Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1994. augusztus, V. évfolyam, 8. szám »


MŰTEREM

MŰTEREM
Leltár
1945-ban születtem Szatmárnémetiben, és kisebb megszakításokkal itt telt el eddigi életem. Ezt a tényt sokan konzervativizmusnak, sőt röghöz kötöttségnek minősítették, én hűségnek nevezném. Ha ez erény, az elsősorban nem az én érdemem, hanem családi örökség, mint a szakmám.
A mi családunk most négy rajztanárt tart számon, közülük én vagyok a legfiatalabb. A legidősebb Mony Sándor festőművész, a kolozsvári főiskola nyugalmazott professzora, apai nagybátyám.
Amennyire vissza tudok emlékezni, úgy tízéves korom óta olyan szakmára vágytam, amely kapcsolatban van a képzőművészettel. Így lettem rajztanár. Tudom, sok kolléga lenézi a tanítást, de nekem ez a munka sokkal több örömöt okozott, mint bosszúságot, arról nem is beszélve, hogy számomra jó 25 éve ez a szakma biztosítja a megélhetést, és lehetőséget nyújt arra is, hogy képzőművészként ne kelljen anyagi okok miatt, szakmailag, emberileg megengedhetetlen kompromisszumokat kötnöm.
1968 óta rendszeresen részt veszek kiállításokon. Grafikus vagyok, rajzokat, illusztrációkat, metszeteket, monotípiákat, karikatúrákat, ex-libriseket stb. állítottam ki számos megyei, megyekőzi, országos, külföldi csoportos kiállításon, munkáim vannak néhány hazai múzeumban, hazai és külföldi magángyűjteményekben. Arról, hogy hány munkát készítettem eddig, még megközelítőleg sem tudnék nyilatkozni, tény, hogy több száz munkám reprodukcióját közöltem helyi és központi lapokban, és több százat ajándékoztam el közintézeteknek, valamint a barátaimnak. Eddig 12 egyéni kiállításom volt Szatmárnémetiben, Bukarestben, valamint 1989 után három alkalommal Magyarországon. Sok ez, vagy kevés? Fogalmam sincs, de nem is fontos, ugyanis ebben a szakmában a mennyiségnek sohasem volt különösebb jelentősége.
Néhány éve egy újságíró megkérdezte tőlem, hogy milyen stílusirányzatba sorolnám a munkáimat. Fogas kérdés, amin se addig, se azóta nem gondolkoztam, és ma is csak azt tudnám válaszolni a kérdésre, amit akkor: „Hát, én csak úgy rajzolok, aztán ilyenek sikerednek belőle.” Munkáim között akad abszurd, groteszk, szürrealista, realista, hiperrealista hangvételű, jó néhány az absztrakt határát súrolja, de van közöttük absztrakt és expresszionista is. Egy időben csak számokból és betűkből készítettem képeket, később óvodás gyerekek rajzait használtam fel, legutóbb egyéni kiállításomon olyan képek szerepeltek, amelyekbe belekomponáltam a múlt rendszer kitüntetéseit, jelvényeit, zászlócskáit. A közhelyek dicsérete című sorozatom darabjain már nem betűk, számok vagy nyílak vannak, hanem stílszerű felírások: Virágot a virágnak, Meghalni sincs időm, Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet stb.
A hetvenes években igen fontos volt számomra, hogy munkáim mondanivalója teljes egészében és egyértelműen jusson el a nézőhöz. Ezekben az években főleg bohócokat rajzoltam, és minden munkámat 4-5, gondosan összeválogatott, magyarázó címmel egészítettem ki.
Mint az várható volt, üzenetem azokhoz is eljutott, akiknek azt hivatalból zokon kellett venniük. Emiatt aztán képeim jó részét, mint tematikailag nem megfelelőt, kizsűrizték a kiállításokról, betiltották az egyik egyéni kiállításomat, a szövetségbe való felvételemet 12 éven át, a ’89-es változásokig halogatták, egyszóval mellőztek, ahogy tudtak. Ez akkor, abban a konjunktúrában számomra természetes volt, és az állami kultúrpolitika kiszolgálói sem csináltak titkot abból, hogy nem szeretnek. Ezt nyíltan közölték is velem, és én ezért, bármilyen furcsán is hangzik, mindmáig hálás vagyok nekik. Ez a nyílt szembenállás értette meg velem, hogy ne önmagamban, hanem a körülményekben keressem a hibát, ez a felismerés segített hozzá, hogy a szembeszél ellenére is a pályán maradjak.
Milyenek is az én munkáim? Mint a társadalom, amelyikben élek, mint a körülmények, amelyek meghatározzák mindennapjaimat.
Két éve készítem a Szatmári arcképek címet viselő sorozatomat, amely inkább dokumentum jellegű, mint képzőművészet, összesen 100 portrét tartalmaz, valamint néhány soros összeállítást az ábrázolt személyek adatairól, tevékenységéről. Rengeteg munka, utánajárás fekszik ebben a sorozatban, amely egy időre még az alkotómunkától is eltérített, de úgy érzem, nem volt felesleges. Ellentmondásoktól terhes, bizonytalan korunkban nagyobb szükség van hiteles emberekre, példaképekre, mint bármikor. Számomra azért is volt fontos ez a sorozat, mert kötelességemnek éreztem átmenteni valamit kallódó, már-már feledésbe merülő értékeinkből.
A század végére térségünkben úgy felgyorsultak az események, hogy legtöbbször nem mi válogatunk a feladatokban, hanem a feladatok diktálják a tennivalót, természetesen csak azoknak, akik adósnak érzik magukat azzal a közösséggel szemben, amelynek mindent köszönhetnek.
Így aztán készítettem plakátterveket, könyvborítókat, illusztrációkat, tucatszám terveztem különféle nyomtatványokat, műsorfüzeteket, meghívókat stb., jórészt ingyen.
Nem tartom felesleges kitérőnek ezeket a munkákat sem, hiszen éppúgy szakmai gazdagodáshoz vezettek, mint mondjuk az origami tanulmányozás, vagy az írás.
Írásokat 1973 óta közlök a helyi és a központi lapokban, ezek jórészt szakmai jellegű cikkek, jegyzetek, recenziók, de írtam már paródiasorozatot, könyvismertetőket, tanulmányokat, sőt, két monográfiát is. Íráskészségem is gazdag örökségem része, apai és anyai ágon több olyan rokonom van, akik cikkek, tanulmányok, könyvek szerzői.
25 éve múlt annak, hogy kiállítok. Úgy képzeltem, hogy ebből az alkalomból pár hónapnyi szakmai pihenőt tartok, számba veszem eddigi megvalósításaimat, összegezem szakmai tapasztalataimat, és levonom a megfelelő következtetéseket. Egyszóval leltározok.
Nem így történt. Készítettem 70 arcképet, könyvborítókat, címerterveket, a 40 éves szatmári színház teljes propagandaanyagát, plakátterveket a MADISZ-nak, részt vettem egy alkotótáborban, benyújtottam egy 80 oldalas pályázati munkát egy tankönyv megírására, részt vettem a megyei tárlaton, és volt négy egyéni tárlatom, kettő Szatmárnémetiben és kettő Magyarországon. Így aztán, más fontosabb teendők miatt a leltár elmaradt, és helyette (hála a LÁTÓ felkérésének) elkészült ez a leltár-féle.
Manapság sűrűn hallani, hogy a képzőművészet válságban van. Főleg olyanok beszélnek erről, akik eddig busás hasznot húztak az államnak eladható képek készítéséből, és most át kell állniuk, ha szeretnék megőrizni régi életszínvonalukat, az újgazdagoknak eladható képek festésére. Ez valóban nem kis feladat, bár a lényeg ugyanaz itt is, mint az előző esetben, vagyis itt is szolgálni kell, és ezért fizetnek. Hogy őszinte legyek, én egyikőjüket sem féltem. Ha valaki ezt a váltáskényszert úgy éli meg, hogy ez a művészet válsága, az nem egyéni tragédia, még csak nem is aránytévesztés, hanem tiszta röhej.
Én a művészetet egy hatalmas, lassan hömpölygő folyamhoz tudnám hasonlítani, amely olyan közömbös az ilyen kis válságocskákhoz vagy görcsös kis egyéni ambíciókhoz, mint a felszínéhez csapódó esőcseppekhez.
Nincsenek terveim. Dolgozni szeretnék mindaddig, amíg örömöm telik benne, és ameddig szükség van a munkámra.
Ez nem terv, hanem olyan hitvallás, amelyet kezdettől követtem, és most, negyedszázad elteltével, talán már nem minősül nagyképűségnek, ha kimondom.
MUHI SÁNDOR


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék