Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »


Bárdos B

Bárdos B. Arthur
A hetvenharmadikra
Még kérdeznéd: fű, fa, levél?
Némán kibukkanva kezedhez ér...
Ezen kívül csak szófecsér-
lő vers a hányaveti válasz.
Az ember? Az egyéniség.
A növény anyaföldjéből kilép,
hogy ápold. Benned bujdokol a vég
magva és mégis nekivághatsz
az útnak. A másik gyökér –
lábat eresztve önmagáig fér.
Az embert érleli a tér
s a jövőt elássa magában...
Bármennyire titkos az ok –
kiszámítható, merre haladok,
s megdöbbentő, ha én vagyok
a tegnapi a múló mában.
Csak véletlen, hogy hajdanán
ama férfival egyesült anyám,
aki életem alkonyán
nő fel időtlen, holt apámig.
Leleplező a vegyi teszt?
Micsoda képzavar s mily képletes:
hetven százalék víz a test –
s agyamba lukat rág a pánik.
1996. január 3.
Kopár dal
Januári napsugár
cérnavékony tűfokán
fűz át ködkesztyűs, karcsú
ujjaival a magány.
Mégse vagyok egyedül
a megkopasztott kertben,
széllel bélelt bokrain
rigó árnyéka rebben.
S már ott se voltam: ketté-
fűrészel a füstös ég
végtelent rejtő bakján
száguldó repülőgép...
1996. január 14.
Adagio barbaro
Senki se vette észre... Senki.
Mindenki
a saját bűnét menti.
Megbukott (még nem vizsgatétel)
aki szemét behunyva – éber.
Ez alól nincs kivétel.
 
Elgémberedett cserje ága
döf a lég láthatatlanába –
kibuggyan néhány vércsepp.
A levegőből élsz, bár senki
se fogja föl ha kijelenti:
belehalsz – hogy megértsed...
Vakít a tél s a szemed nyitva.
Amit te látsz, annak a titka
rászáll utódaidra.
1996. január 23.
Tükörtekintet
Tükrökben élve növekedtem
s a tükrökben fogyatkozom.
Törékenyek vagyunk mindketten,
de halandóra ítélt testem
lázad: bőr, hús, csont és izom...
Tükörképem valódi. Látszat
akkor, ha szépítem magam.
A csiszolt üveg megalázhat,
mert vénülőben az alázat
álarcához nincs több szavam.
Holtig becsap a tükör mélye.
Szemet szúr: rideg és hideg.
Enyém kölcsönzött szenvedélye
s a mosoly is, mit annyi éve
hazug habarccsal építek.
Tükrök között kószálva érlel
arcom mesterséges nyarat –
az ősz barázdáihoz ér el
s pofáz a settenkedő téllel
a semmitmondó ég alatt...
Üdít az arcok sokasága,
mindegyik más, minden vonás.
Egy-egy kiugró orr bevág a
tükör elrejtett foncsorába
s már torz fintor a látomás.
Az arc: múló a zord időben.
Arcok: hallgatag apák és anyák.
Lukas ábrázatuk időtlen:
tükörsimán gyűlnek előttem
a csontra fosztott, kemény koponyák.
1996. március 9.
16


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék