Jánosházy György

Előhang huszonöt Shakespeare-szonetthez
Tizenhat Shakespeare-darabot fordítottam, a magyar műfordítók közül a legtöbbet – nagy részét szinte egyvégtében. Barátok, ismerősök sokszor nekem szegezték közben a kérdést: és szonettet miért nem? Jogos kérdés, hiszen voltaképpeni területem mégiscsak a líra. De Shakespeare-szonettet csak egyszer fordítottam, több évtizeddel ezelőtt, két kiváló pályatárssal, Szemlér Ferenccel és Deák Tamással párhuzamosan, már nem is tudom, milyen alkalomból.
Nagyon örvendek, hogy a többi huszonnégy lefordítására csak most, tizenhat dráma után került sor. Mert e tizenhat – és jó néhány más – dráma eredeti szövegén való átrágódásnak köszönhetem, hogy egészen más képem van Shakespeare-ről, mint amelyet a kisdiák koromtól sorra olvasott fordításokból – az egyetlen Arany János kivételével – alkottam. Ezért is ültem neki végül a szonetteknek: nem akarok én megmérkőzni, vetélkedni senkivel, bár egy ilyen kihívás sem megvetendő: egyszerűen csak szeretném úgy megszólaltatni magyarul ezeket a verseket, ahogy én olvasom/hallom őket, ahogy érzésem, meggyőződésem szerint a korabeli ember olvashatta/hallhatta. Lefaragni a fölös mesterkéltségeket, barokkos cikornyákat. Az én tudatomban Shakespeare minden manierista fogásával együtt sokkal természetesebb, átláthatóbb, mint amilyennek a magyar olvasó ismeri.
Nem afféle „reprezentatív” összeállítás ez, nem valamilyen kigondolt protokoll szerint válogattam össze a szonetteket; azt fordítottam, amit leginkább szeretek. Egy ilyen munkával a fordító önmagáról is vall.
Shakespeare szonettjei nem szorulnak bemutatásra. Nemcsak azért, mert könyvtárnyi értekezést írtak már róluk: ez a lírai őszinteség, az érzelmeknek ez a leplezetlen, szenvedélyes áradása nem kíván magyarázatot. Elég odafigyelnünk, megnyitnunk lelkünket, hogy betöltsön e lírai univerzum muzsikája, amelynek a költő fölényes művészi öntudattal jósolt örök életet.