Paizs Tibor
Gyöngykorom
Ott feküdtem gyöngyözve, sikamlón,
a termés mély árkába temetve
történelmem első napjain
még emlékezve a szerelemre,
melynek tüzét vettem
egyetlen magba zárva
lángolását, mely erőt adott
sérteni s fájni épülésemre
és semhogy kidobott volna magából,
körém simult a lágy burok,
őt védeni, nem engem óvni,
ki megzsaroltam erejét
s lopva dolgoztam ki terveim:
szívet, májat és vesét,
minden újabbal súlyosabban
terhelve fájdalmát s a vétkem,
hisz úgy kellett volna térden kérnem,
de rúgtam inkább és kapaszkodtam,
vágya eleven bogáncsa voltam,
kit nem fejt le testéről, csak az élet
s mekkora szégyen,
örülni tudtak
a látatlanban pöffedő gonosznak.
Körmöt növeltem,
mohó ajkat, hitszegő szemet
s még mohóbb nememet,
hogy tudja majd, ha világra fáj,
megmondani a nevemet.
 
Csomagolunk
Szedd a bútorod, betyár,
és eridj, eridj innen a ...
boldog jövendőbe.
Be kár,
hogy a boldogságnak
nincsen kármentője.
Istenem, csak baja ne essék,
hiszen olyan csöppke,
törékeny ez a remény.
„Tengerifű közé a porcelánt,
pólyáld rendesebben azt a cserepet!”
Legyen végre szeretet e földön,
enyhüljön vámszedők szíve,
kufárok, könyörüljetek!
„Én ezt a könyvet nem hagyom,
én ezt a hitet nem adom,
keservesen szereztem.
Apáért, anyáért,
meg egy testvérért,
vért cseréltem
puszta reményért.”
Hová dugjam,
arcomat hová rejtsem?
Nem csentem,
én örökül kaptam e nyelvet,
de hogy itt véle mit művelnek...
„Ne bánkódj,
lelünk ott is egy kárpitost,
beköti majd a rugóit.”
 „Tulajdonneveimet
mikor kapom vissza?”
Óvatosabban,
óvatosabban azzal a nyelvvel,
még összetörik.