Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2001. január, XII. évfolyam, 1. szám »




Szepesi Attila
Bizánci évszakok


(Mednyánszky László háborús képeire)


Támad a völgyek ellen vaksötét, mintha millió varjú felkörözne.
A tébláboló fürkészi az éjfélt, föld nincs alatta, ég sincsen fölötte.
Az angyalok zuhantak így alá, ahogy e kadáver-faló madárhad.
Érezni, ahogy folyton merülünk. A romlás bűze megüli a tájat.
Mintha belőlünk dőlne a homály és gomolyogva gyűlne egyre följebb.
Csótány, denevér tódul ellenünk, falkában járó, emberforma szörnyek.
Ábránd? Szerep? Sem álom, sem varázs. Összemosódik: ki voltál, ki lettél.
Feltorlódnak bizánci évszakok, vacogtat mind, akár a nordikus tél.
Elbotlanak alattunk az utak,
dögszagú mezsgyék futnak egy-irányban,
és káromkodunk arcunk vesztve mind e világvégi, veszett maszkabálban...
Isten, vagy Ördög, aki hallgatod, ahogy e verset mormolgatja ajkam,
lásd, nem tudom: ki voltam, ki vagyok. Alácsurog az éjfél mocska rajtam.
Kívül-belül romok épülnek és csak gyalázatom évszaka világos,
míg dünnyögök néhány varázsigét, sorsát veszített, vén feketemágus.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék