Transzilván pre-poszt
Nemzedéki történet
Avantgárd
transzavantgárd
Házsongárd*
V. A.
A posztmodern fogalom Modern-day Dictionary of Received Ideas-ben fellelhető meghatározása, térségünk irodalmi viszonyait tekintve kesernyés igazságot takar: „Ennek a szónak nincs jelentése. Használd, amilyen gyakran csak lehet! A honi „posztmodern” előtt ugyanis nem a modern, hanem a premodern áll; nem indusztriális, hanem feudális viszonyok. Ami tehát a régió irodalmi terméséből a hetvenes-nyolcvanas években posztmodernnek látszik lenni, avagy pedig aggálytalanul annak ítéltetik – és itt főleg a „nyelvi tények” (Lyotard), a posztmodern körébe tartozónak ítélt játékosság (eklektika, irónia, paródia stb.) jelenlétére gondolunk – az a kultúra egészét tekintve történeti értelemben par excellence modern természetű, amennyiben a tradíció kötelező érvényét, esztétika és akár morális normaként való hatalmi tételezését vonja kétségbe, mi több: vonja vissza. Nem a „történelem utáni” arisztokratikus rezignáció, hanem a lázadás eleven, vagy ha úgy tetszik, virtuóz gesztusával. Posztmodernnek legfeljebb egy, a nyugati kultúra felől felénk csillanó, ám módfelett „homályos” tükör visszfényében mutatkozik. Jóllehet nem egyéb, mint avantgárd, „meghaladó”, a fejlődés irányába előremenekülő magatartás. Még akkor is, ha távoli tradíció(k)ba való visszalépést jelent. Nem bíbelődik a hagyománnyal, hanem hagyomány-definíciót kísérel meg. Tradícióhoz való viszonya tehát: reformer, az elgondolás XVI. századi értelmében, amennyiben nem a közvetlen, hanem a közvetlen előtti hagyományba lép vissza. A posztmodern normahiány a – mondjuk transzilván – hagyomány-értelmezésben érzékeny transzkulturális hagyomány-kijelölés, amely, ha jól szemügyre vesszük, voltaképpen nem egyéb, mint felszabadult és „harcos”, nemegyszer heroikus norma-tételezés, a kritikai tudat fölvértezése és készenlétbe helyezése. Klasszikus értelemben vett modern szemlélet tehát, „új” konstrukciók létrejöttének az ideje, amikoris az „elnyomott”, „kizsákmányolt”, „szolgálattevőnek” minősített irodalom mély és „elkötelezetlen” szolidaritást mutat a leigázott műtárgy iránt. Az irodalom szabad és reaktív (valaminek az ellenében létrejövő) egy időben, a két jelleg nyilvánvaló ellentmondásaival együtt. Ilyen értelemben még modern az ellenzékiként indult anyaországi „posztmodern” irodalom, de nem posztmodern már a legújabb magyar irodalom némely markáns vonulata, amely mintha bizonyos romantikus hagyományok felé való tájékozódásában a történet-központú narrációt műveli. S ha a legújabb magyar irodalomban a mégoly szemérmes tagadás-furror jegyei alig fedezhetőek fel, még mindig illik rá az izmusokat tagadó, „ortodox-modern” esztéta szép mondata: „a forma az utolsó ítélet a dolgok felett”.
VISKY ANDRÁS
* Kolozsvár régi, nagyhírű temetője, a szent hagyomány panteónja, a tradíció „korpusza”.