Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »


Fekete Vince

Fekete Vince
Vaskor. Farsang, ünnepek
Szélesre kitárva az égre a tér:
csengők, kürtök meg füttyök és dobok,
voltat váltanak mára csupa kacatért,
nyílnak tenyerek, pördülnek farok.

Cukorhalak ringnak nyáltengerekben,
szoknyaráncban lelnek kezek árnyat,
mézeskalácsszívek vernek, s erekben
halk lépésben vodka-kortyok járnak.

„Ide csak, ide!” – harsogják keresztül-
kasul, s ha kell, legott hajba kapnak;
„Vigye, Uram, az égre mindenestül!”
Tárva vagyon alulról az ablak.

Az erkélyről suta beszéd. Dagadunk:
a máj, kebel, mit számít, mikrofon
recseg, s hogy nem érti már senki szavunk:
szónok ragyog, fordít, s új szóba fog.

„Asszonyom, eljön mára?” „Nos, szívesen.”
„Ha
kívánja, előbb én, vezérlem!”
„Kivágunk innen, jöjjön, kövessen,
sikátorok között e szűk szegélyen!”

Forognak körben meg sürögnek, s nincsen,
mely nem fürödne, úszna, tekintet
töppedt verőfényben, s nincs, ki segítsen
lebukón. „Bár magamon…” s legyintett.

Szurokkal telt teknő a tér, s a medre
lágyan forgatja, hordja salakját,
fentről a Szem megborzong, úgy mered le
kivenni még egy-egynek alakját.

 
Ám jön, dohog távolról híves estve,
szedelőzködnek mind előre-hátra
tolatva, búcsúznak egymásnak esve,
s lassan kifeszül Éj jótékony sátra.

Miféle színfalak? Töpreng egy lélek.
Leomlik mind, a szemetet mígnem
holnap kábán összeszedik. Kiért? Ki ellen?
Kik voltak? Eltűntek, Uram. Félek.

Andal
kis garniszálló víz szaga
kint térzene és éj laza
fény rávetül arc pergamen
maradj kicsim még ne ma menj

vitéz legyél konok bátor
szerelmem tudd mit sem gátol
nézd ott csodás tüzet tesznek
várj még mesélj ülj már veszteg

jaj szívem lentről egy láng szállt
szél tépi gyöngén a nádszált
széttépi és elhordja s nem marad
csak egy kép illó mozdulat

Soha már!
Milyen madár jött be az ablakon,
s most szárnyával verdes itt?
Menekülök, fürgén kapaszkodom.
Hogyhogy? Egy sas? Kerge? S itt?

Vagy holló tán, mit látott Allan Poe,
Bosquet? Na lássuk, mondd csak!
És szólna már, mondjuk hogy „nevermore”,
s „csupán egy égi mondat

 
vesszője vagy!” Úristen, most segíts!
De egy hang annyi sincsen.
Így verdesünk ketten, két nevenincs.
Tollunk is hullna, de nincs.

A nagy mágus
Kevéssel az erdőhatáron túlról,
gomolygó, szürke kötszerekkel
érkezett az utolsó virradat.

Derekán elszorítva a ruhát
sziklagörgetegek közül ereszkedett
alá, s lépett az ezüstcsermely
peremére.

Szemében lázcelofán zizegett,
és fémesen világított, akár
a jéghártyák a megalvadt tükrű
medreken.

Az erdő szövedékével arcomon,
a pállott derengésben várakoztam.
Ónos eső és köd szitált.
Messze nyikorgó ölelésünk

libegett el, s a kora reggeli
fényben csörömpölve száradt
fel az út.

Patetika
I. m. Sz. J.
Nem kunszt már minálunk a tél
se nyár se az ősz
szakad le karunk úgy
cepeljük a betevőt
s nem művelünk ragadunk
csak mívelünk
 
mindent amit udvaron és pincében
hosszában és széltében
éppen találunk
minálunk

mit meg nem csinálunk
pár törött kancsóért
mint tésztán a habcsókért
a padlást szét-
s magunkat le-
hányjuk

visszük a disznóknak a
száraz kenyeret s üres
táskánkat ha végre
megpakolták jóízű
böfögések közepett
gajdolva vezetnek az
állomásig a szennyvíz-
csatornák

apánk sírjához időnként
kimegyünk talán magunknak is
helyet keresünk mit jó pénzért
majd kivehetünk
ha a vonat fütyöl már egy távoli
állomáson
visszük mind amit
nyertünk a földi
áldomáson
a vonat sípol
minálunk s anyánk marad
összekoccantjuk a neccben
a lekvárokat

talán ez volt amit kerestünk
mert éltünk haltunk
és szerettünk

s majd sírkövünkre falunkbeli
kőművesek odaírják
ennyi volt csak
míg élt nem
tudta van-e nincs-e
s most
itt nyugszik
Veni Vidi Vince!


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék