Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. január, VII. évfolyam, 1. szám »
Demény Péter
A TAXISOFŐR
Pályázatunkra beérkezett írás.
– Olyan történetet fogok elmesélni Nektek, barátaim, amely ha első hallásra
hihetetlennek is tűnik, mégis szóról szóra igaz – kezdte újabb elbeszélését
Esti Kornél.
Harmadéves koromban történt; hazafelé utaztam Debrecenből. Rengeteg csomagot
cipeltem magammal, s mindegyiket nagyon meg kellett tömnöm, ha azt akartam,
hogy holmim beférjen. Egyik táskában ruháim nagyobbik része gyűrődött, a
másikban két pizsama, ingek, a sportcipőm, rövidnadrágok, trikók sokasága,
piperecikkek. A bőröndökbe könyveimet tettem, majdnem ötvenet sikerült
vásárolnom, szüleim legnagyobb bánatára, mert már alig fértünk a lakásban a
kötetektől. De az Alföld Nyomdában kilóra adták a remekműveket, s ez amellett,
hogy képmutató siránkozásra késztetett a kultúra mai állapota miatt, egy olyan
szegény, idegen diáknak, mint amilyennek nem kis élvezettel megjátszottam
magam, nagyon is jól jött. Remekül szórakoztam azokon a módszereken, melyekkel
könyvhöz sikerült jutnom. Emlékszem például, Gogol A köpönyeg című kötetét (a
címadó írás mellett Az orrt és A revizort tartalmazza) egy ABC-ben csentem el,
ahol a pénztárnál könyvek voltak kitéve. De legjobban a Jeszenyinről szóló
monográfiának örültem – ezen a nyáron valósággal belehabarodtam ebbe a halk
szavú, szelíd oroszba, akinek a sorsa is rendkívüli módon meghatott, s
reggeltől estig verseit olvastam, és unalmas esteken mormoltam sorait magam
elé. Nem csoda hát, hogy mikor egy szép napon a Csokonai Könyvesboltban
megpillantottam az életét bemutató munkát, azonnal levettem a polcról, és
trikóm alá rejtve, boldogan siettem vissza a campusba.
Most, midőn hazafelé utaztam, bizony inkább bosszantott a sok könyv, mintsem
örvendtem volna nekik. Tudtam, nagyon nehéz lesz a sok csomaggal az állomásról a
taxiig eljutni.
De hát, egyelőre a vonaton voltam. Zötyögött, zötyögött a hosszú szerelvény,
nem győztem kivárni a megérkezést. Különben sem szeretek utazni – ott lenni
szeretek. A határig elszórakoztam valahogy: a Debrecenből magammal hozott
folyóiratokat olvasgattam, aztán elbóbiskoltam. De a határon elkezdődött a
cirkusz, amely a román határon minden egyes esetben lejátszódik: a kiskatona
behajolt az ülés alá, s miközben fölemelkedett, homlokát a függönybe törülte;
az ajtóban hirtelen megjelent egy borzos kutyafej, aztán jött a pecsételő,
beütötte a pecsétet az útlevélbe; végül egy rezignált vámos köszönt, s unottan
kérdezte, mit hozunk, majd néhány csomagot kinyittatott, és kíváncsi ujjaival
turkálni kezdett a ruhák között.
A „vizsgálat” háromnegyed órát vett igénybe. Végre elindulhattunk. Most
következett az az idegölő visszaszámlálás, mely mindig hatalmába kerít,
valahányszor utazom valahová. Ha a villanyoszlopok száma elárulná, mennyire van
még Kolozsvár, bizonyára megszámolnám őket. Így csak nézem, ahogy elsuhannak az
éjszakában, s valami fáradt nosztalgiával pillantok utánuk. A mozdonyvezető is
álmos már, éjjel egy óra van. Élesdet is elhagytuk, aztán Sonkolyost... Most
húztunk el Hunyad mellett. Ami ilyenkor jön, az maga a pokol. Ötven kilométer van
hátra, és az ember úgy érzi, hogy ha nem kötnék otromba szabályok, fogná magát,
és lelépne a vonatról. Nádas, Méra, Szucsák, Bács. És ez a végeérhetetlen
kígyózás Kolozsvár külvárosai között. Fülsiketítő sípolás, csikorgás, a
fémbálna utolsó fújtatásai és mozdulatai. Megérkeztünk.
Kievickéltem az ajtóig, leszálltam két csomaggal, aztán leráncigáltam a másik
kettőt is. Elvittem három méterre a táskákat, letettem őket a földre,
visszafordultam, fölemeltem a bőröndöket, elmentem a táskáig. Akkor megint
fogtam a táskákat, és pár méter után ismét visszafordultam a bőröndökért. A
néhány perces utat, mely az állomást összeköti azzal a hellyel, ahol a taxik
állni szoktak, negyedóra alatt tettem meg, s elcsigázva érkeztem a
szolgálatukat fölajánló sofőrök közé.
Letettem a táskákat, fölegyenesedtem, zihálva kapkodtam levegőért, és pihenésem
közben körülnéztem. A sofőrök integettek, románul gajdoltak, kocsijuk felé
mutogattak. Csak egy fiatalember álldogált nyugodtan, nem mutogatott és nem
hadonászott, csodálatos nyugalommal támaszkodott autójához, mintha biztos lenne
abban, hogy mellette döntök. Furcsának tűnhet, amit mondok, de láttam az arcán:
engem figyel, halkan mondom ki, mert bizonyára meg fogtok lepődni, mégis muszáj
kimondanom: engem akar.
Észbe kaptam és visszafordultam a bőröndjeimért. Mekkora meglepetésben volt
részem azonban, mikor nem találtam őket! Hajszálpontosan emlékeztem a helyre,
ahova letettem csomagjaimat, tévedésről szó sem lehetett. Megpördültem a
tengelyem körül, és tekintetem a szelíd kék szemekkel találkozott. Udvariasan
intett – beszállhatok. Már nyitotta is az ajtót.
Bevallom, sértőnek éreztem, amit tett, és ezért kissé tán pallérozatlanul
viselkedtem vele szemben. Érdekes hangsúllyal beszélt magyarul, mert az első
pillanattól kezdve magyarul beszélt, s ezt kudarcként könyveltem el, hiszem
magyar-román szakos hallgató voltam, és meglehetősen hiú a román tudásomra. Azt
hittem, a kiejtésem árulta el, hogy magyar vagyok.
Egy szó mint száz, beültem ugyan a kocsijába, de egyetlen kérdésére se válaszoltam,
sőt, egyszer csak lehunytam a szemem, és úgy tettem, mintha elaludtam volna.
Szempillám alól persze őt néztem, és láttam, amint az arcán átsuhant valami,
amikor lehunytam a szemem.
Vezetett tovább, csöndesen, nyugodtan, a maga megszokott módján, és itt kell
megjegyeznem valamit. Az állomástól a házunkig három perc az út. Ha a sofőr
lassan hajt, akkor öt. De ebben a kocsiban megállt az idő, egy percből tíz
lett, és háromból ötven. Nem tudok számot adni róla, hogy melyik másodpercben
veszett el a valóság, ám egészen biztos, hogy elveszett, képtelenség lett volna
megfogni és lerajzolni, mint egy tárgyat. A háztető ugyanúgy nem látszott, mint
a cserepek, melyekből épül, s ez a széthullás nem tragédia volt, hanem álom,
mesevilág…
Orosz népdal hangjai ütötték meg fülemet, egyszer már hallottam ezt a dalt a
tévében. „Má já mámá” – ezzel a két szóval végződött a refrén, és ahogy ez a
fiatal fiú dúdolta, áradt belőle a honvágy és az anya szeretete, hömpölygött a
Volga... Befejezte az éneklést, aztán suttogni kezdett. Szinte kinyitottam a
szemem meglepetésemben:
„Bokraink közt már az ősz barangol...”
Csodálatosan mondta. Nem is csodálatosan, és nem is „kifejezően” vagy „mély
átéléssel”, mert ilyen szavakkal semmit nem mondanék az előadásról. Úgy mondta,
ahogy a költő mondhatta, miután befejezte s még egyszer elolvasta a verset. És
már el is indította a következőt:
„Ifjúságom széthordta más,
de megmaradt, nekem maradt meg...”
Lehunyt szemmel hallgattam, és attól féltem, hazaérkezünk. Egyre suttogott,
kellemes halk hangján suttogta el a verseket. Mondta őket, és közben vezetett,
s ettől olyan lett ez az út, mintha a csillagok között jártam volna, mintha a
Tejúton hajtottunk volna végig. Elmúlt a fáradtságom, nem fájtak már a kezeim,
nem éreztem a benzinszagot: ültem, hátrahajtottam a fejem, egy szelíd és szép
arcú orosz vitt kocsiján az űrben, és gyönyörű verseket mondott.
„Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne lógasd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.
Befejezte, és láttam, hogy könnyek csordulnak le fiatal arcán. Megérkeztünk,
mondta, és kinyitotta az ajtót.