Balla Zsófia
Angyalnak lenni
Ózonritka, ki-kihagy.
Sistereg a hűlő angyal.
Egy csirke olyan csupasz.
Úttesten széttaposott zsemle.
*
Mezítláb repülnek,
kis koszos ingben,
köröznek a sziporkázó
városok fölött,
éjjel-nappal,
telített mennyben.
És nem kapnak leszállást.
*
Csak áll Mihály meg Gábriel
megkövülten, kezükben fennakad
a kard.
Tudjátok, hova néznek.
Fönt kardvirágok! kardalok!
Lent Őrző Védő Angyalok.
 (Isten se ráz gatyába mostan.
Az öldöklésben mocskos lett, kimostam.)
*
Előbb mindenki Sammaél.
Vakar, kefél, tép, hány, igazul.
Lassan mihályzöld, gábrielfehér.
Megangyalosodott tekintet,
acélos izmok, merő jellem.
Frottírré szokni.
Angyalnak lenni: felsőfok, irány.
Szárnyaló dosszié
*
Egy akarat, egy közlés teste csak.
Lénye lehúzva ég, szortyog, szipákol,
egy szikrát hordoz, Istenből egy szilánkot.
Becsap:
foga fehérét mosolyba rejti el.
*
„Egyszer lefogtad Ábrahám kezét.”
Ezt nem bocsátja meg,
sokszor szememre hányta.
Hogy parancsát tagadtam volna meg.
„Mért őrködöl? Mit önállóskodsz?
Te vagy az apja? bátyja...?” –
heveskedett nekem az Úr. Pedig
ezúttal is csak érte, Érte tettem:
szavát ne szegje; rossz szó ne érje
erkölcseit.
Ábrahám kezét lefogtam,
hogy ne gyilkolódjék,
amit majd későn szégyell.
Őrjöngve zárt ki Uram az Égi Rendből.
Mehetek Isten Hírével.
*
Belészeret, óvón. Neme
lényegtelen: nem lendül
semerre. Nem nyaldokolják
olajozott, finom spermák, peték. Csupa
remek hiány, omló érzéketlenség,
sima bőr, tagok. Barokk lendület.
Az angyal önmagát sikálja: mohás
csomó és kőredő.
*
Angyalvagytevagy
*
Jeder Engel ist schrencklich, –
iszonyú ezt hallani.
Mondd, szent az Angyal?
vagy csak útban van?
Négy szárnyas állat.
Se férjezett, se nős.
Elönti a várost hajnalban
a suhogás, csörgés, hallali,
az Angyalmunka: ítéletvégrehajtás.
Istennek kevés, embernek túl erős.
*
Azt mondják, Halálangyal.
Azt mondják, van halál.
*
Angyal, te tiszta szomorúság!
Te biztosan
tudod, milyen Isten.