A TISZTULÁS VÁGYA
Chikán Bálint beszélgetése Ady Józseffel
 
Részlet
Kezdjük a legelején, jó? Hol születtél s mikor?
Kezdjük. 1950-ben születtem, Jedd községben, Marosvásárhely mellett, református papi családból. Azt hiszem, nem kell eltekinteni ettől az adattól, mert egypár konkrétummal belejátszott abba, hogy az lettem, aki lettem. Elsősorban azért, mivel a gyerekkori környezetnek volt köszönhető, hogy a művészettel valamifajta ősi, primér kapcsolatba kerültem. Később azután sok mindent tisztáztam magamban ezzel kapcsolatban, elsősorban is, hogy az önkifejezés szándéka felerősödött bennem. A kezdeteket a zenével való találkozás jelentette. Nevezetesen, hogy a falunkban a részeges kántornak édesapám kitette a szűrét, és ezért helyette egy ideig én kántorkodtam. Ekkor találkoztam az orgonával mint hangszerrel. Ez olyan típusú élmény volt, amely egy életre szól. Habár nem az önkifejezés lehetőségét adta, hanem az aktív zenélés egyszerű élvezetét. Ez azonban nagyon fontossá vált számomra, és sajnos tizenöt, húsz éve hiányzik az életemből. Bizonyos konjunkturális okok miatt nem lettem zenész vagy poéta, azaz irodalmár, hanem képzőművész. Annak idején, amikor bizonytalanok voltak az idők, a próbálkozás szintjén ingadoztam a három klasszikus forma, az irodalom, a zene és a képzőművészet között. Ha emlékekről van szó, sokkal erősebbek azok az élmények, amelyek az irodalomhoz vagy a zenéhez fűződnek. Tulajdonképpen nem tudom, hogy a képzőművészkedés mint preferencia mikor és hogyan erősödött fel bennem igazából. Sokkal jobban emlékszem arra, amikor zenélni kezdtem, hogy mennyire élvezetes volt. Vagy például a felvételizésre az ötödik elemi osztályba, Vásárhelyen, a zene szakra.
Hogyan kezdtél el zenélni?
Közönséges okok miatt. Egyszerűen, mert szükség volt kántorra, elvégeztem egy rövid kántori kurzust, mivel a szüleim megítélése szerint – valószínűleg – jó hallásom volt. És akkor, mivel a harmónium ott volt a gyülekezeti teremben, odakerültem az orgonához.
Milyen idős voltál ekkor?
Tizenkettő-tizenhárom éves. Ez a szükségszerűség hajtott oda, de nyilván volt hozzá tehetségem, vagy volt fülem, ami elsősorban fontos, hogy hangja legyen az embernek és zenei hallása. Tehát a szüleim felfedezték ezt, és ezért próbálkoztam felvételizni Vásárhelyen a zeneiskolába, ahol eltanácsoltak, lévén, hogy az ötvenes években a numerus clausus még rendkívül fontos szempont volt, s nekem, mint papcsemetének nem volt jó az ajánlólevelem.
Amikor kiderült, hogy bár alkalmasnak találtak a zenei szakra, nem vehetnek fel, mert papfiú vagyok, édesapámnak eszébe jutott – mert valószínű már korábban fölfedezte, hogy kicsit örököltem az ő rajzkészségéből, nem tudom –, s azonnal átvitt a rajz szakra, ami szintén a vásárhelyi művészeti iskolában volt. Arra is emlékszem, hogy a próba egy Lenin-plakett, egy portré lemásolása volt. Ott is alkalmasnak találtak, de ugyanúgy eltanácsoltak. Az öregemnek egy régi gyerekkori barátja szobrásztanár volt ott, Nagy Jóska, ő félrehívta édesapámat, és azt mondta: „Ne félj, elintézzük. A fiú egy évig illegálisan fog járni, aztán lassan berázódik ide és itt marad.” Így jártam művészeti iskolába rajz szakra, hetedik osztályig. Aztán valami törés történt, nem tudom pontosan. Az iskola félbemaradt. Valószínű, mert vidékről kellett ingáznom, és ez reggeltől estig való elfoglaltságot jelentett, vagy pedig egyszerűen nem éreztem különösebb elhivatottságot akkor még a képzőművészkedéshez, nem tudom. Az érettségiig normál középiskolába jártam, továbbra is Vásárhelyre.
Azért mondtam az elején, hogy egyfajta ingadozás volt bennem a különböző művészeti megnyilatkozási lehetőségek között, mert ott meg az irodalomnak a bódulatába estem. Annyira vittem, hogy egy-két versemet közölték a lapokban. Sőt, a katonaság előtt, tehát érettségi után közvetlenül Kolozsvárra felvételiztem a magyar-német-irodalom szakra. Ott történt egy érdekes dolog. A felvételi nem sikerült, és ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyar irodalom vizsgatételek közül az egyik Ady Endre publicisztikája volt, és erről kevesebbet, vagy szinte semmit nem tudtam. Azután, amikor az eredményhirdetés történt, emlékszem arra, hogy a felvetteknek a névsora körülbelül este kilenckor jelent meg. Mindenki ott tülekedett meglátni, bejutott-e vagy sem. Én is odaférkőztem, és ahogy néztem, a névsor alján megláttam a nevemet. Épp ekkor mellettem egy hölgy és egy fiatalember nézték a listát, s a fiatalember megszólalt:
 „Nézd! Ennek milyen szép neve van, Ady Józsefnek hívják, és milyen gyengén szerepelt.”
Aztán erre következet az, ami ilyenkor szokott: elvittek katonának. A katonaság alatt fedeztem fel valamit. Hirtelen eszembe jutott, hogy tudok és akarok rajzolni. Az első kínos időszakban, mikor meg kellett szokni a fegyelmet, a katonás miliőt, és egyáltalán a militarista szellemet, rosszul éreztem magam. Szorongás és mindenféle egyéb bajom volt. Akkor, nem tudom, hogyan, lehet, hogy ős megérzésként, nekifogtam rajzolgatni. Este a levélírás ideje alatt (negyedóra volt erre kijelölve) rajzolgattam. Persze rögtön hülyének nézett a környezetem. Emlékszem, meditáló figurákat, majdnem jógameditációs sémákat rajzolgattam. Eszembe jut egy másik epizód a katonaságról. Mint mondtam, nagyon hiányzott az aktív zenélés, és olyan nonszensz dolgot csináltam, hogy kartondarabra klaviatúrát rajzoltam, és süket módon orgonáltam. A kartonklaviatúrán játszottam.
A katonaságnál történtek még humoros epizódok is. Például, hogy az egyik fölöttesem azt mondta, hogy ha már rajzolok, akkor rajzoljam le az ő képes felét, magyarul, rajzoljak portrét róla. Hát az arckép olyanra sikerült, amilyenre. Rendkívül elégedetlen volt, nem tetszett neki. Úgy minősítette, csúfot űzök belőle, s ezért majdnem zárka lett a végeredménye az első művészi akciómnak. Azt hiszem, a forrongás a katonaság után kezdődött, ahogy kiszabadultam a militarizmus fogságából...
Két évig voltál katona?
Egy év és nyolc hónap.
Ez akkor 1969–70.
1969-ben érettségiztem, a következő év elején, februárban vittek el katonának, tehát 1971-ben szabadultam. Visszakerültem Vásárhelyre, és lassan kezdtem olyan környezetben mozogni, ahol már félig-meddig beindult az a forrongás, amiből később a híres vagy hírhedt marosvásárhelyi avantgárd mozgalmak, a Tutun köré csoportosuló szellemi és egyéb természetű mozgalmak kiindultak. Akkor kezdtem kapcsolatokat teremteni, lévén hogy addig falun éltem, kicsit elzárt voltam ettől a környezettől. Munkába álltam. A régi ismeretségek felújultak, és olyan kortársaimmal kerültem kapcsolatba, mint György Csaba vagy Szabó Zoltán, Judóka. Sok olyan emberrel jöttem össze, akik később vitték valamire, akik egyszerűen ma már számottevő alkotók, mint Vári Attila például, aki nagy tutunos volt akkor. A szellemi mozgás, az érés, a fortyogás már akkor, a hetvenes évek elején elindult. Ebbe, nem azt mondom, hogy kapcsolódtam, inkább beleestem, belepottyantam a közepébe. De valószínű, hogy nem véletlenszerűen.
Korábban, ahogyan fogalmaztál, volt egy törés, aminek következtében otthagytad a képzőművészeti iskolát. Akkor nem volt ilyen típusú kapcsolatod? Nem tudsz valakire visszaemlékezni?
Tudok lokalizálni ebből az úgynevezett passzív vagy rejtőzködő korszakból is embereket, mert azok többé-kevésbé, vagy legalábbis néhányan ugyanezen a területen működnek jelen pillanatban is. Elsősorban gondolok Katz Bandira, akivel együtt végeztük a gimnáziumot, ugyanabban az osztályban. Vele és általa olyan emberek közé kerültem, akik felerősítették bennem ezt a típusú gondolkodásmódot.
Ugyanakkor mondod, hogy elkezdtél írni. Erre volt valami közvetlen inspirációd?
Nem tudom konkrétan. Inkább arra jöttem rá abban az időszakban, hogy az egzisztencia az problematikus. Erre van egy konkrét adatom. Nyilván, mint minden rendes ember, sokat olvastam. Eléggé vagy nagyon zárkózott voltam, félénk gyerek, és általában a menedék az olvasás volt. Az olvasás akaratlanul is elindít bizonyos gondolatfolyamatokat. Egy konkrét emlék, hogy Stefan Zweignek olvastam egy novelláskötetét. Ha jól emlékszem, az Epizód a Genfi-tavon^* vagy valami ilyen című novella egyik lábjegyzetében utaltak a pszichoanalízisre, Freudra, konkrétan az anya-fiú viszonyra. A lábjegyzet négy-ötsoros volt, de valahogy megragadt az emlékezetemben. Nagyon gondolatébresztőnek találtam azt a lábjegyzetet a mélylélektani vonatkozásai szempontjából, és hirtelen... persze nem hirtelen, csak most összesűrűsödnek a dolgok, de tudom, hogy sokkosan hatott rám. Valami olyanfajta érzés kerített hatalmába, valami pszeudo-felismerés, hogy a magatartás rendkívül fontos aspektusa az embernek, és hogy az ember, tehát a személyiség és a világ közötti viszony konfliktus-viszony. Már korábban észrevettem magamon, hogy az emberekkel való kapcsolatom konfliktusos, és a konfliktusoktól szenvedek. Mindezek után analfabéta módon az volt az érzésem, hogy a pszichoanalízis, ebből is kiemelve az önanalízis, vagy az önelemzés egy olyan lehetséges módszer, ami ezeken a konfliktusokon segít. Mintegy önterápiaként alkalmazhatja azt az ember. Arra gondoltam, a régi jegyzeteim között még lehet, hogy meg is lehetne találni ennek a gondolatnak a leírását, hogy mindenfajta megnyilvánulásomat, amit észlelek és sikerül fülön fognom, azt megpróbálom elemezni is. Ilyen módon tehát korrigálni próbáltam saját magam, mivel rájöttem, hogy a gondolkodás, a verbalizáció nemcsak közlés, hanem autoterápia is, önkorrekciós lehetőség.
Úgy gondolom, irodalmat művelni az ember úgy fog neki, hogy vannak ilyen sokkos irodalmi élményei, és maga is írogatni kezd. Vagy a másik ilyen közönséges dolog, hogy ha szerelmes az ember, szerelmes verseket ír. Amikor nem szerelmes, akkor nem ír szerelmes verseket, de... miért ne írna más típusú verseket? S így lassan bővül az egész, és az ember rájön arra, hogy élvezetes, amikor találkozik önmaga kivetítésével. Ez lenne valamilyen speciális módon mindenfajta művészi megnyilvánulásnak a lényege is. Nem tudom, csak azt, hogy a képzőművészkedés háttérbe szorult, az okát igazán nem tudom kideríteni, de kétségtelen, hogy a hetvenes évek elejéig erősebb volt bennem ez az érzés, és írogattam. Persze rajzolalapján, azaz másodlagosan, az irodalom kiegészítőjeként. Például a szintén költősködő osztálytársaimmal kölcsönösen illusztráltuk egymás verseit, írásait. Mindez csak latensen jelentett művészkedést, ezek a különböző műfajú próbálkozások bennem még egyfajta heterogén viszonyban voltak.
Azt mondtad, érzékelted, hogy az egzisztencia önmagában véve problematikus, és hogy az emberekkel való érintkezéseid során a te életedben is problémák mutatkoznak. Ezek milyen típusú problémák voltak, fel tudod-e idézni ezeket?
Meg tudom fogalmazni. Említettem, hogy eléggé zárkózott, esetlen gyerek voltam, és ez sokszor olyan dologban is megnyilvánult, ami már majdnem a patológia határát érintette. Emlékszem egy esetre például. A nővérem már nagyobbacska volt, és kezdtek hozzá udvarlók járni. Az egyik udvarló, aki többet udvarolt, mint amennyit szerintem kell, mert szinte minden nap kinn volt, engem a jelenlétével, a mai napig megmagyarázhatatlan módon, menekülésre késztetett. Hiába próbált velem megbarátkozni, én mindig bezárkóztam. Bemenekültem a gyülekezeti terembe, ahol a harmónium volt, és egész addig a harmóniumon játszottam, amíg az udvarló nem méltatta arra a családot, hogy otthagyja, és hazamenjen.
Tehát ezek olyan típusú szorongások és pszichés egyensúlyzavarok voltak, amelyek miatt a művészkedés, akár irodalom vagy egyéb, védekező gesztus volt számomra. Lehet, hogy ez nagy szó most, így mondani, de olyan típusú eszköznek éreztem akkor, nem tudatosan persze, ami mögé el lehet rejtőzni, amely által el lehet menekülni a világ agresszivitása vagy sértő szándéka elől. Később az volt az érzésem, hogy ez tényleg hathatós módszer, és kezdtem ezt alkalmazni. Nyilván először volt ez a védekező tendencia. Fontos volt, hogy van olyan terület, ahol otthonosan mozgok, s ez pedig a szellemtudományok, hogy ilyen nagy szavakat mondjak. Elég korán kezdtem filozófiát olvasni, a magam bugyuta módján persze. De voltak preferenciáim, amik lehetnek eléggé jellemzőek. Schopenhauer került egy régi, elhagyatott egyházi könyvtárban a kezembe, és ahelyett, hogy megtudtam volna, ki az a Schopenhauer, teljesen in medias res, végigolvastam azt a vékony füzetecskét a halálról és egyebekről. A szellemtudományok, és én a művészetet is szellemtudománynak mondanám, végeredményben egyfajta biztos területként tűntek föl előttem, ahol magabiztos lehetek. Később aztán vissza is éltem sokszor ezzel a lehetőségemmel, adott esetben rájátszottam arra, hogy bizonyos dolgokban többet tudok, mint társaim vagy kollégáim, és ez egyfajta pszeudo-magabiztosságot adott. Például sokszor, ha olyan társaságba keveredtem, a szorongásomat nem tudtam mással feloldani, csak úgy, hogy én voltam az okos fiú. Tehát mit tudom én, ahelyett, hogy hamar leoltottam volna a villanyt, és megdugtam volna az egyik csajt, ahelyett én előadást tartottam például Otto Weiningerről.
Vagy egy igen érdekes epizód, hogy mennyire nyűge alá kerültem a szellemnek. Édesapámnak volt egy aranyhegyű, régi Mount Blanc töltőtolla. Egyszer dolgozatírásra kölcsönkértem, mert az én tollamat elvesztettem, s ő a lelkemre kötötte, hogy amikor vége van a dolognak, egyben szolgáltassam vissza neki. Tudtam, hogy ha nem így történik, akkor nagy baj lesz. Ennek ellenére az előbb említett Otto Weininger könyvére cseréltem ezt a Mount Blanc töltőtollat (egy kollégám ajánlotta ezt a vásárt), és viseltem a következményeit, a verést. Azt hazudtam, hogy elveszett a töltőtoll. S ez már majdnem paroxizmus, hogy Otto Weininger (ha jól emlékszem) A nem és a jellem^** munkájáért képes voltam ezeket a traumákat végigszenvedni.
Említetted, hogy a középiskolába Vásárhelyre végig bejártál a szülőfaludból. Tehát egészen végig párhuzamosan hatott rád egyrészt a család, másrészt a kortársak. Amikor azt mondtad, hogy több konfliktusod volt, pontosabban, hogy konfliktusos volt az egzisztenciád, nem tudom, miért, de én azonnal a kortársak csoportjára helyeztem ezt a konfliktus-mezőt. Utána mesélted az esetet a nővéreddel és az udvarlójával. Ennek kapcsán jutott eszembe az a kérdés, hogy mit jelentett a számodra család. Például az édesanyádról még nem esett szó. Érzed-e magadban, hogy valakinek a szellemisége erősen hatott rád, vagy az él benned tovább? Vagy volt-e menedék jellege a kortárs csoporthoz képest a családnak, vagy inkább a kortárs csoportba menekültél a családtól, vagy egyik sem...?
Azt hiszem, mindkettő. Azt mondhatom, hogy édesapám olyan típusú ember volt, aki mindig képes volt és még most is képes szellemi lökéseket adni. Tehát az a klasszikus felállás, hogy az anya inkább az érzelmek letéteményese a családban, az apa pedig az egyéb impulzusokat adja, ez a kettőség megvan nálunk is. A család olyan, amilyennek lennie kell. A kérdésed jó volt, mert a menekülés a kortárs csoportba tulajdonképpen a család elől is történt. Lévén, hogy papi családról volt szó egy kis faluban, ahol exponált volt a lét. Anyám mindig ennek a mentalitásnak a rabja volt. De félig-meddig igaza is volt. A pap az egész falu szeme előtt működik, és nekünk, gyerekeknek is úgy kellett viselkednünk, a devianciára sem jogunk, sem lehetőségünk nem volt. Nekünk nem volt szabad másképp viselkedni. Ez vonatkozott éppen úgy a hosszú hajviseletre (ez persze mindenhol cirkusszal járt abban a korban), de vonatkozott az erkölcsi szigorra és effélére is. Vásárhely, ahol későbbi szellemi környezetemet fölfedeztem, egyfajta szabad terrénum volt, ahová ezekből az erkölcsi szorításokból el lehetett menekülni. Ez egybeesett a pubertás korral, a lázadás, a kitörés, a mindenképpen szembenállás korával is. Ezt még fölerősítette az a tény, hogy egy falusi gyerek számára a város egy óriási és rendkívül érdekes hangyaboly, ahol rengeteg sok dolog történik, és ami látvány szintjén is sokkal erősebb, mint a falu. A falu most, késői visszaemlékezésben sokkal szebb, kétségtelen. És vizuálisan sokkal erősebbek a falusi emlékek a végtelen nyarakról, s ez az egész emléktömeg, amit a szülőfalumból hoztam, tele van hangulattal. Huszonöt évig ott éltem, emlékeim csokra egy hangulatgyűjtemény, apró konkrétumokkal elszórva, de az alapmeghatározó, az a hangulata. A vidéki, a természeti környezet mind hangulati természetű. Éppen azért is valószínű, mivelhogy falun kevesebb esemény játszódik le, mondhatom azt, unalmasabb az élet. Főleg egy olyan..., de talán minden gyerek számára a város, ha másért nem, a mozgalmasságáért is vonzó. Nyilván ez kettős létet eredményezett, mert iskolába Vásárhelyre jártam, és a fél napom városi miliőben telt, a másik fél nap pedig falusiban. Ezt a kontrasztot föl lehet erősíteni, s el lehet képzelni, mit jelentett. Éppen ezért ez az ingázás, ahogy mondtad, ez kétfajta menekülést jelentett. De akkor úgy éreztem, hogy az autentikus közeg az a városi miliő. Ez nyilván fölerősödött, mikor Vásárhelyen belecsöppentem egy olyan típusú környezetbe, olyan emberek társaságába, ahol már konkrétan jelentkeztek azok a dolgok, amikkel én addig csak a szellem síkján elvont formában vagy olvasmányaimban találkoztam. Tehát ott láttam életemben először élőben, az Olga nevű cukrászdában, úgynevezett írót vagy írójelöltet, Szőcs Kálmánt vagy Vári Atát, amint konyak és kávé mellett ültek, mint a régi szép időkben a Montmartre emberei, és ott készült, fortyogott a művészet. Vagy a Tutunban, ahová betört a dzsessz. Az a hely a beatkorszaknak a koncentrált környezete volt, ahol összejöttek az emberek. Ez nagyon szép szó, bár csúnyán hangzik magyarul, de nekünk ismerős ez, rendkívül lezser és ugyanakkor nagyon szoros formát is jelent. Mert összejönni annyit jelent, hogy bepottyanok valahova, teljesen szabadon, önhatalmúlag, viszont összejönni az azt is jelenti, hogy kizárásos alapon ott, ahol aktív környezet adódik számomra, és azokkal jövök össze, akik számomra érdekesek. Ilyen volt a Kafé Tutun.
Ez 1971, katonaság után. Mihez kezdtél akkor?
Még a katonaság előtt az történt, hogy mint minden ember, próbáltam megszabadulni attól, elodázni a katonaságot. A szüleim, mivel nem voltam jó tanuló, arra gondoltak: „No, ebből a fiúból úgysem lesz gálickő – ajánlatos volna valamilyen kenyérkereső szakma felé terelni.” Sugalmazták, főleg anyám, hogy menjek teológiai pályára, örököljem az öreg foglalkozását. Én éppen abban a periódusban estem át egy rendkívül erős ateista korszakon. A hitetlenség és a természettudományok bűvöletében akkor megfogalmaztam magamban, hogy márpedig pap nem leszek, mert hitem nincs, és a legocsmányabb dolog az, ha az ember hit nélkül is prédikál. Ezért elutasítottam a gondolatot, és azt mondtam, nem akarok pap lenni. Bővebben nem fejtettem ki, mert éreztem, hogy számukra nagy trauma lenne, ha én kerekperec kijelenteném, hogy nem hiszek. Hiszen minden vasárnap, minden ünnepen ott voltam a templomban, kántor is voltam, azt lehet mondani, hogy hivatalból hívő embernek kellett volna lennem.
Pedig sok mindent köszönhetek is annak, hogy így éltünk. Például a kálvinista gondolkodást, vagy a kálvinista kultúrkör ismeretét, mert ilyenről is lehet beszélni. Ennek nagyon sok összetevőjét megismertem, nem beszélve a bibliaismeretről, ami, ha nem egyébhez, akkor a klasszikus műveltséghez szükséges. Ezek nekem kézügyben voltak, nem kellett különösebben megküzdenem értük.
Most is sokszor hangoztatom, hogy nem ostobaság elküldeni a gyereket vallásórára, nem azért, hogy hívőt neveljünk belőle, hanem mert bizonyos kulturális vonatkozásai vannak, és az európai kultúra az keresztény kultúra. Így példálóztam mindig, hogy ha meghallasz egy ilyen szót, hogy pálfordulás, ha nem tudod, hogy mi történt a damaszkuszi úton Saulussal, akkor ez a fogalom számodra nem jelent semmit. Vagy azt, hogy sóbálvánnyá változott. Ezek közhelyek, de aki azt nem tudja, hogy ezek mit jelentenek, és a Bibliában hol a locusuk, honnan jönnek ezek a fogalmak, akkor azzal nem tudsz mit kezdeni. Nekem adottak voltak ezek az ismeretek. Azt gondolom, hogy ezek szükségesek, mert az ember úgy tudja később önmaga eldönteni, hogy a hittel vagy a metafizikai dolgokkal milyen viszonyban keveredik, ha ehhez megvannak a kellő feltételei, azaz birtokában van ezen ismereteknek.
A lázadásnak a lényege nálam itt volt. Ateista, hitetlen korszakon mentem át, lehet, hogy éppen azért, mert hivatalból templomjárók voltunk, és általában untuk ezeket a dolgokat. Például felmentünk az orgonához az öcsémmel, és a nadrágunkba rejtve vittünk fel olvasnivalót, mint például Rejtő Jenőt vagy mást, és a prédikáció alatt szépen olvastunk. Mikor vége volt, akkor kántorizáltunk, énekeltük az énekeket.
De örökké elkanyarodunk attól, hogy mi történt a katonaság után. Nyilván dönteni kellett, mi legyek. Leszereltem, és éppen azért, mert a katonaságnál a rajzolás nosztalgiája feltört bennem, azonnal (leszerelés után két héttel kezdődött a felvételi), nagy nekiveselkedéssel, mindenfajta meggondolás nélkül felvételiztem Kolozsvárra a Képzőművészeti Főiskolára. Persze, halvány segédfogalmam sem volt arról, hogy mi az, hogy képzőművészeti főiskola, és milyen követelmények vannak. Jellemző az, hogy a felvételi próbák között volt egy olyan is, hogy kroki. Én nagy naivul megkérdeztem egy nappal előtte az egyik kollégámat (talán éppen Katz Bandit, de ez nem biztos), hogy mi az, hogy kroki. Elmagyarázta, hogy azt jelenti, hogy kiáll ide egy rövid ideig egy modell, és azt le kell rajzolni. Megnyugodtam, hogy tisztáztam a fogalmat, bementünk krokizni. S szépen megfogtam, a fülénél elkezdtem körberajzolni a figurát vonalszerűen, persze lassan, keresgélve. Közben eltűnt a modell, és félúton megálltam, mert nem láttam, nem tudtam tovább rajzolni. Teljesen analfabéta voltam az akadémia vonatkozásában. Persze egyébben is. Lényeg az, hogy nagy meglepetésemre 4,25-ös médiával, tehát a tízes osztályzási rendszerben egy nagyon alacsony osztályzattal, kiestem. Akkor ez óriási sokk volt. Rájöttem, főleg mikor körülnéztem a felvételizők között, hogy: „Várjunk csak! Itt valami nem tiszta! Itt rajzolni, festeni tudni kell! Az nem úgy van, hogy én nekiesek és csinálom. Bizonyos dolgokat tudnak azok az emberek, akik ide jelentkeznek, és én azokat nem tudom.”
Nem tudtam egy portrét megrajzolni úgy, ahogy felvételin kell. A kolozsvári főiskola különben is eléggé akadémikus szellemben oktatott. Számomra ott derült ki, ott hallottam először arról, hogy az emberi testet felépíteni arányokkal és irányokkal lehet. Tehát nem egyszerű naiv leképzésről van szó, s ahhoz, hogy az ember felvételizzen, és esetleg sikerüljön a vizsga, bizonyos dolgokat már be kell gyakorolni, tudni kell.
Erre következett egy rendkívül érdekes időszak. Hazamentem a sikertelen élmény után, és rendkívül intenzíven nekiestem rajzolni. Megkerítettem a Barcsay-könyvet, és akkor kezdtem tanulni azokat a dolgokat, amik szükségesek lesznek majd a felvételihez. Aztán kezdtem szaglászni olyan emberek után, éppen Vásárhelyen is, akik ugyanezeket a dolgokat művelik. És lassan kialakult egy felvételiző gárda, s rendkívül intenzíven készültünk a felvételire. Sok volt az ugyanilyen naiv módon induló, mint én, és év közben kellett felszedni azt a tudást, ami szükséges volt a felvételihez.
Jártatok valahova?
Igen, jártunk. Volt rajzszakkör az úgynevezett szakszervezetek épületében. Ez először a népművészeti iskola keretén belül működött. Aztán kiderült, hogy az odajáróknak a kilencven százaléka felvételire készül, tehát lassan kialakult egy komolyabb stúdium. Miután már nem csak a késő délután műkedvelő módon rajzolóknak szólt az egész, akkor abba a szakkörbe jártunk egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy túlságosan lezser az a működés vagy környezet ahhoz, hogy mi megfelelő módon haladjunk, és ezért elhatároztuk páran, hogy mi komolyan vesszük az egészet, és kiváltunk. Kibéreltünk egy pincét Vásárhelyen, és ott hárman, négyen nekifogtunk, és saját erőnkből kezdtünk rajzolni. Oda járt ebbe a körbe Devilla Ernő, aki épp kinn van Magyarországon, képzőművészetit végzett valamikor, Bartha Sándor, aki Párizsban van, ott képzőművész, liberálisan véve kicsit MaMü-tagnak is számít. Ott kezdtünk rajzolgatni, és időnként felvittük a rajzainkat Kolozsvárra az oda kirendelt tanárnak. De ezt nem sokat műveltük, mert rájöttünk, hogy az is formális dolog. Akkor már volt egy-két olyan ember, aki bent volt a főiskolán, mint például Szilágyi Zoli. Őt meghívtuk pincelátogatásra, kiteregettük a rajzainkat, és kértük, hogy mondjon véleményt, adjon tanácsot, hogyan csináljuk ezeket. Persze időközben dolgoztam, két és fél, három évig, mint villanyszámlás. Ez azért volt jó, mert kicsit lezser állás volt, reggel az ember jelentkezett a munkahelyén, átvette a napi adagot, és be tudta osztani a nap bármely szakára. Két-három óra alatt lehetett végezni, s a többi idő rendelkezésre állt.
Voltam egy fél évig aktaforgató is az éppen épülő vegyi kombinátnál. Ott találkoztam össze Szilágyi Zolival, aki éppen katonaság után volt, és ott dolgozott ő is az építőtelepen. Van egy érdekes emlékem ebből az időből. Én irodakukac voltam, magasabb poszton dolgoztam, mint ő, mert ő egyszerű kétkezi munkásként volt ott. Időnként bejött, fogadtam az irodában, ahol szinte semmit nem csináltam. S amikor Zoli bejött egy kávéra vagy valamire, mindig a művészetről, a művészi létről beszélgettünk. Volt egy olyan gondolata, elképzelése, amit kezdtünk ott osztani, szorozni, hogy tulajdonképpen nagy igazságtalanság folyik. Mert ha az ember művész akar lenni, akkor úgy volna igazán helyes és jó, ha a társadalom megelőlegezne valamilyen bizalmat, az anyagit is értettük alatta, hogy azt csinálja, és ne akadályverseny legyen a pályakezdés. Mert lehet, hogy mire leküzdi a nehézségeket, megvénül vagy elvész a lendülete. Úgy éreztük, most vagyunk mi abban a korban, hogy tele vagyunk dühvel és lendülettel.
Lényeg az, hogy kezdtem nagyon komolyan készülni a főiskolára. Látástól vakulásig, reggeltől estig dolgoztam. Egyszer elmentem György Csabához, az édesanyja nem volt otthon egy hétig, és reggeltől estig csak krokiztunk.
Csabát honnan ismerted?
Még az elemi iskolából, ő is járt abban a bizonyos periódusban a művészeti iskolába, amikor én. Aztán egy időre szétváltak az útjaink, de lényeg, hogy az érettségi előtt, a latin vizsgákra együtt készülődtünk. Akkor egy előkészítőn találkoztunk össze, felfedeztük, hogy ismerjük egymást. Ő időközben mindenféle vargabetűt csinált, a teológiára jelentkezett, és két évig járt oda, én pedig azalatt dolgoztam, és készültem a nagy műre, a képzőművészeti iskolába való bejutásra. A katonaság után valószínű felfedezte a művészetet vagy a művészkedést, és azt, hogy ő is művész akar lenni. Otthagyta a teológiát, és elkezdett készülődni a felvételire, mert valahogy belőle is kibújt a képzőművész, de ezt ő tudná legjobban megmondani. Egy ideig együtt dolgoztunk, készültünk a felvételire. Ritkán olyanokat is csináltunk, hogy valakinek megmutattuk az újonnan készült műveket. Egy alkalommal például Nagy Pálhoz, a kiváló pedagógushoz vittük el a rajzainkat. Ő híres volt iróniájáról. Megnézte, ha visszagondolok, borzasztó krokijainkat (rettenetes mennyiség is volt belőlük), és nem mondott semmit, hogy jók vagy rosszak-e, hogy így vagy úgy dolgozzunk. Azt mondta:
„Tudják, amikor főiskolás voltam, egy adott pillanatban fölfedeztem, hogy annyira rutinosan rajzolok, hogy az már rettenetes. És akkor átvettem a bal kezembe a ceruzát, és elkezdtem bal kézzel krokizni” – és ezzel kitett bennünket. Később szűrtük le belőle a tanulságot. Mégpedig, hogy mi formálisan krokizunk. Kialakítottunk egy kézmozgást függetlenül attól, hogy a modell széles vállú volt és keskeny csípőjű, vagy milyen. Mi egy sablon alapján készítettük a kontraposztot. Elfelejtettük például, hogy a bakancsot levegyük a modellről. S miután két héten keresztül kitűnően rajzoltunk, mondjuk, bakancsot, de utána véletlenül úgy alakult, hogy mezítláb kell a modellt lerajzolni, mi képtelenek voltunk, mert mi csak bakancsot tudtunk rajzolni.
A szüleim adott pillanatban, amikor látták, hogy két felvételi, három felvételi nem sikerült, próbálták sugallni, hogy mi lenne, ha észhez térnék, és megpróbálnék normálisabb dolog, valamilyen szakképzés után nézi, mert mi lesz, ha a világ végéig felvételizek. Haladtak az évek, és látták, hogy rendkívül eltökélten dolgozom, ezért egyéb fenntartásuk nem lehetett, mint az, hogy ez illúziókergetés.
Végig otthon laktál?
Igen, addig, amíg be nem kerültem a főiskolára, 27 éves koromig én otthon laktam Jedden. Tehát a felvételire való készülés közben is ingáztam. Ötödik alkalomra sikerült, és akkor kezdődött egy másik periódusa az életemnek. De ezt megelőzően, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, volt a hetvenes évek Kafé Tutun-korszaka.
Ennek a témának már egy-két ember, vagy többen is, nekiugrottak, de nem tudtak mit kezdeni vele. A Kafé Tutun korszaka a nagy hitek, a nagy elszánások és forrongások korszaka, ami mindannyiunk számára meghatározó volt. Az a hangulat, ami Vásárhelyen akkor volt, nagyon lényeges lett, azt hiszem, egész Erdély-szerte. Kiemelt lehetőséget biztosított arra, hogy a város szellemi nagyhatalom legyen. Jellemző, hogy egy adott periódusban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a kolozsvári főiskolán abszolút vásárhelyi dominancia volt. A bejutott magyar diákoknak a nyolcvan-kilencven százaléka vásárhelyi volt. Ez persze köszönhető annak is, hogy rendkívül jó művészeti középiskolája volt, kitűnő pedagógusokkal, Nagy Pállal, Bordi Andrással. De valószínű, hogy arról is szó van, hogy az adott periódusban, mint valamikor Párizsnak vagy a század elején Nagyváradnak, volt egy „élesztővel” tele periódusa Vásárhelynek is, hogy minden, ami akkor lényeges, ami fontos, az ott történt. Onnan áramlott ki ennek a mi generációnknak nagy része. Jellemző volt az, hogy a főiskolán messziről „érzett a szagunk”, és a más városból származók, mint például a szatmáriak, gyűlölték ezért a vásárhelyieket. Volt egy ilyen érzékük, hogy a második mondat után megkérdezték: „Te vásárhelyi vagy?” Mondtuk: igen; mondták: Látszik rajtad. Ennyire sugárzott, nem... ennyire bűzlött a vásárhelyiség. Nem mitologizálom én ezt, de kétségtelen volt valami, ami rendkívül erősen alakította ezt az egész dolgot.
Hogyan emlékszel, miről folyt a beszélgetés a kávéházban, milyen típusú szellemiség uralkodott, mi volt az az erő, ami azt a társaságot olyanná tette, amilyennek elmondod?
Azt mondanám, hogy azok az emberek kezdtek oda járni, illetve kerültek oda a társaságba, akik a szabályostól eltérő gondolkodást vagy magatartásformát mutattak föl. Vásárhely lakossága alapstruktúrája szempontjából kispolgári, nem polgári, hanem kispolgári. Ezt a mentalitást mi nem fogadtuk el. Ebben a Nyugatról beáramlott beat mozgalom segített, vagy akár a hippi mozgalmak, amikről a hírek tiltott kenyérként, fű alatt kerültek oda. Ezek megmozgatták a mi fantáziánkat is.
Körülbelül egy generáció volt?
Igen. Ezt később, nem kis nosztalgiával, meg is fogalmaztuk. Azt volt az érzésünk, hogy lazán véve a mi generációnkat, egy-két-három év különbséggel, hogy mi voltunk az a szűkebb nagy generáció, amelyik a nagy korszakot csinálta, és meg is élte. Aztán hanyatlásnak indult a Kafé Tutun is, mint misztérium, mint a főzőüstje ennek a forrongásnak, hogy ilyen képzavarral éljek. Habár jellemző az is, hogy később a Kafé Tutunt hivatalból megszüntették, mert a Bolyai Líceum tövében volt a Bolyai utcában, és mert már a hatóságoknak is feltűnt, hogy olyan emberek és olyan megnyilvánulások kezdenek egyre erősebben jelentkezni ott, ami egyszerűen zavarja az átlagpolgárt vagy a hatóságot is. Szegény elhunyt Pénzes Gyuri, aki az első igazi hippi volt abból a társaságból, olyanokat csinált például, hogy a cementlapoknál, a híres cementlapoknál, csurdén fürdött. Magyarul pucéran. Füles emberek felhívták a rendőrök figyelmét, hogy itt szeméremsértő dolog történik. Azok kiszálltak, és Pénzes Gyurit csalogatták ki a vízből. Ő fentebb kijött, és minden ruha nélkül végigrohant, a rendőrök meg utána. Ez például egy hecc, egy húzás volt, persze annak egy végletes formája.
A Kafé Tutunban is lassan kezdett strukturálódni az a heterogén banda, amely ott összegyűlt.
Láthatóvá váltak az olyan emberek, akik már nemcsak a hecc kedvéért jártak oda, hanem mert egyre konkrétabban foglalkoztatta őket egy és más. Egy idő után például kinéztek engem, mert folyton könyvvel jártam, és azt mondták: itt jön a vájtfülű. Az egyik srác azt mondta: „Te mindig olvasni jársz ide, mit olvasol?” Kinyitottam a könyvet, és éppen Sartre-t olvastam. Kölcsönkönyv volt. Azt mondta: „Megengeded, hogy beleöntsek egy kis kávét a könyvedbe?”– s megijedtem, hogy mi lesz, hogy adom vissza a tulajdonosnak. De erősebb volt bennem az ösztönzés, hogy ennek az embernek engedjem meg, mert ha nem, akkor elvesztem az ütközetet. És megengedtem, hogy beleöntse a kávét.
Lassan kezdett kialakulni, hogy no, ezek, akik képzőművészetire felvételiznek. Szabó Zoltán, Judóka, György Csaba vagy Nagy Árpi, viszonylag sokan azok közül, akik oda jártak, és ennek alapján kezdtünk csoportosulni. Később, amikor kisebbnagyobb időbeli eltéréssel bejutottunk a főiskolára, kiszakadtunk a Kafé Tutunból, amit azután be is zártak, megszűnt. Ekkor áthelyeződött a hangsúly Kolozsvárra, mivel ott volt a főiskola, ahol bizonyos értelemben egy újabb nagy generáció kezdett kialakulni. Ez a Bretter György szellemisége alatt felnövő generáció, akik tulajdonképpen már egy kicsit előttünk haladtak. Tamás Gáspár Miklós például, aki ideológusként szerepelt, vagy egy kicsit később Szőcs Géza, aki a Gaál Gábor körön villogott, és kétségbeejtően magas szinten beszélt. Mert okosak voltunk, de nem annyira, hogy követni is tudjuk őket. Ott már ismét egy más, kozmopolitább kultúra alakult ki, én úgy érzem, utólag. Mert ott is volt egy nagy generáció, de inkább a gondolkodóknak, filozófusoknak, az elvont kultúra művelőinek, akik közé olyan emberek tartoztak, mint Ágoston Vilka vagy Tamás Gáspár Miklós. Lényeg az, hogy Bretter György egy évig az én tanárom is volt. Az a különös, hogy ez még mindig a lázadás korszakába tartozott nálam, ami személyikultusz-ellenes is volt. Semmi nem volt fontosabb és súlyosabb, mint a saját személyiségünk. Ez a késői zsenikorszak, amikor az ember a messianizmus eszméjével találkozik, és tökéletesen magáévá teszi. Ennek ellenére Bretter György olyan egyéniség volt, hogy képesek voltunk fölnézni rá. Ez óriási teljesítmény volt a mi részünkről. De olyan lehengerlő, meggyőző volt az ő szellemisége, vagy a lezsersége, vagy ahogy a tantárgyait tanította és a diákokkal viselkedett, hogy a teológiáról rendszeresen átjöttek a marxista kurzusaira, nem egyébért, mert Bretter Györgyhöz járni illendő és Bretter Györgyöt hallgatni valami fantasztikus élmény volt.
Milyen előadásokat tartott Bretter? Olvastam tőle tanulmányokat, amelyek nem könnyen emészthetők, nagyon mély filozófiát rejtő írások. Az előadásai is ilyenek voltak?
Nyilván, hogy emészthetőbbek voltak, mert nemcsak kitűnő gondolkodó volt és nagy koponya, hanem jó pedagógus is. Tudta, érezte, mi az a mérték, az a határ, ahol a diák és a tanár közötti kommunikáció a legideálisabban működhet. Rendkívül élvezetes és látványos, rokonszenves volt az egész jelenség, és ezért a legtöbben, még aki dühödten, ostobán gyűlölte a filozófiát, az is járt az óráira és élvezettel hallgatta. Az iróniája pillanatok alatt porrá zúzta az embert. Ennek ellenére mi provokáltuk, hogy ironizáljon. Nem tudom ezt megmagyarázni.
Általában hajlamos volt arra, azt hiszem, tudatosan is művelte, hogy mindig eltérjen az ideológiai ukáztól, amit a tanügy előírt számára, mint a marxista dialektika vagy egyebek. Mindig év vége felé kapott észhez, hogy várjunk fiúk, ezt is át kellene vegyük. A legtöbb kurzusa szabad szellemű, nyitott volt a lehetőséghez képest. Például rögtönzött módon az ismeretelméletről beszélt, és most is előttem van egy ábrája a megismerés korlátairól (a gnoszeológiai ábrákat mindig felrajzolta a táblára). Azt szemléltette, hogy a totalitást csak kívülről tudjuk befogni az elménkbe, ugyanakkor, ha nem vagyunk benne, a mi hiányunk egy alapvető jellegzetesség, tehát máris nem beszélhetünk totalitásról. Ráébresztette az embert egy ilyen illusztrációval, hogy a gondolkodás, mint olyan, problematikus. Egy szkeptikus mondatával tökéletesen érthetővé tette az emberek számára, hogy nem kell kétségbe esni, és bugyuta hittel belemenni a marxista kurzus dogmatikus egyértelműségeibe. Nagyon élvezetes volt. Megengedte magának például, hogy előadást tartson nekünk Bartók Béla és a magyar mélylélektan azon ősi rétegei kapcsolatáról, amit Bartók fölfedezett a zenéjével. Vagy amit még a művészettörténet tanárunk sem csinált, megtette, hogy nyílt éppen egy kiállítás Kolozsvárott, és azt mondta, no gyerekek, most elmegyünk, megnézzük, és utána beszélgetünk róla. Vagy például feladott olyan szemináriumi témákat, hogy beszéljünk a pszichoanalízisről. Megkérdezte, hogy ki vállalkozik rá. Én vállalkoztam, mert akkor már olvastam Ernst Johnsnak Freud életrajzát, és egy-két könyvet végigböngésztem e témában, mert hiszen analitikus pszichózisban szenvedtem én is. Nagy élvezettel csináltam meg a beszámolót, de a végén rám pirított, hogy elég jó volt az előadás, de ő azt szerette volna, ha kevésbé ragaszkodom a standard értékeléshez, és azokhoz a kánonikus minősítésekhez, amelyek Freudot hivatalosan minősítették: „Arra lettem volna kíváncsi, hogy maga hogy érzi ezeket a dolgokat.”
Vagy összehasonlította, szembesítette a pavlovi pszichológiát az analitikus pszichológiával, tehát igyekezett ráébreszteni bennünket a dualizmusra, ami mindenre vonatkozik, a szellemtudományokra is. Oda jutottunk, hogy olyat tettünk, amit nem csináltunk korábban soha. Második évben, amikor már beteg volt, és nem vállalta, hogy tovább tanít a Képzőművészeti Főiskolán, mert a Zeneművészeti Főiskolán is tanított esztétikát, egy küldöttséget menesztettünk hozzá, hogy jöjjön vissza, és ő tanítsa nekünk az esztétikát és az elkövetkező tantárgyakat. Megköszönte, de már nem vállalta. De ha elmentünk hozzá látogatóba egypáran, viszonylag gyakran, ő hajlandó volt fogadni bennünket. Azért mondom, hogy hajlandó, mert Bretterre felnéztünk, mint egy félistenre, és azt mondtuk, hogy Bretter minket fogad, mint egy angol lord. És legalább olyan fontos is volt ez, mintha az angol miniszterelnök szentelt volna nekünk egy félórát. Szóval rajta kívül ilyen meghatározó, élményt adó személyiség nem is volt igazából az én praxisomban. Azt hiszem, azok, akik ugyanúgy mellette tanultak, vagy az ő keze alatt tettek-vettek, ugyanilyen lelkesedéssel tudnának beszélni róla. Ugyanilyen erős hatást tudnának definiálni. Bretter: Bretter volt, egy fogalom. Mint Kós Károly, ő is szimbólummá vált már életében. A temetése egyfajta tömegdemonstráció volt, úgy hiszem. Ritka volt az ilyen típusú ember, aki ennyire lenyűgözött bennünket, de ezt a béklyót szívesen viselte a mi generációnk.
Kikkel jártál együtt a főiskolára?
Volt, aki hamarabb jutott be, és csak érintette egymást a pályánk. Két-három évvel előttünk járt például Szilágyi Zoli, vagy Bittenbinder János, aki Hollandiában van, vagy Tornai Endre András. Ők annyival előttünk jártak, hogy mint nagyokra, föl is tekintettünk rájuk, s jóval előttünk is végeztek. Nagy Árpád egy évvel előbb jutott be és hamarabb fejezte be, György Csaba egy évvel később, ő utánam végzett. A későbbi generációból kiemelném Bumbit, Bob Jóskát, aki ugyan két évvel később végzett, de már a főiskolán kialakult vele egy rendkívül érdekes intenzív kapcsolat, ami később távolsági okok miatt megszakadt, vagy Ütő Gusztit, aki szintén otthon van, Erdélyben maradt, ott dolgozik. Sok ember kötődik ehhez a generációhoz, aki innen-onnan a vásárhelyi bandához tartozik.
Volt-e olyan, akit magatok között, a főiskolán vezéregyéniségnek tekintettetek?
Nem tudom, hogy volt-e ilyen. Ha arra a periódusra gondolok, amikor hoszszabb-rövidebb ideig együtt egyetemistáskodtunk, akkor én Judókát, Szabó Zoltánt emelném ki, mert őt akkor is és most is talán a legérdekesebb, legsúlyosabb egyéniségnek vélem. Elekes Karcsi más, mert ő Bukarestben végzett, később ismertem meg. A főiskolán annak a periódusnak a legkomolyabb embere Szabó Zoltán, Judóka volt. Rendkívül szokatlan dolgokat művelt a festészetben és a képzőművészkedésben. Nagyon hamar meghaladta az egyértelmű szürrealizmust és a metafizikus festészetet, és a kettő érdekes kombinációjaként, erős egzisztencialista meghatározottsággal tűzdelt festészetet művelt. Nemhogy példaértékű volt, inkább az igazság az, hogy sokan irigykedtek rá titokban, mert érezték, hogy nagyon izgató és egyedi művészetet csinál. A többiek kínlódtak a művészettel és az önkifejezéssel. Rá figyelni kellett. Érdekes és komoly ember volt. Az irigykedés abból a típusú érzésből fakadt, hogy az a legérdekesebb, legkorszerűbb, amit ő művel, arrafelé kellene tendálni. De ez nem volt könnyű, mert más oldalról mindenki úgy érezte, hogy én is egyéniség vagyok, nem megyek más után. Ez a kettősség állandóan belső konfliktusokat okozott. Voltak ennek konkrét megnyilvánulásai is. Mindannyiunkra, vagy legalábbis sokunkra nyomasztóan hatott Judóka rendkívül szuggesztív és értelmes egyénisége. Persze ez így csúnya szó, hiszen mindannyian értelmesek voltunk. De volt egy olyan speciális szellemi fórja, sajátossága, ami már a főiskolán megnyilvánult. Én őt emelném ki, ha már kérdezted.
A tanárok közül Brettert említetted, aki az elmélet tanára volt. A szakmai tárgyakat kik oktatták?
A szakmai tanárok között nagy diszkrepancia volt. Részben azért, mivel a kolozsvári főiskola eléggé akadémikus jellegű volt. Négy éven keresztül a hivatalos programban a legnagyobb részt a stúdiumok töltötték ki. Az aktfestés modell után, vagy rajzolás, az emberi test ábrázolásában elmélyedés, és ilyenek. A képzőművészeti vagy plasztikai gondolkodást félig-meddig saját maga próbálta az ember összeszedni. Nem mondanám, hogy bárki rendkívül erős személyiség lett volna a tanárok között. Talán Tóth Laci, aki Németországban van már tíz éve. Ő is inkább azért, mert eltért a többiektől. Rendkívül lezser személyiség volt, nem az a szigorú, nyakkendős tanár. Vagy ott volt például Abodi Nagy Béla. Ő jó pedagógus volt, de rám a személyisége nyomasztóan hatott, mert rendkívül erőszakos, diktatórikus természetű ember volt, és én ezt nem szerettem. Viszont Tóth Laci, ahogy mi mondtuk Vásárhelyen, geng fiú volt magatartásában és szemléletében is. Kollázst és monumentális technikákat tanított nekünk, amit élvezettel csináltunk, mert ezekben rendkívüli módon elengedhettük magunkat. Ott a kánonokat föl lehetett rúgni, sőt biztatott rá, és a legészveszejtőbb dolgokat is meg lehetett csinálni. Amennyire lehetett, igyekezett fölszámolni a tanár-diák közötti alá- és fölérendeltséget, és baráti, közvetlen volt a viszony közöttünk. Ezért egy időben a legszuggesztívebb személyiségnek véltük. Nyilván, nekünk az volt a legfontosabb, hogy a deviáns, a lázadó, a hámból kirúgó lehetőséget ki biztosítja a legjobban, vagy ki támogatja azt. Az osztályfőnökünk egy időben például Miklósy Gábor, egy fantasztikusan nagy tudású tanár volt, mindenféle szempontból. Szakmai téren, a szellemtudományokban és az irodalomban vagy a zenekultúrában egyaránt nagyon otthonosan mozgott. De ő csak egy rövid ideig volt tanárom. Fuje Radu volt a szaktanárom, aki egy rendkívül jólelkű, puha öreg bácsika volt, akivel jól ki lehetett lőni. Ha az ember olyan dolgot művelt, ami kétségbeejtette, akkor is inkább úgy csinált, mint egy kétségbeesett öreg néni, vagy a tyúkanyó, akinek a csibéi bemerészkednek a vízbe, s csak nézi, hogy abból mi lesz. Nem próbált fenyíteni, vagy kényszeríteni, hanem a kétségbeesésével próbált minket a helyes útra igazgatni.
Az első két-három év volt az az időszak, megfigyeltem magamon és a többieknél is, amikor jól éreztük magunkat, mert elértük, amit akartunk, hogy főiskolai hallgatók lettünk, és azt művelhettük, amit szerettünk. A harmadik év vége felé, amikor már a diplomamunkáról kellett gondolkodni, amikor felsejlett, hogy a méhen belüli állapot lassan megszűnik, és kikerülünk az úgynevezett életbe, ez a felelőtlenség időszaka lassan befejeződött. A szétesésnek egyfajta állapota is jelentkezett. Az emberek elkülönültek, és kezdtek ezen-azon töprengeni, koncentrálni kellett, hogyan fejeződik be a főiskola, mi lesz azután. Akkor már szabadabb dolog kevesebb történt, bár anekdotákat mesélhetnék még. Hiszen például Szörtsey Gábor akkor már egzotikus, kétszínű-tornacipős ember volt. Vagy Székely János Jenő, a szobrász, aki most Székesfehérváron tartózkodik. Ő fantasztikus kultúrájú gyerek volt, mert hozzánk képest szinte gyerek volt, de gyönyörűen fuvolázott. Például Bachnak az összes fuvolaszonátáját megtanulta, és Thomas Manntól idézgetett. Vagy a Horváth Ödi, aki a groteszk humorával kétségbeejtett mindenkit. Azért még volt forrongás.
Együtt éltünk Székely János Jenővel (Pixivel) és a Horváth Ödivel Puskás Sándornak a műtermében. Ott vettünk ki albérletet. Az egy régi temetkezési vállalkozó háza volt, és a padlása bronz angyalkákkal, nagy gyertyatartókkal, kardokkal, pajzsokkal, temetkezési kellékekkel, a hullahúzó kocsinak a fölszerelésével volt tele. Nagy élvezettel mászkáltunk a padláson, még valami heppeninget is terveztünk azokkal. Tehát voltak ilyen periódusok, összejött egy-egy ilyen dolog.
Aztán lassan elérkezett a főiskola vége. Nagy volt a trauma, hogy hirtelen, főleg én, egyedül maradtam. Elkezdődött egy lavina, bár ez egy másik témakör lehetne, de tulajdonképpen idetartozik. Országos elsőnek végeztem, ez, mondjuk, nem jelent semmit, csak annyit, hogy jó tanuló voltam, és szerencsém volt. És ekkor ahelyett, hogy Vásárhelyt választottam volna, mert lett volna lehetőségem arra, én úgy döntöttem, hogy Kolozsvárott maradok, az Operánál. Azután kiderült, amint te is tudod, hogy fiktív állás volt meghirdetve. Ebből különböző cirkuszok voltak, és bekövetkezett, hogy hét évig festőmunkásként, segédmunkásként dolgoztam az Operának. Aztán munkanélküli lettem... Ez egy egészen más periódus, az előbbi vonatkozásban azért jelentős, mert a szakmai körből kiestem.
Ez 1979.
Igen. 1979-ben történt. Hirtelen rám szakadt a szabadság is, de ez jó volt. Mert harmad-negyedévben kezdte úgy érezni az ember, hogy nagyon elege van abból, hogy azt kell festeni, amit mondanak. És már vártuk, hogy vége legyen a diktandumnak és nekiállhassunk azt csinálni, amit szeretünk vagy akarunk. És tényleg, az első év a végzés és a kihelyezés után olyan volt, hogy szinte dúvadként dolgoztam. Mármint abban az értelemben, hogy tartott még a főiskolai lendület, ami ugyan diktált lendület volt, de mégis nagy iramot jelentett. Utána viszont kezdődött az, hogy magamra voltam utalva. Élnem kellett, fizetésért kellett dolgoznom, tehát az anyaölbeli állapot megszűnt. Fönn kellett tartanom magamat, minimális fizetésből albérletet találni és egyebek. Kezdtem mindenféle konfliktusokba kerülni.
Klasszikus példa, hogy albérletbe nőt nem szabad vinni, festeni nem lehet, mert lecsöpög a festék és ilyenek. Aztán éltem egy évig egy koporsónyi pincében. A házinénimmel összerúgtam ugyanis a port, mert mégiscsak elkapott egyszer egy nővel, és akkor természetesen kirúgott, s mehettem a pincébe, egy mosókonyhába. Aztán megpenészedtek a papírjaim... Az ágyam fölött például vízcsap lógott... bármikor ráereszthettem volna magamra a vizet... Végül az Operától kaptam egy általad ismert garzonlakást, 8 és fél négyzetméteres szuper nagy lakást, ami műterem is volt egyben.
Mivel magyarázod azt, hogy nem Vásárhelyt választottad, hanem Kolozsvárt?
Nem tudom, hogy ezt szabad-e elmondanom, de talán igen, mert erről is kell beszélni. Egy rendkívül érdekes problémakör ez számomra. Vásárhelyt azért utasítottam vissza, mert ott laktak a szüleim, és valahogy az volt az érzésem, hogy ha hazamegyek, akkor ismét szülői dominancia várható. Később persze megbántam, de volt ilyen elgondolás a döntésem mögött, hogy azt gondoltam, azzal igazolom, hogy én szabad ember vagyok, ha Kolozsvárt választom. Lehet, hogy ez a régi, már a pszichoanalízis területére tartozó problémakör. De az volt az érzésem, hogy ideje felnőtté válnom. Lehet, hogy bővebben is ki tudnám ezt fejteni, hogy eredményesen-e, azt nem tudom, de erről is lehetne beszélgetni.
Aztán nemcsak azért bántam meg a döntésemet, mert veszély nem fenyegetett, hanem mert kimaradtam abból a periódusból, ami még Vásárhelyen annak a nagy csapatnak az utolsó fölvillanása volt. Abban az időszakban érkezett haza Bukarestből Elekes Karcsi, s akkor indult be igaziból a MaMü, a koncept art, és mindaz, amiről ma már művészettörténeti tényként beszélünk. Ezekből az akciókból maradtam ki, a tárgyalásokból, a beszélgetésekből, a koncepcióknak a kialakításából, tehát az együtt lélegzésből, és perifériára kerültem. Kolozsvár ridegebb és elhagyatottabb volt művészeti szempontból, és a munkahelyem nem engedte meg, hogy ingázóként hazajárjak, és az akciókban részt vegyek.
Valami olyan is volt, habár csak keveset sejtettem belőle, hogy úgy éreztem, és később is úgy éreztem, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy ilyen erős személyiségekkel együtt, vagy egy erős, rám sulykolt koncepciónak a jegyében dolgozzak. Akkor még mindig abban a múlt századi gondolatmenetben éltem, hogy a művész szuverén egyéniség, és mindenfajta közösségi akció, legyen az éppen koncept art vagy land art, ahol egy közös szellemiség égisze alatt kell dolgozni, az megszorító. Ezek mind egybejátszottak tehát, a konkrét tények, hogy Kolozsvárt választottam, s a többi. És bár a nosztalgia hamar elfogott, kimaradtam abból az utolsó nagy gyülekezőből, ami a nyolcvanas évek közepéig tartott, addig, amíg az exodus megindult, a kivándorlás. Addig Vásárhely ismét villódzott, és minden, ami lényeges történt, az Vásárhelyen történt: a MaMünek, vagy a tágan vett MaMü-csoportnak az akciói.
Pilisvörösvár, 1991. január 15-16.

^*Az említett írásmű Stefan Zweig: Epizód a Genfi-tónál című írása. Címadó novellája egy
1966-os elbeszéléskötetnek, és megjelent az Érzések zűrzavara című Zweig-kötetben is. A
Freudra utaló lábjegyzetnek nem sikerült nyomára bukkannom.
^**Otto Weininger bécsi filozófus, aki 1880-ban született, 1903-ban adta ki Geschlecht und
Charakter című művét, amely 1922-ben jelent meg először és utoljára magyarul Nem és
jellem címen. Ebben a szexualitás pszicho-fizikai determinációjáról elmélkedik.