Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1995. szeptember, VI. évfolyam, 9. szám »
DISPUTA
„Szabott nagyságom van s az én vagyok”
Szilágyi Júlia és Szász László előadása elhangzott Székesfehérváron 1995.
június 2-án a Székely János-emlékünnepségen.
Személyiségképletek Székely János művében
Párját ritkító teljesítmény: Székely János életműve néhány, higgadt
művésziességgel kimunkált gondolati csomópont köré szerveződik. Erős belső
kohéziótól összetartott egységet alkot, összefüggések valóságos rendszerét.
Mindent, ami pillanat, ami hangulat, ami ötlet, alárendeli magának az
alapeszme, és ez nem más, mint az én magánya, az önmagát tanulmányozó magány,
az önmagát a formák változatos hiposztázisaiban megfogalmazó magány. Talán
éppen az amorf, a szétfolyó magányt formává, formák sokaságává szervező vagyis
értékfelmutató teljesítményben él az a szándékegyüttes, melyet hadd nevezzünk
költői programnak.
Költői ez a program a szó tág, sőt legtágabb jelentésében; költői akkor is,
amikor a próza vagy éppenséggel a dráma nyelvén szólal meg.
Amikor Székely János az embert mint kultúrateremtő és – egyidejűleg – a kultúra
által teremtett lényt határozza meg, amikor az erkölcsi normákat a
természetből, azaz a kultúra mint „tenyészet” létérdekeiből vezeti le1
– utat nyit az értelmezéseknek. Az életműben lépten-nyomon fellelhető
személyiségképletek úgy értelmezhetők – értelmezendők? –, mint egy bölcseleti
értékeken iskolázott elme világlátásának, emberszemléletének, önvizsgálatának
témaváltozatai. „... az ember, mondhatni, természete szerint bűnös – ez jut
kifejezésre az eredendő bűn mítoszában.”2 Ez a mítosz, pontosabban
az általa sugallt gondolat Székely János ethoszának tartópillére, az életmű
üzenetének kulcsa. Nem teszi jobbá azt, aki hisz benne, ám elfogadtatja vele,
megkerülhetetlen fatalitásként, hogy embernek lenni annyi, mint bűnösnek lenni.
A hetvenes évek elején Székely János ezt így fogalmazta meg egy magánlevélben:
„...A «bűn» fogalma, amelyen láthatóan fennakad kissé, számomra a tudatos létet
jelenti. A lényege szerint öntudatlan lét meghasonlását azáltal, hogy tudatra
ébredt. Mert nézze csak: bűnt nyilván csak az követhet el, aki képes előrelátni
tettei következményét. Tehát a bűn (s általában az erkölcs) feltétele a
jövőtudat. Ez csak az embernek adatott meg, s ezért csakis az emberi lét bűnös
lét. De mert jövőtudatos: mindig és szükségképp bűnös. Láthatja: bűn-fogalmam
körülbelül ugyanazt jelenti, mint a héber mitológiában az «eredendő bűn»,
amelybe akkor esett az ember, amikor a tudás fájáról evett. Én mindenesetre
inkább a tudat fájának nevezném.”3
Ahhoz a kettősséghez, megkettőződéshez, amely mint metafora, mint parabola,
mint allegória versben és prózában megjelenik – Székely János drámái
faggatásától ezúttal, terjedelmi okokból, eltekintek –, egyáltalán nem
esetlegesen, tehát az emberi tudat bűnösségtudatként szolgáltatja az
erkölcsfilozófiai hátteret. Mégpedig – ha elfogadjuk tanúságként az imént
idézett levelet – a magánytól elválaszthatatlan módon:
(...) „«magányon» én nemcsak a közösségből való kizártságot értem – bár
kétségkívül azt is –, hanem főleg az emberi tudat (öntudat) eredendő és
végleges magábazártságát.”4
Szabott nagyságom van s az én vagyok.
(A folyó)
A szabott nagyság – mennyiség. Az én – minőség. Hogyan lehet a
mennyiség mértékegysége a minőségnek? Az egész mint minőség, részek
mennyiségéből áll. A részek egésszé összeállni törekednek, az egész részekre
hasadhat. A kiegészülni vágyás, a rész nosztalgiája az egész után – Székely
János költészetének alapmotívuma.5 „El sem hiszem,
hogy élek” – írja egy 1949-es versében. (Házsongárd); az Alkímia lírai
hőse is a teljesség aranyát keresi, „Fél lénye már enyém”... és: „A teljeset
akartam...” A Könyörgésben pedig az esedez szeretetért, aki
... megunta, hogy egyedül legyen
áttörhetetlen önmagának társa.
S nem tudni, a szerelem vagy a magány szól így:
Immár csak te harcolsz velem
Másik magam, szép kedvesem
(Harmadik kolozsvári elégia)
Minden emberi viszonylatát a csonka demiurgosz önmegvalósításának, önmaga
teljesként való újrateremtésének vágya hatja át.
Belőlem lettél – légy te az
Akivé magam nem lehettem
(Óda egy újszülötthöz)
Az apa a remény nyelvén szól a gyermekhez. A fiú az apjához már a
kényszerű elhatárolódásán, annak a szavával, aki önmagából indul ki s önmagába
fordul, léte zárt határait a különbözés áhított büntetése jelöli ki:
Az én világom törvény nem köti
Belőlem támad, és belém hal vissza.
Magamba néző, fénytelen szemem
Tulajdon fényem százszorozva issza.
(Telemachos)
Telemachos (magyarul: „Távol a harctól”) a harcost öli meg magában úgy, éppoly
elszántan, ahogy a harcos Mucius Scaevola a dalnokot dermesztette önmagában
halottá. Mindig az a különb, akit magunkba fojtunk? Vagy azért nyilvánítjuk
halottá, mert egyetlen s mindig győztes riválisunk csakis jobbik énünk lehet?
Mérhetetlen mérce: a különb, aki nincs, aki lehetett volna. Saját elérhetetlen
példaképeként a lírikus minden magára öltött mezben, minden magáról szóló
példázatban a Másikról beszél. Ókori hős vagy „gőg és hősiesség nélkül” élő
költő „sajogtatóan kettős életére” kell figyelnünk.
Az életmű sokféleképpen lehet egységes. Székely Jánosnál úgy az, hogy a költő
metaforáit olykor a prózaíró fejti meg. Újabb metaforákkal – tegyük hozzá
sietve –, mert Székely János kisregényei is azok. A versek lírai helyzete az
elbeszélésben topográfiailag körülhatárolt helyszínhez kapcsolódik.
Borghorst és Markhorst – két ódon városka, valahol Westfáliában. Kettő vagy
egy? Nos, két regény cselekményének azonos levegőjű színhelye. Mesebeli város,
ahol valóságos dolgok történnek? Vagy valóságos város, ahol mesebeli dolgok
történnek? Nos, nem fontos. A mese a fontos, vagyis az álom, a hihetetlen, a
csoda. A csodának mindig valahol kell történnie; esetünkben azért, hogy legyen
hova kívánkoznia, legyen honnan menekülnie a kiegészülni vágyónak, a magánya
elől menekülőnek. A hiányérzet fizikai teret kíván: elveszteni vagy keresni
Valamit csak Valahol lehet.
Markhorst és Borghorst a Hely. Csak a Helyhez képest van Kint és Bent,
bezártság és kirekesztettség. A Hely a Világ – a megfoghatatlan és
betölthetetlen – megfogható és betölthető töredéke, rész az egészből. Rész az
Egész helyett. Lét csak a Helyen belül vagy a Helyen kívül van.
Mi az, hogy bent? A nagyvilág az, melyet kívülről kerít és
A Kint szintén a nagyvilág mit belül kerít kerítés.
(Kerítések)
Ismerkedjünk meg tehát a Hellyel, ahol a történetté objektivált lírai helyzet
(a társkeresés, illetve a társ elvesztése) végbemegy.
Soó Péter a Kicsivel és társaikkal a kényszerű hadi odisszeában megérkezik
Borghorstba. Az Árnyék gazdát keresve (miután Schlemiltől a közismert
körülmények között el kellett válnia), pokolbeli polcáról is elűzve – belopózik
Markhorstba. Máshonnan jönnek: idegenek a városban, mely életük
gyökeres fordulatának színhelye lesz. Milyennek látják a Helyet a jövevények?
Elég Borghorstot megismernünk úgy, ahogy az ikrek, Soó Péter és Pál látták,
hogy Markhorstot is elképzelhessük. Soó Péter első benyomása a „furcsa
idegenség”: „Már a főutca is különös volt. Ahelyett, hogy hosszan, egyenesen
húzódott volna végig a városon, komótosan kiszélesedve a közepe táján, ahogy a
mi főutcáink: ez szűk volt, girbegurba, és csak egyetlen helyen, a templom
körül képzett kis, négyszögletű teret. Aztán a házak! (...) Mintha csak
meséskönyvekből szedték volna elő őket, olyanok voltak, olyan hamisítatlanul
régiek és németek, olyan magas fedelű düledezők, s valóban az egész városnak
különös, mesebeli valószínűtlenséget kölcsönöztek... És különös tisztaság volt
mindenfelé, amilyen csak a rajzokon és festményeken szokott lenni.”
A Hely tehát a jövevények szemében mesebeli, időtlen. Mi középkori német
városkának mondanók. A régiség így is, úgy is eleme a történet
feszültség-kellékeihez tartozó kontrasztnak a cselekmény színtere és ideje
között. A Hely ugyanis időtlen, az Idő viszont mai. A közelmúlt háborúja
sodorja a fiúkat Borghorstba, s csak napjainkban nézhetik a felvilágosult
markhorstiak hol antianyagnak, hol kémnek a boldogtalan Árnyékot. Az Árnyék
egyébként a pokolból érkezik, ahol kereken százötven évet töltött naftalinban,
miután gazdája, Peter Schlemil megkötötte szerencsétlen kimenetelű alkuját az
élelmes ördöggel. A fiúk – háborúból, vagyis ugyancsak pokolból jönnek,
csakhogy az ő infernójuk nem finom szendergés egy alvilági raktárban, hanem
otthonuktól elszakított, koravén, felnőttségre ítélt kamaszok minden
elképzelhető gyötrelme.
Az Idő és a Hely ellentéte a két regényben első pillantásra egyszerűbbnek,
azonos sémába illeszthetőbbnek tűnik a valóságos helyzetnél. Valójában az
árnyék abszurd időtlenségéhez képest a városka lakóinak szemlélete, életformája
nagyon is modern. Ugyanaz a kisváros – topográfiailag és urbanisztikailag
ugyanaz – a háborús visszavonulás katonaszerelvényén érkező fiúk szemében
mesésen ódon.
A történés szerint Soó Péter elveszíti a Kicsit, ikerpárját, különb mását, a
Társat, aki lényének formát adott, az Árnyék pedig nem talál testet, melyhez
hozzászegődvén másságát nem mint példátlan botrányt, hanem mint kiegészítő
nélkülözhetetlenséget élhetné. Székely János legtöbb vagyis szembeötlően sok és
fontos, talán legfontosabb verseiben ugyanaz a dráma folytatódik
feloldhatatlanul.
Monológ két hangra? Vagy dialógus partner nélkül? A kettőnek való terhet egy
cipeli úgy, mint aki félnek érzi magát. Eredetileg a kettő Egy volt, a Fél –
Egész. Mi történt? Miért kellett Soó Pálnak elmaradnia Soó Péter mellől? Miért
nem lelhet testet az Árnyék, akinek test nélkül árnyék volta is képtelenség.
Miért üldözik őket? Ártott-e valakinek Soó Pál, akit lelőnek, mint egy kutyát
(vagy mint egy ártatlan emberi lényt, egy gyermeket a háborúban)? A háború
rendje és célja a halál. Gyermekek halála, akik éjnek idején egy idegen
városban lopni indulnak. De kinek árt az Árnyék, hogy megfoghatatlanságához
méltó, gyönyörű öngyilkosságba kergetik az immár békés kisváros lakói? A
békeidők célja a rend, s egy testetlen árnyék botrányosan megzavar minden
bevett rendet. A háború bizalmatlanná teszi az embereket, a béke megfosztja
őket fantáziájuktól.
Új helyzetben új döntést kell (kellene) hoznia az embernek, hiszen nem
igazodhat az esetre talán vagy bizonyosan nem érvényes hagyományhoz, reflexhez.
Mégis a régi módon cselekszik.
S mit szentesít a hagyomány? Mit rögzít a reflex? A tapasztalatot. Márpedig a
tapasztalat azt diktálja, hogy ami más, azt üldözni kell, és elpusztítani, hogy
helyreálljon a világ megszokott rendje.
A Másnak esetünkben csak alkalom – s nem pedig törvényszerű oka az, hogy a
háború anarchiája közepette a gyerekek megszegik a tízparancsolatot; hogy az
Árnyéknak is el kell kárhoznia, ha egyszer a Test lepaktált az ördöggel. A
Törvény megsértése is törvény: a büntetés a Más és a Megszokott rendjét, a
kettő közti különbséget hivatott helyreállítani.
Figyeljünk csak: Más voltát – testetlenségét az Árnyék, a Kicsihez tartozását,
illetve a Kicsitől való halálos megfosztását Soó Péter a különbözés gőgjének és
a csökkentértékűség komplexusának furcsa keverékével viseli. Az Árnyék, aki
(vagy amely) létét a fénytől nyeri, világosság és sötétség egymást felváltó
fokozatosságával nő, csökken és enyészik el. Helyzete szorongásos
kétértelműségéhez járul még az is, hogy immár a semminél is kevesebb, s azért
az, mert éppen önálló létében kérdéses. Megszabadulása a testtől, melyhez
tartozott, nem felszabadulás, hanem rabság. Külön, önmagában – minthogy árnyék
an sich nem létezhet – feltűnő voltának rabja. Valami részeként
beilleszkedhetett a világ rendjébe, a fizikai törvények tapasztalható
logikájába – kényszerű logikája azonban üldözötté teszi.
Az 1949-es, Házsongárd című vers rezignált panaszát: „El se hiszem,
hogy élek” – az Árnyék így parafrazálhatná: El se hiszik, hogy élek. Ahhoz,
hogy valaki élhessen, nemcsak neki magának, de a többieknek is hinniük kell
létében. Ehhez azonban meg kell találni azt a modus vivendit, amelyet a fizikus
Hanssen, mint afféle modern Faustus, vagyis mint ellen-Sátán ajánl fel:
„Azért akarom megismerni, hogy beilleszthessem világképünkbe, vagy szükség
esetén egy új világképet alakítsak ki, amelybe ön is beleillik. Ezzel mintegy
polgárjogot biztosítanék önnek az emberek között...”
Az alternatíva világos, és világos a megoldás feltétele is; nem más ez, mint a
megismerés. Az Árnyék válaszát keressük ki ismét csak egy versből:
Ilyen vagyok és ez vagyok,
S nincs kedvem, hogy mássá legyek.
De hiszen nem is kell mássá lennie! Elég testet találnia, hogy látszólagos
Nemléte valóságos Létté minősüljön vissza. Mint ahogy Soó Péternek is elég
volna új Kicsire lelnie, hogy pusztán fizikai léte kiegészüljön ismét a
nélkülözhetetlen metafizikai dimenzióval.
Ám ahogy Schlemil Péter csak egy van, vagyis egy volt, úgy nincs, nem lehet még
egy Kicsi. Üldözheti vagy sajnálhatja őket mindenki, akárki; segíteni rajtuk
csak az tudhatna, aki egyetlen lehetséges kiegészítőjükként megsemmisülvén,
megsemmisítette teljessé válásuk egyetlen perspektíváját.
Ha maguk is semmivé oszlanának – az Árnyéknak ez viszonylag könnyű, s meg is
teszi – Semmivé, „mely erős és nemes/ Természetes és végleges,/ És egyszerű,/
Mindig egész, és mindig az, ami” – nos, akkor kiszabadulnának a néma
iszonyatból, ami a lét és nemlét között feszül, s felvehetnék újra titokzatos
kapcsolatukat „a hallgatag Egésszel” (Sajnálj meg engem).
Mert erről van szó a versben, melyhez foghatót se magyarul, se más nyelven nem
írtak többet az egy kezünkön megszámolhatónál, s erről szólnak Székely János
kisregényei: a lét célja maga a létezés, de formája az egyetlen teljesség. És
„Boldogtalan, ki megelégszik/ kevesebbel is, mint a legtöbb.”
A legfőbb tanulság pedig nem a halál abszurditása, hiszen „A titkon munkáló
halál, vagy/ Másik nevén: az emberélet” bölcs törvénye a valóságnak; hanem
magának az emberben megtestesülő, tudatos életnek az „isteni kétarcúsága”, az,
hogy aki önmaga fontosabbik felét elveszti, önmagát veszti el.
SZILÁGYI JÚLIA
JEGYZETEK
1. Székely János: A kultúra életfunkciója (esszé). Árgus, 1995. VI. évf., 2.
sz.
2. i.m.
3. Székely János levele Szilágyi Júliához, 1973. keltezés nélkül.
4. uo.
5. Szilágyi Júlia: Rokonságok, in A helyszín hatalma. Buk., 1978.