Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1994. október, V. évfolyam, 10. szám »


IRODALOM ÉS ISKOLA

IRODALOM ÉS ISKOLA
Dsida Jenő sóhaja
Szeretteinkről nehéz beszélni. Tündéri illékonyságú költőnkről, ha lehet, még nehezebb... Nagyon hosszan, nagyon félénken, egy bámuldozó gyermek szemérmességével évekig tudnék én is hallgatni a szívemhez titkon közel térközökről, a játszi kevesekről – mondjuk Tóth Árpádról, Kosztolányiról, József Attiláról, Dsida Jenőről, Radnótiról, Weöresről vagy Szilágyi Domokosról... De még többen vannak... Valamiképpen mindnyájan megszöknek előlem... Megfoghatatlanok: átlátszók önnön halhatatlanságukban, akár a muzsikáló angyalok. Törékenyebbek, mint a menny üvegje. Majdnem felnőttek, szinte gyermekek már... Azaz poéták. Csínyján bánj vélük, mert nagy csínytevők: kijátszanak mind! Ha nyúlsz is utánuk, finoman tedd, csak leheletnyin, mert tovaszállnak szép szavaikkal! Az ilyen megrögzött bűbájosok és csodatevők ugyanis a nagymellényű, tanárosan tudóskodó verselemzéseket sem igen kedvelik... (Bárha mívelték egykoron ők is a műfajt!) Gyakorta megszöknek előlünk: kisiklanak saját erőterükbe, kibillennek a költői létből, kilibbennek a képből... A költői képből – természetesen. Nem megragadhatók, pusztán körülírhatók: átváltozók és elfolyók, miképpen Phárosz véne, Próteusz! Csak annyit tudni róluk, hogy valamikor itt jártak, itt léteztek, itt voltak otthon villó verseikben. De könnyedén lakták valamennyit, mint levegőt a sóhaj... Például az angelikus Dsida Jenő, az elbűvölő, majdhogynem olaszos Dsida Jenő miniatűr sóhaja:
Aranyország, szerelem
Ó, aranyország, szerelem!
Most szárnyaimat szerelem,
s kána-szirmok harsány tüzében
lobog a szívem az esti szélben.
Aztán lehullok. Hűs az arcom,
amint mosolygón, mélyen alszom
a kék mezőn. Piheg a friss fű...
... Cigányangyal, fekete-tincsű,
úszik az ég opál tején
piros sapkával a fején...

Talán írhatta volna Lorca is... Van benne duende! Így gondolom most. Utólag... Mert tanácstalan vagyok: mit is mondhatnék egy szétáradó pillanatról? Két, hajdanlag untig ismételt, iskolás varázsformula jut eszembe: „No, nebulók, miről szól ez a vers? Mi történik ebben a versben?” A költő bácsi minden bizonnyal szerelmes, de még ez sem biztos... Mindenesetre szárnyakat szerel, mert Aranyországba röpülne, mert éppen Aranyországban van, mert ő maga is Aranyország, mert a költészet is Aranyorsz... vagyis: „Tulajdonképpen mi történik a versben?” Aztán a költő bácsi mégis lehull. Az arca hűs, mert mélyen alszik: mosolyog, él.
A történés nem kötelező. A versben tulajdonképpen semmi sem történik – bennünk történhet a vers, s esetleg mi történhetünk meg őbenne... A vers történik maga – van. Ezért a versben (a verssel) már minden megtörténhet – lehet. Megtörténhet az aranyországi aranyláz, a szépség szabatos lüktetése, a felszabadult élet ziháló futamodása, a költő bácsi kisfiúsán borongó bája, a szomorúság felnőttesen villódzó gügyögése – egyszóval minden... Sőt még az is, hogy a vers (avagy a költők) föltételezett Elysiumában, miként a költő bácsi írja másutt, „lábujjhegyen járnak az angyalok”, s a „hulló gesztenyék megállnak a levegőben”. Lám, a költészet állandó gravitációja a földi tömegvonzás változékony ikertestvére... Ám ez korántsem fizikai tétel – csupán az alkotó lelkek titokteljes metafizikájához tartozik.
És mégis: mi a titka ennek a Dsidára olyannyira jellemző angyali etűdnek? Hiszen első látásra talán semmi sincs benne: egyszerű dal, túl olvadékony, szerkezete is kihívóan szimplának tűnik, még a rímek minőségében sem igen remekel a rímre finnyás, virtuóz Dsida... Azaz dehogy! A kánaszirmok tüze az esti szélre rímel, a hűsen elszunnyadt mosolygó arcra pedig az alvás válaszol ott, ahol egy váratlan „enjambement”-nal a valószerűtlenség kék mezejére hajlik át a költemény. Úgy, mintha mély álmában a másik oldalára fordulna... És akkor megtörténik a csoda, pontosabban a költészet (és az egyetlen valódi rím!) csengettyűző csodatétele – mert az álombeli „kék mezőn” pihegő friss fűre hirtelen visszacsendül „az ég opál tetején/ piros sapkával a fején” tovaringó fekete tincsű cigányangyal! Ecce poéta!”
Impresszionista fátyolozottság, expresszionista nyugtalanság és a neoprimitív festők gyermeki, harsány színkezelése jellemezhetné leginkább Dsida eme mesterien naiv látomását... Olyan az egész, mintha egy álom hullámzó lélegzetéből ellibbent dallamos lehelet volna: tünékeny sóhajtás, egy szerelmes évszak selymes ariettája, melynek elúszó ütemei egy sejtelmes Chagall-festmény lassú lebegésében oldódnának fel. Mert az igazi líra sajátjaként műveli a lét varázslatát, a dolgok lebegtetését, a mindennapi csodát. Azt, hogy: „lobog a szívem az esti szélben”. Az igazi költők pedig (habár József Attila óta megmakacsolták magukat, s már nem a „mesék tején” lógnak) mégiscsak az „ég opál tején” éldegélnek valamelyest... Elringnak rajta, mint sebezhető fény. Akár a vándor angyalok. Egy híres Coleridge-verssel szólván: isszák a „mennyország tejét”... A mindenséget szürcsölik.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék