Tóth István
Fohász egy lábnyomért
Melyet beteg barátja vigasztalására szerzett
Mezítelen LÁBNYOM
a porban:
jelbeszéd arról,
aki voltam;
kit végső szürkeség
Feléd vitt
az első szellő-
rezdülésig
(mely mindenfelől
reám törhet,
s végképp elboríthat
Előled),
földi mivoltában
egy LÁBNYOM
kér, hogy taníts meg
újra járnom.
Arra, hol sűrű
a hiányod:
hol zörgő kórók
a virágok;
hol Fényed melegét
nem érzem,
csak koldusok s kutyák
szemében;
hol sújtva emelsz,
szent Káprázat,
segítnem azt, ki
megalázhat,
hogy Érted is, Ki élsz
a mennyben,
porlandó társamat
szeressem
Hol testem e tájra
szegezték,
sajogj Hiányzó
Végtelenség,
s LÁBNYOMKÉNT por
aljára nyomva,
emlékeztess hűs
horizontra
Miképp a por,
amelyben jártam,
szótlanul formázta
a lábam:
úgy fogadjak el
mindent Tőled,
hogy földként szolgáljam
a Földet.
Kiből gondolatok,
érzések
súlya, testmelege
kilépett:
kinek hülő porába
csendek
szótlan titkai
ülepednek;
kit Eged homályosan
jár át,
mint holt állat szeme-
világát:
éjre-nappalra váró
LÁBNYOM -
egész Világod ide
várom.
S jön minden
porkeverő szárnyon,
mert gyökere, szárnya
egy LÁBNYOM,
mely tisztuló hajnalba
indul,
kilép álmatlan
álmaimból.
Jön értem, hogy vigyen
magával;
találkozni ezer
világgal;
arkchimédészi ponttá
lenni;
új LÁBNYOMBA
átemelkedni.
Töredéke egy
pillanatnak,
ahogy a porszemek
kiraktak –
megbénultan
Neved fényében,
várom, hogy elmozdítsd
a lényem:
vedd fel gyógyító
két kezedbe,
ügyelj széthulló
porszemekre,
hogy kérjen s kérdezzen
e LÁBNYOM:
„Mikor lesz újra
indulásom?”
Somostető, 93 karácsonyán