, főként politikusok nézik állatnak, vagy ő önmagát választások után a tükörben. Szerencse, szakállam lévén, aránylag kevesebbet látom magam, mint azon pályatársaim, sors-, nemzedék- avagy asztaltársaim, akik minden nap borotválkoznak. Van, aki kétszer is. „Hát élet ez?” – kérdezte a surlókefe, amikor „tévedni emberi dolog” rikkantással leugrott róla a felhevült, de hirtelen le is hűlt sündisznó...
Olvastam tehát életem könyvét. Mennyi sikertelenség, tévút, keresztút, káromkodás, balszerencse, hajcihő, balcsillagzat negyvennyolc esztendő alatt. Mennyi káromkodás, visszanyelt ige, elüvöltött nem. S még mi van előttem?! Azt is láttam. Erről később. Most még a szerencsés kezdetnél tartunk. (Mindenesetre kitartunk, ha nem is úgy, mint ahogy ama párt, mozgalom vagy mi a fene fellógatott vezére szerette volt ezt fennen hangoztatni. Egy kelet-közép-európai sokat tud, ha nem is mindent. A forrást ezúttal nem jelölöm meg, találja ki az olvasó, ha mindent akar tudni. Mindenkinek a magáé. Gondolkozzatok, honjaim!)
Mert szerencsésen kezdődött. A megnyugtató, hatalmas Erő vagy mégis Szellem jóvoltából – aki ezen a forró árkosi éjszakán váratlanul szembesített önmagammal – Hérakleitosszal szólva – már megint, ez tényleg bezsongott (ha én Kuszálik lennék, ettől se kérnék írást, írjon, ahova akar, dühöngjenek mások) –, keresni kezdtem önmagamat. Noha ott voltam egész zátonyra futó negyvennyolc esztendőmmel, szemben magammal, György Atillával és az oroszlánokkal. Akik viszont nem láttak engem (?) Én viszont magamat igen, minden percben, minden helyszínen, minden életkorban egyszerre. Itt tolongott minden megcsalt szeretőm, s azok a hölgyek is, akik épp engem csaltak meg jobb dolgukban, minden háztól elűzött kutya (Gombóc is nyilván, akit az autó ütött el tíz esztendeje, noha őt senki nem űzte el, csupán pechjére kirohant az utcára szerencsétlen, hogy üdvözöljön bennünket, a ház előtt, de a túlsó oldalon álltunk meg az autóval), minden elesett katona és elveszített játék, megbecstelenített hitves és megalázott férfi (volt egynéhány szűkebb és tágabb környezetemben), minden borús kedv és elveszített játék, a vasárnap délutánok unalma, a magányos fenyők szomorúsága (naná!), minden eltérített folyó, kiszikkadt patak, megmérgezett forrás. Itt tolongtak a megalázottak, a megszomorítottak, a vesztesek, de én már saját szerencsés kezdetemnél akadtam el, mint a tű a lemezen (sajnos, nem az én lemezjátszómon, az a javítóban, csak úgy általában, mindközönségesen, kedvtelenül...).
Zenét is hallottam akkor! Elvarázsolt fúvószenekar játszott a képzelet távoli pódiumán. Négyen lehettek? Öten? A trombitákon megcsillant a csalóka fény. Az öreg dobos inas pulykáéhoz hasonlító nyakában meg-megrezzent a vén dob, feszes hasa mindent átható, kemény és erős hangokról álmodott, még abból az átkos múltból, amikor kezelője, titkainak tudója, akkor még érces hangon tette közhírré napról napra a fensőbbség utasításait, és meg-megremegett, mint ugrás előtt a leopárd nyakán a bőr. (A kőoroszlánok is megérezték a leopárdok jelenlétét, megremegtek mellettünk, és megrezzent maga György Attila is, a boszorkánymester!) Mint alája írni örökké kényszeredetten vonakodó, makacs kulákok szeme az elhúzódó vallatások során...
Igen, minden átmenet nélkül kezdtek játszani, mialatt én háromévesen kimásztam a Csíki, akkor épp Malinovszkij, azóta ismét Csíki utca végi lakásunk kapuja alatt, a kutyalyukon, a titkokat rejtő, nekem akkor végtelennek tűnő mező felé indulva el. A kürtök hangja összefonódott, felszállt; mindent betöltött a zene; a dobverők, mintha varázspálcák emelkedtek a holdfényben, vezényelték a fel-feltámadó szeleket; a dobos, ez a keserű arcú, féllábú öregember lehunyta a szemét, s a második világháborúról álmodott, a Don-kanyarról, ahol egy eltévedt akna elvitte a fél lábát, aztán váratlanul apja tűnt fel előtte – ezt is láttam az árkosi kastély tetejéről, az oroszlánok és György Attila mellől, az erősödő jázminillatban –, aki az első világháborúban, Piavénál dobolhatta a visszavonulót, s dédapja, aki suttyó gyerekként Damjanich veressipkásainak dobolta a támadás felpörgető jeladásait, ezeket a kemény, tiszta, félreérthetetlen hangokat. Rohamra, igen!
Igen, emlékezik az öregember (mialatt én háromévesen előbb négykézláb, majd kétlábra emelkedve kémlelek körül a mezőn), és lehunyja szemét, mint egy kísértő, soha véget nem érő álomban pergeti ütőit. A dob, mint egy szenvedő állat, megmegszólal; panaszkodnak a trombiták is, dicstelen életüket kibeszélő, magányos öregasszonyok; a kürtök, ezek az impertinens, kákán is csomót kereső öregemberek is beleszólnak, sóhajtoznak, medvetáncoltatók kezére jutó, szomorú medvék.
Szomorú ez a zene, szomorú, mint magányos farkas vadászok gyűrűjében, mint fagy szorításában megmagyarázhatatlan módon épen maradt, robbanó vörös rózsa (Paracelsus rózsája); szomorúak a különböző alakú, kopott szalagokkal, jelvényekkel ékes sapkák az öregemberek fején; négy vagy öt ilyen sapka lehet, félelemről és éhezésről mesélnek, háborús bombázásokról, a katyusák mindent lebíró, álmukban azóta is kísértő ugatásáról, víz alatt, úszva megtett évekről, árvizekről, fagyokról, kérges tenyerekről és a sóvárgásról, telt húsú, fehér lábú asszonyok után. A dobos egyedül, hajadonfőtt, ősz, gyérülő fürtjeit borzolja a világhuzat; szeme becsukott ajtó, kirekeszt mindent és mindenkit a sorból és sorsából; fogatlan szája éneke tenger. Száll az elvarázsolt árkosi táj fölött az elandalító muzsika, miközben én a kastély kapujának tetején lóbálva lábam látom magam háromévesen, boldogan ide-oda bóklászni az akkor még beláthatatlan, számtalan titkot rejtegető mezőn, a lebírhatatlan, erősödő jázminillatban. Hiszen ahogy Hérakleitosz is figyelmeztet rá – már megint, de nem utoljára – „az út fel és le ugyanaz”. (Hamvas Béla fordításában, akit remélhetőleg nemcsak ezért szeretünk.) Na, szóval folytathatnám úgy is, hogy mint nagy darab kő, rám esett ott akkor a mezőn valami, ha nem egyéb, a valóság, de egyrészt a rózsákról már volt szó, másrészt meg nem is ez és így történt. Tudniillik én estem bele gyanútlanul egy trágyalével teli gödörbe! Hogy ez hogyan esett meg? Az árkosi kastély Szellemének – Erő! Erő! – jóvoltából ismét meglátom. Ottan csámborgok káprázó szemmel – süt a nap! –, figyelve a többi – nagyobb – gyereket. Összevissza rohangálva egy bőrgömböt rugdosnak (akkoriban tanulom meg mindörökre, hogy labdának hívják), üvöltözve kerengenék egymás és a bőrgömb körül, s a legnagyobb, langaléta kamasz időnként torokhangon üvöltözve, nagyokat fúj a sípjába. Önfeledten nézem futkorászásukat, mozgásukban gyönyörködöm, szeretném, ha az én arcom is olyan szép, veres lehetne már, mint az övék; erre akkoriban még semmi esélyem, később annál több. Amikor valamelyiknek sikerül a bőrgömbbe rúgnia, az én lábam is megrándul, de a mozgások célja akkor még ismeretlen előttem, a játék nem igazán fedi fel titkait. Amikor a labda végre felém száll, megijedek, hanyatthomlok igyekszem menekülni, észre sem veszem, hogyan csúszom bele egy trágyalével teli gödörbe, de már benne is vagyok, s mielőtt mindörökre belemerülnék, a csípős szagtól összerándul a gyomrom. Most a kastély kapujának a tetején is, egy pillanatra eltűnik a jázminillat, volt-nincs, de minden, tanulom meg megint, újólag, sőt újult erővel, csak átmenet. Én tovább fogom bírni. Később, már a megnyugtató jázminillatban, az idegen ERŐ oltalmában látom, amint nagyanyám egy dézsában mos az udvaron, s azt mondja a szomszédasszonynak, hát ennek a gyereknek szerencséje lesz az életben, az biztos. A múltkor a félkarú postás lépett szarba, s kapott száz lejt. Hát akkor mit fog ez a gyerek találni, Rebi?!
A szellem megmutatja, amit tudtam, de elfeledtem, kihullott emlékezetem rostáin, elfütyült fejemből az esztendők során, mindazt láthatom, amit találtam, miközben mindig és minden pillanatban én voltam. Akkor is, most is állandóan adtam, kaptam és kerestem, olvastam és írtam. És ittam is, igen. Hérakleitosz arra szavaz: „Nehéz a szenvedély ellen harcolni, mert azért, amit akar, a lelkét dobja oda.”
A láthatatlan ujj lapoz a könyvben!
Egy konyhában vagyunk nyolcvannégyben; a sötétben csak a gáz lilás rózsái világítanak. (Még nem gyakori az áramszünet, hamarosan az lesz, de elmúlik aztán ez is, bízzatok, mert Jézus eljő, ő a jótevő...)
A halványlila fényben fenyegetőn csillan meg a poharakban a vodka. (Meg vagyok nyugodva, így hűséges hitvesem, vállam fölött beleolvasva a szövegbe, már a kilencedik flekknél tartasz, és semmi ital, nem ismertem rád...)
– Az erdélyi magyar előtt két út van – hallatszik a fél- vagy negyedsötét konyhában –, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. (Meg vagy elégedve? – nézek vissza életem párjára. – Amikor írok, nem iszom, viszont mi akadályozzon meg benne, hogy italozásokról írjak?! Hiszen én tényleg láttam nemzedékem legjobb elméit az alkohol romjaiban. Igaz, ezt tíz évvel később írom meg – mindig, mindent, nincs megállás, ahogy már Nagy István mondotta volt, egy könyve címében, hogy élethűbb legyen – Ginsberg után szabadon, de már akkor mondom. S a vállam fölött olvasó hitvesemnek pedig keresetlen szóval Bulgakov kandúrjára hivatkozok. Gyengébbek kedvéért azt mondja Wolandnak a kandúrrá változtatott fiatal lovag, hogy nem tudja folytatni a játszmát irigyei hajszája közepette.
– Neked nemcsak látomásaid voltak az árkosi kastély kapuján ülve – vonul vissza felségem. Ő nem vívott boldogult úrilány korában, hanem tornászott, de azért neki is van stílusa. Mózes, a volt tőrvívó így folytatta a képzeletbeli párbeszédet – amelyik, lehet, el is hangzott? mit tudom én? ki tudhat mindent? –: Én a helyetekben magunkat látva, szomorú lennék, hiszen már AZ se jut mindig az eszünkbe, nyilván hova, másról nem is beszélve, ti pedig röhögtök, de tudjátok meg, magatok látjátok bennünk. De nem, ez túl hosszú volt, s ő különben sem így fogalmaz, egy tőrvívó nem védekezik, szúr. Tehát:
Itt maradjon függőben.
A fiatal költők hallották, hogy legyen mire emlékezniük, majd ha ő vagy én már nem leszünk. (Mellettünk az asztalnál, mert az volt Árkoson is.) Minket azalatt külön-külön visznek ki a temetőbe, kocsival, hogy legalább egy évben egyszer láthassuk apáink sírját. Nem együtt, mert külön városban, külön temetőben nyugszanak. Így megy ez, mondotta volt Kurt Vonnegut junior hírhedett regényében, Az ötös számú vágóhídban, noha ő látta Drezda bombázását, Elba Firenzéjének az égését, s el is mesélte nekünk, boldogtalanoknak Tralfamador szkizofrén távirati stílusában. Tralfamador ama hely, ahonnan a repülő csészealjasok jönnek. Béke velünk!...
Hát ez az, amire mi Mózessel együtt és külön-külön is örökké vágytunk. A béke! Csak valahogy soha nem jött be nekünk!... Helyette mi mentünk be, legtöbbször egy kocsmába, valahova, sajnos elég keveset együtt, inkább külön-külön, miközben a szabadság angyala – hallom a konyhában a gázrózsák homályos és baljós előérzetekkel eltöltő fényében – átrepült Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Bivalybasznádon. Volt, nem volt, s mi itt maradtunk magunkra („lehet, mert kell”), nem is remélve, hogy túléljük.
Hogy mit?
Na vajon?!?
Egyetlen napig voltam hülye az örömtől, s azért utálom a legjobban magam – meséltem ezt az egyetlen napot annyiszor –, most viszont hét esztendők múltán nem tudom, tényleg túléltem-e?
A szellem ereje mindenesetre átáramlott belém az árkosi kastély kapujának tetején ülve, s lábam a mélységbe lógatva. Ha ezt tudom 1984-ben, a konyhában, idegenbe szakadt barátommal, Bejer Lacival, a nagy vadásszal és okleveles, akkor már – még? – nyugatnémet madártömővel beszélgetve, bizonyára nem Géza versét idézem. (Ha lúd, legyen kövér; őt most is támadják, akkor is támadták, most is, idézem, s a szellem jóvoltából megnyugodva látom, hogy akkor is idéztem. Így megy ez!...) A kifacsart mottó különben így van (Mozgó Világ, 1983. április): „Nos, nem tudom, melyik két útról beszél. Az egyik az alkoholizmus. A másik járhatatlan.” Hát nem is tudom? Fénylettünk a lila félhomályban, mint két urán (Géza, nem lett volna szebb, rusztikusabb, hogy ukrán?) traktorista. Hát nem megmondta már Hérakleitosz is az idők kezdetén – na jó, kedves Péter, elismerem, kezd kissé sok lenni a jóból, de hát az élet már ilyen, s a „szakmai ártalom” pedig még ilyenebb! –: Az ember sorsa a daimon. Hamvas, a fordító is tudta erről, ami tudható; a jázminillatban viszont elkeserítő volt visszahallani akkori beszélgetésünket a konyhából. Két hős, az egyik, mert el mert menni, a másik, mert itt mert ?! maradni.
A vodka pedig szép szokása szerint fogyott, mink pedig szintén kedves szép szokásunk szerint a másikra nem is figyelve fújtuk a magunkét, bár elismerem, felcserélvén a szerepeket, én az elmenőket védtem, noha itthon (?) voltam, ő a maradókat védelmezte, noha elment. Hát nem teljes és tökéletes szkizofrénia? Nos: sapienti sat, de ez volt! Idéztem viszont a vita hevében egy Kavafisz-verset is.  Ezt határozottan jó volt újra hallani, az árkosi kastély oroszlánja mellől. Akkor már elfogyott a vodka, s a ló – már megint? mi lesz ebből, te jószagú atyaúristen? – is elfutott velünk.
Ezt a verset különben 1972 egyik emlékezetemből vádlón kimeredő éjszakáján kezdtem mondani a vadásznak, aki akkor az első szakaszban tán nem véletlenül akkori szándékai igazolását látta viszont:
Szóltál: – Más földre hadd megyek,
hadd fürdöm meg más tengerekben.
Egy másik város csak kerül, mely jobb lesz,
mint az itteni.
Minden buzgalmam eleve, hol már ítélet illeti,
s hol szívem akár a halott, eltemetve elevenen.
Ó, meddig tengjen még tunyán
e hervadásban szellemem:
Bárhova fordul is szemem, akárhol nézzek is körül,
mindenütt csak az életem elhagyott romja feketül,
amelyet annyi éven át züllesztettem és tönkretettem.
– Hát ezért – mondta akkor ő. most viszont 1984-ben a lila félhomályban veszteglő konyhában végre befejeztem az egész verset. (Konsztantinosz Kavafisz: A város. Fordította Somlyó György. És Alexandriáról van szó, naná, Durrell városáról, de az igazsághoz tartozik az is, hogy nekünk is megvoltak, fölösen is, a magunk Alexandriái.)
– Ha neked ezt „ezek” leközlik – sóhajt lemondóan a feleségem öntevékeny képzeletemben. Csak képzelet, mi?
– Mért – nézek rá, még csak nem is ártatlanul. A könyvről szól, nem? Amivé vált negyvennyolc esztendő alatt az életem.
Új földeket ne is remélj, se tájait más tengereknek.
A város elkísér mindenhová. Mindig ugyanazok
az utcák és kerületek látják bolyongó alakod,
a házak is ugyanazok, hol hajad már őszülni kezd.
Mindig csak e városba érsz. Mást nem találsz,
ne is keresd.
Nincsen hajó számodra, nincs út, amely máshová vezet.
Szakasztott úgy, ahogyan itt elzüllesztetted életed,
s kis zugon át az egész földkerekségre tönkretetted.
Hát igen – így a vadász a hirtelen ránk törő villanyfényben. Megadták, meg is érdemeltük, nem? – hunyorog. – Igazad volt, te kurva örmény.
– Neked volt igazad, te piros, svábba oltott héber.
Ahogy idáig érünk, elmosolyodom a sötétben, noha sírni volna kedvem; ezek mind olyan ambivalens erdélyi érzések; az árkosi kastély kőoroszlánja ismét megremeg, talán érzi vagy átérzi? az ismeretlen jótevő Erő körülfoly, eltűnök valami sűrűbe, puhába, fehérbe, mélybe, életem könyvének lapjai peregni kezdenek az erősödő világhuzatban...
– Itt kellene abbahagyni, nem? – hallom a szerkesztőt, akit nem is ismerek személyesen. Ami késik, nem múlik, kedves Péter. – Hova a bús, bánatos izébe akarsz még lovagolni?
– Na nem! Régen leszálltam én már a magas lóról, mostan a változatosság kedvéért repülni fogunk. Moszkvából Kirgiziába. Lássunk világot legalább, nem?!
A Szellem ereje körülfoly, átáramlik belém, szívem megtelik szeretettel – ez olyankor szokott általában megtörténni, amikor írok – és életem könyve egy szintén Árkoson zajló konferencia – a romániai magyar tollászok soros összejövetele kellős közepén nyílik ki, kissé kétkedőn. Akkor se tudtam ugyanis, és ma se tudom, hogy mit is kerestem ott?! Valószínűleg a tanulságot...
Hát ennek elment az a kevés esze is, ami volt, megmaradt vagy jutott neki, amit még nem ivott el a szerencsétlen – mondhatja a szerkesztő. Ha eddig nem volt nemzedéki kérdés – mert minek még az is, nem igaz? Magyarok vagyunk, férfiak vagyunk, költők vagyunk, okék vagyunk mind egy szálig – majd lesz! Az, hogy költők vagyunk, bevallom, kissé félreérthető. Tehát: a fárasztó árkosi előadásokat kipihenendő (új utakon az irodalomtudomány, dekont, nem dekont; ti tudtátok, baszd meg? mennyire le van maradva az ember vidéken, én csak mostan tudtam meg, hogy kirohanófélben vagyunk egy olyan csárdából, amelyik már nem is létezik, de mi azért még utolsó erőnkkel kirúgjuk a nem létező oldalát nekije. Virtusch – írta Pound –, halálos egy náció lehet na; erről ennyit, még a végén értelmezni kezdik a Promenádot, s megnézhetem magam, ha addig bele nem vakulok a dicsőségbe), azaz pontosabban a fárasztó napi program után (bizony néha ellógtunk Mózes Attilával bedobni egy-egy felet; a kapuval szemben már rögtön van egy kocsma, jó tudni...) poharazással, bandázással töltöttük az időt. Egy pincebárban (Árkoson!) kérdezte meg egy kissé becsiccsentett székely atyámfia, hogy „magik mind írók, tisztelettel kérdem, ha meg nem sértem magikat?” Költők – mutattam körbe. Az asztalon poharak, üvegek stb. (alvók akkor még nem, ez az elején volt!...) „Azt látom” – hátrált meg az atyafi. Később már fenn, a kapuban azt énekelte, hogy csak még egyszer haza tudnék menni. Kétlem, mondta a kissé egyenesebb tartású ivócimborája. Hát nem neki lett igaza. Az atyafi nem hátrált meg*, nekiindult az orra után a hazafelé vezető hosszú útnak (te Péter, hogy mekkora ez az Árkos, azt hittem, átképezzük magunkat tájékozódási futónak. Tájékozatlanul futottunk, nyilván a kutyák elől...), s el is esett...
Így megy ez.
Nem, nekem valóban nem volt elég (nem volt hazának elég etc.), életem megannyi tanulsága, ami rám esett abban a régi átkos szocializmusban, hazudott valamiben. Bevallom, sokszor megalkudtam! Megverve bár, de törve nem 1975 decemberében Pesten a Bajkál nevű teázóban (srégen szemben az Astoriával, az Orosz Kultúra valahai hajléka árnyékában, a Pepita Oroszlán szomszédságában; ezeket nem én találom ki, mindig erősségem volt a topográfiai részletezés, csak nehezen ment; nyolcvankilenc süllyedő telén például együtt irtottuk barátommal, Egyed Péterrel a magyar helységneveket a Promenádból, na vajon miért? Hát azért, mert valahogy nem tudtam volna elképzelni, amikor azt mondja a fiatalabb hős az öregebbnek: édesapám én rögvest indulok oda bé ni Miercurea Ciucba. Erre csak egy válasz lehetett, eredj inkább a lónak a (már megint) pulájába, fiam, de gyorsan...) megkértem egy Luca, Lucia, Emília vagy Lukrécia nevű leányzó bájos kis kacsóját, hogy névházasság útján jussak ki nyelvem hazájába, s bánkódjak azon, hogy nincsen szülőföldem és tengerem... Ezt már elsütöttem a múltkor egy pesti társaságban is kvaterkázás közben, hogy mi vagyunk azok a magyarok, akiknek tengerük is van, mire egy őszülő úr, olyan arccal, mint aki vackorba harap, azt mondja: nekik is van. Volt, mondtam éleselméjűen, rájövén, csak vajdasági lehet, istenadta áldozat. Várjátok ki a végét!...
Mindig igazam lesz általában, mégis tanulságokra vágyom. Hát nem az ilyenre mondják, hogy klinikai eset?! No hát a tollászoktól megtudtam, hogy ők ugyanabban az átkos szocializmusnak hazudott elfuserált, rém, sőt dögunalmas balkáni valamiben – melyben születtünk, éltünk, felnőttünk, álmodozván Utópiáról – soha nem törtek meg, nem is alkudtak meg etc.
Körbenéztem. 1969 óta – már amikor épp nem vagyok az utcán, vagy nem szerkesztem Vári Attilával Vásárhelyen a Cementlapokat – újságíróként tevékenykedem. Hűha, ez egyre szebb lesz, de benne van a pakliban az is, hogy ismerem a szakmát. Erről majd máskor, jó, egy másik összeállításban. (Ügyvédje van már a Látónak?)
No, szóval a Szellem a kapu tetején újfent erőt öntött belém, átzúgtak rajtam a fluidumok, és kifütyültem magamban a hetvenkedő katonákat, mire felemelkedik volt főszerkesztőm, jelenben atyai barátom, Gálfalvi Zsolt. (Látom, most másodszor az oroszlán és a magába süppedt György Attila mellől, hogy igen-igen dühíti valami, belterjesen eszi a fene, amin egy pillanatig sem csodálkoztam, amit mi csak ketten végighallgattunk, hát amit ő egyedül, abba kétségtelen bele lehetett volna őrülni!...) Akkor már a román és a magyar újdondászok eszmecseréje zajlott Árkoson. (Velem mindig minden ebben a kastélyban történik, s emlékszem is rá, ahelyett, hogy aludnék...) Három tiszteletre méltó román hölgy előtt (hölgyekről csak jót vagy semmit, de az igazság az, a szakma hídépítő hajlandóságú ezreléke sem tolongott itt, valahogy nem értek ide a jövő felé tartó csűrdöngölős törekvésükben, hogy még szebbnek látszódjanak, hátha szebb lesz az. az istenverte jövő vagy több a lé, a korpa, a maláj vagy amit akartok) fejtegette a lelkes magyar hozzászólók után (fordítsatok, fiúk, építsétek a hidat; mi aztán igen, akartam én mondani, már egy fél könyvtárat, s a híd is épül, hajszálhíd lesz Mărăşeşti és Világos között, hogy fényes történelmi példával növeljem a homályt), hogy nem oda Buda, hiszen már Illyés Gyula idézte Az elpuskázott tartomány című esszéjében Camus Sziszüphosz mítoszának világító mondatait, miszerint az értelmiség hivatása, hogy tolja ezt a követ fel a csúcsra, ha leesik, kezdje elölről, hátha egyszer mégis fennmarad...
Körülnéztem. (Körös-körül mindenki a sült galambot várta.**)
Elképzeltem a mégis elkészülő hajszál-vagy függőhidat s rajta a parolázni akaró dalnokokat, amint sunyin egymás tenyerébe köpnek (én is olvastam Illyést), most a kapu tetejéről azt is láttam a Szellem jóvoltából, hogy elég búsan lógatom az orrom nagyralátó képzelgéseim közben, körülöttem viszont – mindenkinek a magáé – csupa lelkes, elszánt, viharvert, pártzsoldviselt Sziszüphosz ül, ugrásra készen. (Hajaj, barátaim, ülve ugrálni, azt is csak mink tudunk, erdélyiek. Így éltünk Transzszilvániában ülve ugrálva, bizony!) De arról nem voltam meggyőződve, hogy még megvan a kő! Csúcs még lenne, az egyikre a haza hajdani legszeretettebb fia, más körökben a balkáni Drakula vízi erőművet akart volt építeni, de neki se sikerült minden...
Még szerencse, mondhatnók.
Most másodszor némileg életre kapva – a szellemi erők, hajaj – már derülni is tudok: milyen „hősies megalkuvással” nem törtek meg a mellettem üldögélő elszánt férfiak. Erről eszembe jut, miért, miért nem? a kapu tetején, éjszaka, szélnek feszítve piruló arcom atyai barátom, Hajdu Győző. Olyan sokat köszönhetek neki. (Kedves Gyuri, aki mégiscsak utána, most átmenetileg főszerkeszted az. Igaz Szó jogutódját, nem tervezel egy HajduLÁTÓ-t is? Szívesen lerónám hálámat a haját „hősies megalkuvással” – szavajárása volt –, kissé idegesen, ujjaival hátra-hátratoló, bozontos üstökébe markoló volt főszerkesztőd előtt, akinek mások, köztük te is, s még annyian széles e hazában, és azon kívül annyit köszönhetnek. Isten bizony, velem annyi jót tett, ha mind felsorolnám, megtelne a HajduLÁTÓ.’ Hát még veled, veletek, gondolom...)
Túl elnyúlik ez az éjszaka. Nincsen kiút ebből a látomásból. S még nem is repültünk. Majd fogunk. Csak semmi pánik! Kiszakítva magam a varázslatból, leugrom újságért. Veszek is 7000 (hetes ezer) lejekért egy augusztusi Cinemát, rajta kedvencem, Schwarzenegger, aki újabb remeklésében megint tökig felfegyverkezve küzd a banditák ellen. Hajrá, Arni! Csak így tovább, fiú! Te legalább tudod, kik ellen kell(ene) küzdeni, nem úgy, mint a többségi nemzet HŐS katonái, akik megannyian Mărăşeşti szellemének továbbéltetői, negyven és negyvenhárom között a bolsevizmus ellen küzdöttek, majd utána – tudom meg egy harcias történésztől – a náci és magyar fasiszták ellen, egyként hősiesen. Nemhiába voltak ők mindannyian azoknak a vitézeknek fiai, unokái, akik Mărăşeşti-nél mutattak példát, s meg is kapták Brătianutól érte a jutalmukat – tudom meg –, a földet! Évszázados álmuk teljesedett be. No, ha túlélték vitézségük második időszakát is, váltakozó ellenség ellen küzsdölődve, s még megvolt a földjük, hamarosan el is vették tőlük, beterelvén őket a...
Na, így kell nekem, harminc adó között válogathatok – közöttük az RTL, az M 6, az Itália 1 s más remek adók, MTV, MCV, CMT, nem is beszélve az Eurosportról, s én a hazai állami adó egyes csatornájának katonaműsorában hallgatom ennek a bizonyára derék történésznek a hajmeresztő eszmefuttatásait. Nem vagytok ti ott Erdélyben kissé mazochisták? – kérdezte múltkor egy barátom aggódva. Hát nem tudom? Lehet. A hős katonákról többet nem is tudtam meg, elzártam a tévét, folytatva az elbeszélést, amelyik nyúlik, mint a laska, s ki tudja, hol a vége?...
Most a Szellem újfent erőt önt belém, vagy én merítek bátorságot nem létező, de sugárzóan hatalmas erőnlétéből, miközben az oroszlánok elcsendesednek mellettem, s György Attila, a boszorkányok tiszteletreméltó mestere kitáguló szemmel néz valamit a messzi távolban, talán a szponzor képződik meg előtte, aki majd támogatni fogja a Zabhegyezőt? Mondom is mindezeket, miközben életem könyve visszafele fordul jó néhány lapot, s látom magam, amint a moszkvai repülőtér forgatagában egy bukaresti költőbarátommal ott tiprom a havat, a többi elszánt, sistergően indulatos utas között a reptéren. Hét órai várakozás után végre kiengednek a tranzitváróból (addig étlen-szomjan ültünk ott, mint az akkor még létező szovjet írószövetség vendégei), remény van arra is, hogy a birodalom fővárosában való bolyongásainkat átmenetileg befejezve elrepülhessünk a messzi Kirgiziába, a népi énekmondók hagyományos mezei vetélkedőjére...
Persze, az azóta már széteső Birodalomban semmi nem ment könnyen. Ha egyszer nehezebben is megy, minek? Nem igaz. Azonkívül jó munkához idő kell, mondogatta mindig nagyapám. Nagyanyám – ő volt csak a mezei bölcselő – megvetően tette hozzá, a rosszhoz még több. Sokat tanultam tőlük és az élettől, pártfogóimtól. Az egyikről még tettem említést, az olajjal gargalizáló*** Sanyarú Vendelről, akit Szász Jancsi a minap nem kevés elmeéllel „mosolygó jezsuitának” nevezett – Johannes, nem sértő ez egy kissé, nem is annyira a jezsuitákra, mint a mosolygókra nézve? – még nem! Ami késik, nem múlik, de tény az, megannyi tanulsággal, emlékkel, tapasztalattal felvértezve, majdnem a bölcsesség édeni örömállapotában sem tudtam volna elképzelni, hogy a kiskatona ezt a hét órája s egyre dühödtebben várakozó tömeget képes sorba (!) állítani, egyes sorba, egyenes sorba, ahogy a szépérzéke (?!) diktálta. A hallucinatorikus állapotokat, melyek körülvettek, csak jelzem, nem csoda, hogy birodalmi bolyongásainkban mindez közel hozott egymáshoz Mariannal, aki azóta, ahogy hallom, Amerika nagyvárosaiban keresi a boldogságot, hogy a keleti parton-e vagy a nyugatin, egészen pontosan nem tudom. Nem is érdekes. Találja meg, azt kívánom neki, viszont tény, ezt Melocco Miklós, a nagy szobrászművész ugyan az erdélyi disszidensekre mondta, de a világ minden vándorára és bujdosójára áll, hogy az emigránsok sérült lelkűek. Kár, hogy nem nézte meg közelebbről azokat, akik hősies, netán sunyi megalkuvással (naná, hogy számításból) itt maradtak köreinkben. Ők egészségesek, nyilván, mint a makk, széles mellük acélos szikláin megtörik a Tétisz-tenger hullámainak zord haragja, és szemük vidáman csillog, amikor megjelenik előttük a szebb jövő...
Hihetetlen kalandokat éltünk akkor ott a Szovjetunióban át, megtapasztalhattuk épp a repülőn (hát nem épp ezért mesélem?) a szolidaritás teljes hiányát is. Ami, hogy is mondjam, már előrevetítette a boldog(talan) jövőt, amit az erdélyi helytállók szépnek láttak...
Most, a kapu tetejéről lógászva a lábam, örömmel látom, hogy a repülő mégis felszáll! Persze, kétszer annyi utassal a fedélzetén. Ez már nem érdekli a kiskatonákat, nekik elég szakmai kielégülésnek, ha a repülni vágyókat mértani alakzatokban, egymásra merőleges egyes sorokba állítják, tanulják meg, az anyjuk úristenit, hogy mi a rend.
Márait idézem Mariánnak: te rendetlen, vigyázz, a rend veszélyes.
Ő nem tud igazán rám figyelni, felszállás után ugyanis azonnal megkezdődik a hitvita. A kapitány bosszúból, hogy annyi az utasa – kétszer annyi! szoronganak is, mint a bukaresti trolin, becs szó, már ezért is érdemes volt eljöjjünk, mondom, ilyet még úgyse láttunk – lezáratja az illemhelyeket és visszarendeli a stewardesseket. Biztos arra gondol, minek nyitott illemhely azoknak, akik amúgy sem isznak. S nincs igaza? A szovjet emberekben az a legszebb, hogy (miközben a Birodalmukban soha nem megy le, sőt állandóan felsüt a nap) örökké igazuk van. Nemhogy konyakhoz nem jutunk – vízhez sem. Reggel konyak, skandálom a boldogtalan román költőnek, este konyak, attól leszünk mozgékonyak, mire ő, hogy kedvembe járjon, azt skandálja, hogy România Mare, minte cel mai tare. De engem nem tud lefőzni! Egy kis konyak senkinek sem árt, mondom, éljen a román kommunista párt. Nem adja meg magát. Pentru pâine şi salam, ati votat un şobolan. Röhögünk, s akkor vesszük észre, hogy tisztul a repülő közepén a tér, menekülnek a jobb sorsra érdemes utasok, mert néhány Afganisztánt is megjárt veteránnak, akárcsak nekünk, kiszáradt a torka, de ők nemcsak hogy nem vizet akarnak inni és vécézni (hova szarjon? – kérdezi egyikük –, a repülő közepébe? s letolja vattázott nadrágját), hanem egyenesen követelik a vodkát. Meggyúlnak az újságok! Pravda, mondom, de csodák csodája, a rendíthetetlen parancsnok hirtelen mégis enged. Ő az okosabb. A közmondások állandóan beigazolódnak, mondom, s már előre elképzelem a kiszáradt számban a vodka ízét. (A török kapitalizmus éretlen disznói, mint kiderül, hiába álmodoznak a makkról, ezúttal is a harcosok isznak. Hiába, mondja fanyarul Marian, mindig az erősebb kutya baszik. De nemhogy vodkát, vizet is csak ők kapnak, a vécét, na jó, azt azután használhatta mindenki, de a csapok úgy maradtak örökre elzárva...)
Ott ültünk hosszú – de még hosszú! – órákon át, szánk, mint a tapló, s néztük a már baskirül gajdoló veteránokat. Marian egyszer csak mint aki megőrült, felállt, hogy odamenjen hozzájuk, s kérjen egy kis vodkát, hátha adnak legalább vizet, hiszen a szovjet emberek a román emberek igazi barátai. (Ő csak tudja, tanulta, eddigi utunkon tapasztalta is, hogy a románokat szeretik az oroszok etc.) Kifejezetten óvtam ettől a meggondolatlan lépésétől, nehogy valami jóvátehetetlen helyzetben derüljön ki, hogy netán mégsem. De nekünk ezt tanították – mondotta ő dadogva az idegességtől –, hogy itt kialakult az új ember. Az a baj, így én az okosabb és bölcsebb, hogy te el is hitted, amiket tanultál. Miért? Te nem? Na látod, veregettem vállon, ez a különbség a kisebbségi

és a többségi palimadár között. Csak az egyik, mert még van. A közben villámgyorsan lerészegedő veteránok már nőket hajkurásztak a repülőn, s az ajtóban lesben álltak a mégiscsak előkerülő stewardessek az újabb üveg vodkákkal.
A legfőbb érték az ember – volt olvasható egy plakáton. Ez volt kiírva a lágerekre is, mondtam. Hát nem volt igazuk? Még mit tanultál? – kérdeztem a magába roskadt költőtársamat. (Hajaj, költöttünk volna mi ott a repülőn, hatezer méterrel lebegve Moszkva és Frunze között az égben, a tiszteletdíjunkat, de nem lehetett...) Felnézett, s már-




is benne voltunk a vita kellős közepében. A magyar-román viszonyról volt szó, mi másról is lehetett volna Szibéria végtelen erdőségei fölött lebegve? Csak tudnám, mikor érünk a Bajkál-tó fölé, hogy ugorjak fejest, gondoltam még, miközben ő hevesen egyetértett velem, hogy elfojthatatlan mániák, közveszélyes, sőt önveszélyes rögeszmék, a képtelen s minden logikai, sőt valóságalapot nélkülöző előítéletek mögött pőre tudatlanság didereg. Csupán azért nem tudtunk megegyezni végérvényesen, egyszer s mindenkorra – máig példát mutatva politikusoknak –, mert nem tudtuk eldönteni, hogy mindezért ki a felelős!
– S azután ti – így Marian idegesen, cserepes ajkát nyalva – állandóan el akarjátok lopni Erdélyt. – Na jó – szörnyedt el rám pillantva, valamit láthatott a szememben – nem pont te, Loci, nem azt mondom, de a magyarok el akarják lopni.
A Szellemnek erőt kell öntenie belém, megint, másképp lezuhannék a neves árkosi oroszlánok és a jövőt kémlelő György Attila mellől, a kapu tetejéről a porba. Ahol a helyem volna. De ki tudja, hányadszor az éjszaka folyamán, ismét megteszi. A könyv, életem végtelen könyvének lapjai megint vad körmenetbe kezdenek, ha nem érezném a rejtelmes erő megnyugtató jelenlétét, bizonyára képtelen lennék követni az átiratok múzeumának képeit az erdélyi kertmoziban. Itt egy lány, ott egy gonosz úr (akkor elvtárs). Íróasztal előtt állok, s a kérdésre latolgatom a választ: „Ki szabadítá fel drága hazánkat?” Miközben a titkár elvtárs (a neve is szép, szabad fordításban Szikla Szilárd) kioktat, hogy nem a dicsőséges vörös hadsereg, hanem, de máris változik a kép, ülök Emíliával vagy Lukréciával a Bajkál teázóban, s már a részletekben is megegyezünk, névházasság, de tudod, ha jobban megismerjük egymást, tudod, én nem vagyok az a típus, aki már az első éjszaka... Nem lehetek akárki, gondolom én, neves moldovai fejedelmek korcs utóda, ha nekem mégis első éjszaka sikerül, ami másnak addig nem! (Az én bajom az volt, hogy mindig mindenkinek mindent első szóra elhittem.) De valahogy el is ment a kedvem az egésztől, a nyüzsgést figyelve a Bajkálban. Hogy én végleg ideköltözzem? Tudtam, egy ideig nem lesz visszatérés, és a Sugás akkori asztalánál sokkal meghittebben éreztem magam, noha a leány kimondottan, sőt kimondhatatlanul tetszett. Hol tartanánk, ha akkor összekötjük életünk szekerét?!
Megjósolható.
Én a Lipótmezőn lennék (ha nem ápolt, akkor ápoló), s ő minden áldozócsütörtökön bejönne hozzám látogatóba...
A könyv lebben egyet. A repülő harminc fokos melegben ereszkedik alá Frunze röpterére. Már suttogni is alig tudok a szomjúságtól, mégis felvilágosítom Mariánt – egy pedagógus haldokol bennem –, hogy a kirgiz főváros névadóját is (a Vörös Hadsereg egyik megteremtőjét és hadvezérét) József ölette meg. Akkor, a húszas évek delén még nem volt annyira erős, hogy direkt módon, de tudvalevő, hogy a vakbélgyulladás operációja közben is át lehet valakit pattintani az örök vadászmezőkre...
Bundával a karunkon, kábán állingálunk az iszonyú hőségben, aztán meglátjuk keresztneveinket LAZLO, MARIAN s elvtársaink egy népesebb integető csoportját. Pionírok, kisiskolások, népi táncosok, sötét öltönyös férfiak. Ezek, mondom Mariánnak, alighanem ránk várnak. Tudod, mivel fognak kínálni? Mindegy az, így ő, én a ködöt is megiszom most, ha pohárba töltik. Kumisszal, világosítom fel. A kumisz erjesztett kancatejből készülő ital – már megint a ló, ennek ez a mániája! –, én megiszom, mert ezek nekem az idegenbe szakadt rokonaim, vagyis én szakadtam el tőlük évszázadokkal ezelőtt, te azt csinálsz, amit akarsz!... Ha te, akkor én is – így ő. A könyv lapja meglibben, látom, amint nyakaljuk a kumiszt, látom vendégeinket. Körülöttük pionírok énekelnek csengő hangon, ahogy felvilágosítanak a minden nehézséget legyőző szerelemről...
Iszonyú erő ragad hatalmába a kapu tetejéről, megforgat a levegőben, az már a jövő, rémülök meg, mi lesz a vége? De csak az aggódó György Attila rémült arcába meredek, amikor végre kinyitom a szemem. „Mi van?” „Mi lenne?”
Lekászálódunk a kapu tetejéről. Amiről nem lehet beszélni, mondom talányosan, arról hallgatni kell.
Vagy írni – mondja ő, és elmegyünk a dolgunkra. Mindenesetre jó tudni, hogy életem végtelen könyve megvan még valahol – benne vagyok, benne van minden, ami megtörtént velem, amit elképzeltem –, és sértetlenül, mint egy gömbben: összeér.
Hogyan fog végződni?!
Ne legyetek túlságosan kíváncsiak – én már nem vagyok az, de egy biztos, a két kedden nem megyek Árkosnak a közelébe sem, s a kapu tetejére sem ülök fel többé, az oroszlánok és a daliás, ifjú boszorkánymester mellé –, másrészt legyetek nyugodtan azok, bocsánat, hogy magamat idézem, de Hebrencs testamentum című versemben – tudjátok, amelyikben a halott erdélyi költőkre hagyom vagyonom és fegyvertáram – világosan megírtam, hogy
Mózes Attilára
ím semmit sem hagyok
hiszen még ő is él
meg még én se halok
még mielőtt kihunyna
szellemünk összevillan
egy kocsma mélyén egyszer
elalszik majd a villany
ami még hátravan
írókéz nappalok
valahogy eltöltöm még
nem élek csak írok
Például ilyeneket, abból kiindulva, amit Szőcs Géza valahogy úgy jelenített meg (bocsánat, fejből idézek, könyvtáramtól távol), hogy életem egyszer már véget ért, ez már a ráadás. A könyvről – egy tucatnál többet írtam már, s még legalább ennyit akarok még – csak annyit, ha már Borgessel kezdtük, zárjuk is vele, s hagyjuk a görögöket. (Miért hittek a lónak? Na ugye, hogy összejön a végén minden, kedves Péter?) Azt mondta tehát a vak argentin látnok, a Buenos Aires-i piacok szárnyasainak főfelügyelője (távolról, mintha a diktatúrában mégiscsak működne a humorérzék is, aki viszont benne élt, jól tudja, hogy ez csak látszat!), mondta A könyv című előadásában, hogy egy könyv olvasásához nem kell erőfeszítés, a boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Ezt mondom én is, olvassatok, honjaim, és legyetek boldogok! Persze, azt is mondta még, hogy: „Hérakleitosz azt mondta (eleget idéztem már), hogy senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyó változik, de a legborzasztóbb, hogy mi nem kevésbé vagyunk változékonyak, mint a folyó. Valahányszor elolvasunk egy könyvet, a könyv megváltozik, más lesz a szavak jelentése. Másrészt a könyvek telítve vannak múlttal.” (Dolgozatunk is e tételt illusztrálja. Nem?)
Bjulat Ukudzsava A szegény írnok gyermekei című memoárját olvasom. (16700 lejért vettem meg, pedig nem vagyok milliomos, mire az leszek, Okudzsava már legalább kétszázezer lesz. A magyar könyvkiadás állapotát tekintve mindez egy csöppet sem túlzás!) Ez a könyv nyilván át fog alakítani. Borgesnek igaza van.
Lehet, hogy mégis megint elmegyek Árkosra, megnézni a kaput és az oroszlánokat?
Lehet, hogy György Attila barátomat is meginvitálom majd egy kis éjszakai szellemflörtre?
Annyi mindent nem tudunk... Vagyis olyan keveset. (Nem eleget.) Maradok tisztelettel: B. L.
Sepsiszentgyörgy, 1996. augusztus 9.
* Ilyenek vagyunk mink, szabad székelyek.
** De csak a balkáni gerlék szartak le.
***Nem elírás, szerinte a legjobb torokápolószer az olaj?!

Jorge Luis Borges
Könyveim
 
Könyveim (bár azt se tudják, hogy élek)
éppolyan részeim, akár az arcom
e szürke szemek, e szürke halánték,
mit hasztalan fürkészek a tükörben
s homorú tenyérrel tapogatok.
Érthető, hogy keserűn gondolok rá:
a leginkább énrám valló szavak
e lapokon állnak, mik azt se tudják,
ki vagyok én, s nem abban, amit írtam.
De jól van így. A holtak hangja mond ki
engem már mindörökre.
SOMLYÓ GYÖRGY fordítása


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék