Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. február, VII. évfolyam, 2. szám »
MŰTEREM
Műterem?
Most azon tűnődöm, hogy az én terem megillethető-e ezzel a megtisztelő
titulussal. Nem azért, mintha lebecsülném, lehet, hogy több is, mint munkahely,
az egész életem belefér, rengeteg emlék kötődik hozzá. Eleinte egyszerű szoba
volt, azaz mégsem olyan egyszerű: manzárdszoba – ferde falakkal –, az egész ház
ettől lett jellegzetes, egyéni. Édesapám azzal a szándékkal építtette így, mert
ügyesen vésett fába-fémbe, és azt remélte, hogy itt majd nyugalmas munkahelye
lesz. Aztán persze minden másképp alakult. Szükség volt lakószobára édesanyám
fiatalabb testvérei számára. Így ők voltak az első lakói, akik hozzám és nővéremhez
korban annyira közel álltak, hogy szinte testvéreinknek éreztük őket.
Emlékszem, milyen meghitt estéket töltöttünk ott együtt. Karácsonykor is ide
száműztek bennünket „angyalt-várni”. Eloltottuk a villanyt, a szobát csak a
sarokban álló vaskályha tüzének táncoló fénye világította meg, és a
nagybátyánk, aki akkor 20-22 éves lehetett, kalandos történeteket mesélt
nekünk. Később, a háború idején Szatmár hatalmas bombázásokat vészelt át, és
ekkor történt, hogy a légnyomás beszakította a mennyezetét, s kitörte
ablaküvegeit. Így is maradt éveken át. Már nem lakott ott senki, kevés volt a
fűtőanyag, a család összeszorult, a megsérült manzárdszobát okosabb volt úgy
hagyni, mert ha lakható lett volna, rögtön kisajátítják. Így csak nyáron, s a
tavasz és ősz kellemesebb napjain lehetett birtokba venni, de akkor remek volt
itt olvasni, játszani, tanulni. Afféle fészek volt ez, de nemcsak számomra,
hanem valóságosan is, mert a nyitott ablakokon hamarosan beköltözött egy
fecskefamília, s éveken át sürgölődött ki- s berepülve, etetve örökké tátott
szájú fiókáit. Mindig ámulattal néztem, honnan tudhatja a fecskemama, hogy
melyik éhes fiókáján van a sor?
Közben kimondatlanul is kezdett körvonalazódni ennek a helynek valódi
rendeltetése. Sokat rajzoltam gyermekkorom óta – mindenki számára
természetesnek tűnt, hogy képzőművész leszek. Érdekes, hogy a mi családunkban a
rajzkészség mindenkire jellemző volt, de csak a nők választották
élethivatásként ezt a pályát. Nagynéném rajztanár, unokahúgom ma már
Munkácsy-díjas szobrászművész. Én 1950-ben felvételiztem a kolozsvári
képzőművészeti intézetbe, s mindenki örömére bejutottam. Nagyszerű tanáraim
voltak Abodi Nagy Béla és Miklóssy Gábor személyében.
Hat évig koptattam az intézet festészeti tanszakának padjait. Ezalatt drága szüleim
– nem kis áldozat árán – végre rendbe hozatták a „műtermet!”. Ez volt az én
államvizsga-ajándékom, amivel megleptek, mire végeztem, még állványt is
csináltattak. Ilyen komoly szereléssel indulhattam hát neki az ÉLETnek, aminek
az útjai tudvalevőleg kiszámíthatatlanok, de ugyanakkor meg vannak írva! Így
vezetett az én utam is a színház világába, s amire álmomban sem gondoltam
volna, elszegődtem a szatmári színházhoz díszlet- és kosztümtervezőnek, kerek
harminc évre. Örültem, hogy „kenyérbe estem”, a társulat Harag György
igazgatásával nagyszerű volt, a színészgárda velem egykorú, nagyon tehetségesek
voltak. Sokat tanultam itt, de nagyon nehéz volt, mert én nem voltam erre
felkészülve.
A műterem gyakran állott árván, mert a színházi terveket soha nem ott
készítettem. Azért mégis megpróbáltam kitartani a festészet mellett, és ez
talán sikerült is, hiszen minden évben részt vettem a megyei tárlatokon,
időnként egyéni kiállításokat is rendeztem, Szatmáron, Nagybányán, Kolozsváron,
később Magyarországon is, közös tárlatokon eljutottak a képeim Németországba, a
Szovjetunióba, Hollandiába. A munkáim közben szétszóródtak, részben annak is
köszönhetően, hogy sokan elszármaztak innen, magukkal vivén képeimet
Magyarországra, Németországba, Svédországba, Izraelbe, sőt Ausztráliába is.
Ma már a sorsom úgy hozta, hogy a műteremhez épült egyszoba-komfort így hát
valóságos műterem-lakássá alakult. Többet is dolgozom – ezek a falak –, a
műterem ferde falai melegen tartják körülöttem az emlékeket, ha már a néhai kis
vaskályha tüze el is lobbant régen, azért az ablakokon ugyanúgy árad be a
reggeli ég zöldje és az alkonyat lilája, azazhogy mégsem egészen ugyanúgy,
mindig másképpen, mert a világ csodálatos.
SZATMÁRI ÁGNES