Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. november, V. évfolyam, 11. szám »
Transzilván pre-poszt
Nemzedéki történet
Avantgárd
transzavantgárd
Házsongárd*
V. A.
A posztmodern fogalom Modern-day Dictionary of Received Ideas-ben fellelhető
meghatározása, térségünk irodalmi viszonyait tekintve kesernyés igazságot
takar: „Ennek a szónak nincs jelentése. Használd, amilyen gyakran csak lehet! A
honi „posztmodern” előtt ugyanis nem a modern, hanem a premodern áll; nem
indusztriális, hanem feudális viszonyok. Ami tehát a régió irodalmi terméséből
a hetvenes-nyolcvanas években posztmodernnek látszik lenni, avagy pedig
aggálytalanul annak ítéltetik – és itt főleg a „nyelvi tények” (Lyotard), a
posztmodern körébe tartozónak ítélt játékosság (eklektika, irónia, paródia
stb.) jelenlétére gondolunk – az a kultúra egészét tekintve történeti
értelemben par excellence modern természetű, amennyiben a tradíció kötelező
érvényét, esztétika és akár morális normaként való hatalmi tételezését
vonja kétségbe, mi több: vonja vissza. Nem a „történelem utáni” arisztokratikus
rezignáció, hanem a lázadás eleven, vagy ha úgy tetszik, virtuóz gesztusával.
Posztmodernnek legfeljebb egy, a nyugati kultúra felől felénk csillanó, ám
módfelett „homályos” tükör visszfényében mutatkozik. Jóllehet nem egyéb, mint
avantgárd, „meghaladó”, a fejlődés irányába előremenekülő magatartás. Még akkor
is, ha távoli tradíció(k)ba való visszalépést jelent. Nem bíbelődik a
hagyománnyal, hanem hagyomány-definíciót kísérel meg. Tradícióhoz való viszonya
tehát: reformer, az elgondolás XVI. századi értelmében, amennyiben nem a
közvetlen, hanem a közvetlen előtti hagyományba lép vissza. A posztmodern
normahiány a – mondjuk transzilván – hagyomány-értelmezésben érzékeny transzkulturális
hagyomány-kijelölés, amely, ha jól szemügyre vesszük, voltaképpen nem
egyéb, mint felszabadult és „harcos”, nemegyszer heroikus norma-tételezés, a
kritikai tudat fölvértezése és készenlétbe helyezése. Klasszikus értelemben
vett modern szemlélet tehát, „új” konstrukciók létrejöttének az ideje, amikoris
az „elnyomott”, „kizsákmányolt”, „szolgálattevőnek” minősített irodalom mély és
„elkötelezetlen” szolidaritást mutat a leigázott műtárgy iránt. Az irodalom
szabad és reaktív (valaminek az ellenében létrejövő) egy időben, a két jelleg
nyilvánvaló ellentmondásaival együtt. Ilyen értelemben még modern az
ellenzékiként indult anyaországi „posztmodern” irodalom, de nem posztmodern már
a legújabb magyar irodalom némely markáns vonulata, amely mintha bizonyos
romantikus hagyományok felé való tájékozódásában a történet-központú narrációt
műveli. S ha a legújabb magyar irodalomban a mégoly szemérmes tagadás-furror
jegyei alig fedezhetőek fel, még mindig illik rá az izmusokat tagadó,
„ortodox-modern” esztéta szép mondata: „a forma az utolsó ítélet a dolgok
felett”.
VISKY ANDRÁS
* Kolozsvár régi, nagyhírű temetője, a szent hagyomány panteónja, a
tradíció „korpusza”.