Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1994. szeptember, V. évfolyam, 9. szám »


Kálnoky László

Kálnoky László
A kegyelet oltárán
Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hova tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs
mit tortába sütöttek tévedésből?

 
Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nemegy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.

A műfordító halála
Egyre gyakrabban látom képzeletben,
milyen leszek húsz évvel öregebben:
ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;
egy eszpresszó a dolgozószobám,
ott körmölök, a koffein
eufóriáját zabálva,
s meszesedő érfalaim
figyelmeztetnek a halálra.
Mégsem agyszélhűdés, embólia
leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:
szilánkra kell annak hasadnia,
aki fordított teljes életében.

Ha meghalok, fakadjatok kacajra,
szíveteket a részvét meg ne csalja.
Mondjatok rám kemény ítéletet:
„Végre megkapta, amit keresett
ez a bolond, ki buzgón töltögette
saját vérét idegen szellemekbe,
s ha rendelésre új munkába kezdett,
lefarigcsált szívéből egy gerezdet.
Talán kincset kapott, de nem kímélte,
s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.

Belül így lett mindegyre üresebb,
már nem tartotta semmi... szétesett.
S most mi? Szemétdombra való salak.”

Ne legyetek hozzám irgalmasak!
Egy vezér, két mellszobor
1956 nyarán Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű pályatársam
különös eseménynek volt fül- és szemtanúja.
Egy délután, csakúgy találomra, bekapcsolta a rádiót,
és legnagyobb meglepetésére népünk bölcs vezérének,
Mátyási Rókusnak hangját hallotta, aki éppen bejelentette,
hogy megrendült egészségi állapota miatt lemond minden tisztségéről,
és elhagyja az országot. Szaniszló később
arról értesült, hogy magas rangú személyek
érkeztek egy baráti országból, és értésére adták
Mátyási Rókusnak, hogy az ottani klíma
jobbat tenne neki, s a lehető leggyorsabban
magukkal is vitték hazájukba. A következő napok egyikén,
a könyvkiadó vállalat folyosóján, ahonnan
ajtók nyíltak, balra az utca, jobbra az udvar felőli helyiségekbe,
köztük Homálynoky Szaniszló szobájának ajtaja is,
de ablakok hiányában a folyosón annál nagyobb
sötétség uralkodott, minél tovább haladt az ember
– elvégre a lektor is ember –, szóval, a folyosó
legsötétebb végében álló, üres könyvállványon
Mátyási Rókusnak két, szakasztott egyforma
gipsz mellszobra jelent meg, amelyeket,
mint már fölöslegessé vált tárgyakat, eltávolítottak
a vállalatvezetőnek és helyettesének
szobájából. Úgy állt ott a két mellszobor,
mint valami félhomályos kirakatban.
Stílszerűen, hiszen a politikus, aki mintájukul szolgált,
maga is szeretett kirakatokat rendezni,
ámbár e kirakatok látványosságai nem mellszobrok,
hanem élet-halálra menő politikai perek
voltak. De visszaemlékezett dunántúli születésű pályatársam
egy régebbi kirakatra, helyesebben fényképkiállításra is,
egy másik intézménynél, még könyvtáros korából,
amelyik ezt a címet viselte: „Mátyási elvtárs
élete képekben.” A képsorozat elején
látható mafla arcú, karikalábú, szalmakalapos kisfiú,
annyira szelíd és ártalmatlan jelenség,
hogy a képkiállítás egyik női szemlélője
nem tudta titkolni elragadtatását, és hangosan felkiáltott:
„Jaj! Eszem azt a kis pofáját!” Mivel Szaniszló kolléganője
tagjelölt volt, meg is indult ellene
a pártfegyelmi eljárás, Mátyási elvtárssal szembeni
tiszteletlenség címén. A fegyelmi bizottság,
tekintetbe véve az enyhítő körülményeket,
mindössze szóbeli megrovásra ítélte
a vétkest, meggondolatlan érzelemkitörése miatt.
Most azonban a két szakasztott egyforma mellszobor mellett
Szaniszlónak legalább háromszor-négyszer
kellett elhaladnia naponta, mert a szerkesztőségi titkárság ajtaja
éppen a könyvállvánnyal szemben nyílott.
Második útjakor Szaniszló észrevette,
hogy a mellszobrokat valaki orvul
szembeállította egymással, úgyhogy orrhegyük
összeért, és Mátyási Rókus Mátyási Rókussal
farkasszemet nézett. Szaniszlót meglepte a váratlan látvány,
de nem nyúlt a szobrokhoz. Azonban egy óra múlva
ismét dolga akadt a titkárságon, és akkorra
már visszafordította valaki a szobrokat
eredeti helyzetükbe. Homálynoky Szaniszló
nem tartotta magát illetékesnek a beavatkozásra.
Úgy vélekedett, hogy a nagy Kirakatrendező pályafutásának
első és második fele között túlságosan is éles
a cezúra. A világnézetéért sok-sok évi börtönt
és keserves vallatást szinte már az akasztófa
árnyékában is vállaló forradalmár személye nehezen volt
összeegyeztethető
a későbbi hatalmaskodóval, a gyümölcsöt teremni nem hajlandó
naracs- és citromligetek urával,
a potenciális vetélytársakkal, a képzelt ellenséggel is
könyörtelenül leszámoló pártvezérrel.
Ezért Homálynoky Szaniszló a döntést a távoli jövendő
történészeire és lélekbúváraira bízta, akik majd többet fognak
tudni az indítóokokról, mint ő, a jelentéktelen
kiadóvállalati alkalmazott, akinek szíve vágya

volt a függetlenség, de a hatalmat
elutasította volna. (Igaz, soha föl sem kínálták neki.)
Másnapra azonban a két mellszobrot
megint szembefordította egymással az ismeretlen tettes,
valaki más pedig még ugyanazon a napon visszafordította őket.
Dunántúli születésű pályatársam megállapította, hogy
Mátyási Rókusnak
eszerint az ő munkahelyén egyaránt vannak
ellenségei és hívei. A szoborfordítgatók valószínűleg
gyorsan és vigyázatlanul végezték munkájukat. (Nyilván féltek
a rajtaütéstől.) Úgyhogy mindkét mellszobor orrahegye
hamarosan kopni és töredezni kezdett, hiszen a gipsz
nem olyan szilárd anyag, mint a márvány. Körülbelül egy héten át
tartott a két pán huzakodása. Egy hétfői napon Szaniszló
üresen találta a könyvállványt. A mellszobrokat
ismeretlen helyre szállították. Pályatársam
próbálta ugyan titokban kinyomozni, hova lettek,
de nyíltan kérdezősködni nem mert. Tehát a szobrok
új rejtekhelye örök titok maradt számára.
Csak egyet tudott biztosan: nem eredtek útnak
annak nyomában, akit ábrázoltak. Köztudomású ugyanis,
hogy a mellszobroknak, noha talpon állnak,
soha sincsen lábuk.
A szundikálók
A gólyalábon járó ingaórák
sora egymás szavába vágva üt,
s mérföld-hosszú léptekkel egyre róják
az utcát, hol mély csend van mindenütt.
Ne gondoljon magában senki rosszat,
mikor a tó cél nélkül háborog,
s a háztetőn kényelmesen napoznak
az ásítozó aligátorok.

A gondolatok sápadt szalmalángok,
a tettvágy is hamar nyugodni tér.
Nem kívánnak megfejtést a
talányok:
ha lúd, hát lúd, csak ne legyen kövér.

 
Mert lassabban forognak itt az elmék,
s mindegyik elme egy helyben kering,
nem óhajtja növelni terjedelmét
s elboldogul a régi rend szerint.

Hellyel-közzel csalódott vágyak úsznak,
ökörnyál-foszlánynál egyik se több,
az emberek karosszékben alusznak,
s beérik közben répa, dinnye, tök.

Átszundikálnak egy-két emberöltőt
a hétalvók, – s nagyszájú némberek
ostobasága csüggeszti a költőt.
Belátja már: szél ellen nem lehet.

Sötét szonáta
ismét meglátogatsz te visszahozhatatlan árnyék
intesz de nem hívogató mozdulattal a te hazád
nem kellemes lakóhely azt biztosan tudom
sosem süt ott a nap nem csörgedeznek
források és a túlvilági fényben álló látomás
olyan halovány és két karját is úgy terjeszti ki
mint sírból visszajárok nem ölelésre
vár egyszerű mégis leírhatatlanul sokat jelentő
mozdulata nem áldás és nem átok az mindössze annyit
mond csupán
nekünk már mindegy számunkra nincsen már remény
egyszer te is lakója leszel a mi hazánknak
hát legalább igyekezz te szegény
hogy minél később jöjjön el a nap

mikor estefelé a tölgyek barnás-vörös bár elmosódott törzsei
mint lefegyverezett testőrgárda sorakoznak akik már
úgysem tudnak többé megvédeni ha majd
közénk kell jönnöd hozz valami lámpást
mert gyenge mécsesünk lángját csak a túlélők emlékezete
táplálja s már fogytán van az és tetszhalott időszakok
itt a tavasz a nyár itt mindig ősz van
lassan tapogatózunk az őszben óvatosan
lépegetünk a félhomályban pedig ha arcra bukunk is
nem sebesülhetünk meg immár testileg
hisz testünk sincs ahogy neked se lesz ha itt leszel
már csak mint aggastyán kerülhetsz miközénk
kinek halál előtti kín ül még az arcán füléből őszes szőrcsomók
lógnak s ha rothadásszagot hozol magaddal ó ne félj
nem utálunk meg érte számunkra nem egyéb az
a rozsdásodó falevélszőnyeg keserű illatánál
akárhogy jössz is egy réges-régen elfelejtett
égboltnak emlékét hozod közénk noha
bemocskolódsz mint minden ember a halálos ágyon
ne félj lefokozott létedből semmi hatalom
nem vehet el egy szemernyit se már
kitárt karral várunk reád alant
régen elköltözött barátaid megvénült szeretőid
te pedig aszott mellünkre ráborulsz fonnyadt ajkunkat csókolod
undor nélkül mert itt már nincs új iszonyat
tartományunkban ifjúság vénség egyre megy
s mindnyájunkat egy ütemben sodor tovább
a feltámadó föld alatti szél.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék