Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. február, VII. évfolyam, 2. szám »
Szatmári csend: élet*
„Das Leben ist eine Herrlichkeit!”
RAINER MARIA RILKE
Bevallom: nem tudok szárazan szakszerű szavakat rögtönözni Szatmári Ágnes
festészetéről. Szatmári Ágnes képeiről én ahhoz túl keveset tudok... Talán csak
annyit, hogy lassan egy emberélete nézem és látom, illetve közelinek és magam
körül valóknak érzem, ismerem őket. Nehéz tehát (sosem birtokolt) műkritikusi
terminusokban, továbbá a kötelező távolságtartás szakavatott ridegségével
értekezni arról, ami ennyire legbensőbb valónkhoz, mindennapi és mégis ünnepien
meghitt életünkhöz tartozik. Azaz a festő életeihez. Az élet, a látás kegyelme
és örök lélekjelenléte pedig nemigen tűri az elemezgetést.
Így Szatmári Ágnes művészete is szelíden bár, de irigyelnivalóan szikár
következetességgel tér ki mindenféle nagymellényű magyarázgatás elől...
Alázatosan teszi: olyan igazi, olyan autentikusan megélt szerénységgel, hogy az
már maga is kihívásnak számít a valamivel hangosabb, gyakorta harsogóbb, a
kurrens artisztikus irányzatoknak behódolóbb művészkörökben. Semmiféle fölös
büszkeség, kizárólagos gőg vagy divatozó gőz nem bántja, nem béklyózza, nem
vonja elkendőző homályba azt a következetes attitűdöt, azt az elhallgatott (de
művekbe menekített) alkotói tudást, amelyet messzemenően tud, ismer és érez
Szatmári Ágnes. Persze, az sem véletlen (meglehet, csak szomorúan jellemző),
hogy a huszadik század vége felé, ha festőművészről szólok, akkor éppen szakmai
tudását, alkotói, azaz igazi művészetet teremtő erényeit kellene dicsérnem...
Rögvest hozzátenném, hogy Szatmári Ágnes szakmai tudásánál talán csak művészi
érzékenysége, életismerete és mindenre nyitott látása nagyobb. Ami a nagyon
bölcsek és a nagyon gyermekek sajátja. Ami a lét lényegéhez tartozik.
Az, ahogyan visszavonulni tud. Az, ahogyan az érdesebb világ elől is
visszahúzódik magába a világba – egy látás által újrateremtett világba. Annak
apróságába, annak nagyságába, egyszóval: a földi dolgok, az örök ittlét
szépségébe... Ahogyan és amiként a látás leglelke fényjárta erdővé, öreg
fenyvessé, árnyékcsapássá, ösvénnyé lesz a megfestett honi hegyek közt...
Valamiféle megsejtett otthonossággá, egyfajta elfátyolozott természetté válik
minden az évszakok ritmikus váltakozásában. Talán azért, mert a festőben
egyszerre négy évszak van, egy időben négy évszak bomlik ki kereső
tekintetében. Ami csupán azt jelenti, hogy más és más tájak különféleképpen
nyilatkoznak meg a szemnek... Szatmárnémeti és Homoródalmás, Máramaros és
Kárpátalja, Gyergyó és a Nyírség... Tájak és témák ugyan tovább sorolhatók, de
vannak láthatatlanabb domborzati formák is. „A szív hegyei” – ahogyan Rilke
mondaná... Valahol legbelül, valahol a lenyűgöző sokféleség mögött egyetlen
igazi táj létezik: ama legbenső, ama töretlen táj. Amely folytonosan a
festőjére vár. Amely állandó a változandóságban. Kányádi Sándor szép szavával:
„Vannak vidékek legbelül.” A festészetnek ugyanis minden múlékony pillanatban
az örökkévalót kellene valahogy megszólítania, nevén neveznie...
Mert egymást váltják az íriszek, a napraforgók, a nárciszok, a pünkösdi rózsák
és a tulipánok az asztalra helyezett bokályokban, amelyekben még az ecsetek is
kivirágoznak... Váltakoznak, de évszakonként más fény esik rájuk. Más és más
fény hull a festő arcára, szemébe, szívébe, amely nyitott, mint egy tavaszi
műteremablak. Időről időre benézhet rajta a minden. A műterem ablaka pedig a
mindenkori kertre, az elhagyott udvarra nyílik: székre, padra, hintára,
kutyára, diófára, korai aranyesőre, virágzó almafára. Egyszóval egy lombosodó
avagy lombhullató mindenségre. Ez pedig Szatmári Ágnes igazi mindensége,
mondhatni: festői univerzuma. „Ez világ, mint egy kert...” Azaz az egyetlen
lehetséges kert. A „hortus conclusus”, amelyet a fák koronája határol, az ágak feketén
szertefutó rácsozata. Az ágak pedig mintha az őszi vagy a téli levegőég tétova
repedései volnának... Egyszerre valamiféle összességgel és fölsajgó hiánnyal
telítettek. Tehát veszendő pillanatnyiságukban is örökkévalóak – amiképpen a
sugarak ősz és tavasz között szinte súrolják Szatmár háztetőit...
Hát ennek a gyönyörűen maradandó tűnékenységnek a poétája Szatmári Ágnes!
Szuperérzékeny szemmel és lélekkel műveli a látás költészetét... És még mindig
nem szóltam Szatmári Ágnes művészetének egyik (számomra legalábbis
legjellemzőbb) kulcsszaváról: a szeretetről. Gondolom, sokan megfigyelték már,
hogy mennyi szeretettel, mennyi megbocsátó emberismerettel és mégis mennyire
vesékbe látó művészi ráérzéssél műveli Szatmári Ágnes az arcképfestés mára már
kiveszőfélben levő, ám igen magas és fölöttébb nehéz lelki tudományát.
(Kegyelmét, ha úgy tetszik.) Mert túl az arcon, túl az elkapott kezek véletlen
gesztusán, egyszóval: túl az emberi tartáson más tartalmak nyilatkoznak meg,
más kérdések torlódnak... Hát ilyenek is voltunk valamikor? És ilyenek is
vagyunk valahol legbelül? Mert erről a felszínen túliságról, erről a rejtett
legbelüliségről szólnak, hoznak hírt Szatmári Ágnes portréi. Ritka
otthonossággal lakják a lét mosolyát és szomorúságát. Vigasztalhatatlanok vagyunk,
feleim, vigasztalhatatlanok és szépek.
Mert ahogyan a portrék mögül ismeretlenbe tűnnek az arcok, úgy vándorolnak ki a
képek is a festő életéből szerte a világba, hogy más életek részeivé
váljanak... Svédországtól Ausztráliáig szóródnak a festmények. Würzburgba
mennek és Marosvásárhelyre. Brémába utaznak és Budapestre... Avagy Izráelbe
hajóznak... Azt hiszem, Szatmári Ágnes lassanként külön tárlatokat rendezhetne
az emígy kivándoroltakból: azokból a képekből, azokból a látásokból, amelyek az
ő szeméből mentek világgá.
A festő pedig marad. Széttekint: fest, teszi a dolgát, miközben új arcok
jönnek, új portrék születnek, új kerti képek láttatnak, új csendéletek
virágoznak... Mert a mű terem. Mert Szatmári Ágnes számára az alkotás, a festés
(mint maga az igazán megélt művészet is) tulajdonképpen lelki csend és élet.
Mert nagyszerű, gyönyörű dolog az élet! (Ezek voltak Rilke végső szavai is...)
De mennyi erő és mennyi hit kell a közhelyszerű magasságokhoz! Valamiféle derűs
nagyság, fölülemelkedés... Das Leben ist eine Herrlichkeit! Kétségtelenül:
fölülemelkedés... Ahogy még mosolyogni tudunk... Ez volna hát Szatmári Ágnes
titkos, nagy tudása... Mert az igazi, mondhatni: az örök művészet a
megmagyarázhatatlan ittlét szüntelen dicsérete, amely mindenkorra a szelíd erők
egyetlen esélye marad.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC
* Az írás első változata 1994. szeptember 24-én hangzott el
Szatmárnémetiben, a múzeumi galériában, Szatmári Ágnes retrospektív tárlatának
a megnyitóján.