Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. május, V. évfolyam, 5. szám »
IRODALOM ÉS ISKOLA
Szelíd és vidám megjegyzések a trubadúr Balassi irodalomtörténészi
látomásához
Elhangzott Szegeden 1994. március 23-án a JATE
Balassi-szimpóziumán.
Ebben a rövid előadásban néhány szeretetteljes kérdőjelet szeretnék felrajzolni
egy roppant szuggesztív irodalomtörténészi vízió, a trubadúr Balassi látomása
köré. Mint ismeretes, Balassi Bálint személye és életműve kapcsán a
legendaképződés már a költő életében megkezdődött, néhány adat értelmezhető úgy
is, hogy nem a költő szándéka ellenére. 1594. május 30-án bekövetkezett halála
pillanatában – metaforikusan fogalmazva – egy legendahordozó lelke szállt a
mennybe, s az elkövetkező évtizedek arról szóltak, hogy e legendák közül melyik
tekinthető érvényesnek, mintának. A 17. század elején több Balassi élt az
egykorúak emlékezetében: élt egy botrányhős és szoknyabolond, fajtalan énekek
szerzője, élt a keserűen elbujdosó Balassi, aki sírva számolt be egyik nemes
ismerősének emigrációs tervéről, élt a katona-költő sztereotíp képzete, az
istenkereső Balassié, vagy épp a miles Christi, a Krisztus katonája képzete,
aki a pogány ellen vívott nagyszabású harcban az antemuruson, Esztergom várát
védve hősi halált halt Krisztusért, élt a poéta doctus, a sok nyelven beszélő,
rendkívül nagy kultúrával rendelkező humanista főúr. Azt kell mondanom, ha
megnézzük a 19-20. századi modern irodalomtudomány változó Balassi-képeit, ezek
mindegyikének előképe fellelhető a 17. századi hagyományban. Egyet kivéve: a
trubadúr Balassi látomását. Ezt a merész és invenciós párhuzamot 1982-es
könyvében Horváth Iván dolgozta ki, abban a könyvben, amely kétségtelenül az
elmúlt negyedszázad legkiemelkedőbb teljesítménye a Balassifilológiában.
Az ő irodalomtörténészi látomása nagyon helyesen lemond a „reneszánsz Balassi”
elképzeléséről. Helyesen, hiszen a reneszánsz jelző annyira túláltalános, hogy
gyakorlatilag jelentés nélküli. Másrészt a reneszánsz jelző alapján valóban nem
tudunk mit kezdeni mindazokkal a kétségtelen tényekkel, amelyek a Balassi-életműben
– hogy egy másik túláltalános jelzőt használjak – kétségtelenül középkoriasak.
S bár Horváth Iván több helyütt kiemeli, hogy költészettörténeti párhuzama
tipológiai jellegű, tehát semmi köze közvetlen forráskérdésekhez, Balassi
Bálint szerelmi költészetének párhuzamát nagyon határozottan az első trubadúr,
IX. Vilmos költeményeiben találja meg. E párhuzamot bemutatja a) metrikai
szinten, b) a műfajhasználat szintjén, c) a szerelemideológiában. Kétségtelen
tény, hogy a Balassi-életmű párhuzamait a közvetlen 16. század végi magyar
környezetben keresni felesleges, hiszen adatok tömege beszél arról, hogy
költőnk közvetlen magyar környezetéhez mennyire kontraszelektív módon
viszonyult. Költeményeinek többséget abban a később róla elnevezett
strófaformában írta, mely valóban az ő leleménye és csak az ő nyomán
népszerűsődött el: a strófa közvetlen előzményére eddig a szakkutatás nem
tudott rámutatni. Néhány műfajmegnevezése, például a nevezetes „latrikámos
vers” a mai napig vita tárgya, a Szép magyar comoedia előszavában
pedig büszkén szögezi le, hogy egy eddig ismeretlen műfajt honosított meg
hazánkban. És ismerünk-e még valakit rajta kívül, aki ki merte volna mondani
azt, amit még napjainkban is félve mondhatunk ki, hogy ha szeretünk valakit,
nem lehetünk tekintettel sem gyermekeinkre, sem feleségünkre, sem rokonainkra,
sem a hazára, de még Istenre sem, egyedül a mi szeretőnket kell követnünk. Ez a
hihetetlenül erős kontraszelektivitás bőségesen magyarázza, miért kell térben
és időben messzebb párhuzamot keresnünk.
Nézzük előbb a metrikai párhuzamokat! „Mai ismereteink szerint – írja Horváth
Iván – a Balassi-versszaktípust az első trubadúr, Guilhem de Peitieu találja
fel a vulgáris nyelvű európai líra számára Pos de chantar kezdetű, aaab
cccb... iiibib rímképletű, feltétlenül 1099 után keletkezett
költeményével.” A továbbiakban ezt a képletet a Balassi-kutató – csatlakozva
némely romanista kutató „these arabe”-jához – a reconquista Spanyolországnak
arab zadzsal-formájával hozza összefüggésbe. Balassi Bálint periódusos
nagysorokra tagolódó strófája, a híres reprezentatív Balassi-strófa így lesz
„zsadzsaleszk”. Azonban itt két körülményre, úgy vélem, fontos kitérni. Az
egyik elhanyagolandó: az tudniillik, hogy az arab tézist a romanista kutatók
kisebbsége osztja, bár kétségtelenül létezik olyan francia egyetemi jegyzet is,
amely a trubadúrköltészet arab eredetét tényként tárgyalja. Ez az ellenérv
lényegtelen, hiszen tudjuk, igen gyakran a kisebbségeknek szokott igazuk lenni.
Azonban a zadzsal-forma összefüggésbe hozása a Balassi-strófával már felette
körülményes. Kétségtelen tény, hogy a zadzsal-forma egy bizonyos záróelem
visszatérésére épül. A neves orientalista, idősebb Henri Lammens leírásában a
következőképp: „A tulajdonképpeni Zajal szabályos stancákból vagy strófákból
áll; az első stanca utolsó sorának ríme minden egyes stanca végén
megismétlődik.” A leírásból én azt hangsúlyoznám, hogy a strófavégi rím a
teljes költeményen keresztül ugyanaz. Ez az eljárás mélyen rokon a
nyugat-európai líra timbre-felfogásával, és nagyon idegen a magyar
hagyománytól, azon belül Balassitól, hiszen ott periodikus rímvisszatérés csak
a strófán belül, a nagysorok végén található. Talán az sem elhanyagolható
körülmény, hogy a romanista kutatók a strófavégi azonos refrénsorok használatára
építő érett és későközépkori balladaformát eredeztetik a zadzsalból. És ezért
Francois Villon ballade a huit vers-jei meglehetősen távol
állnak a Balassi-strófától.
A korai trubadúroknál periódusos rímvisszatérés kevés található. Ők még korai
trubadúrok, ők azok, akiket a későbbi hagyomány trobador paubres-nek
nevez, ők a – nem társadalmi státuszukat tekintve – paubre
generation, a költészetnyelvi és formális szempontból szegény nemzedék.
Guilhem de Peitieu:
Ab la dolchor del temps
novel a a b c b c
Farai chansoneta
nueva
a a a b a b
Companho farai un
vers
a a a
Molt jauzens mi prenc en amar a
b b a a b
Farai un vers de dreit
nien
a a a b a b
Pos de chantar m’es pres talenz a
a a (B)
Marcabru:
Dirai vos senes
duptans
a a a a b a b
Dirai vos en mon
lati
a a b a b a
Estornel cueill ta
volada
aaaabbbbbba
Ges l’estornel non
s’obliada ugyanaz
L’autrier jost’una sebissa
a a a a a a a
A la fontana del
vergier
a a a (B) a a (C)
Jaufre Rudel:
Lanquand li jorn son lonc en mai a b a b c c D
Pro ai del chan
essenhadors ababccde
Jól látható, hogy e formák egyike sem szabályosan periódusos, valamint az, hogy
Blaya hercegnél már megjelenik a kéttömbű strófaszerkesztés, de Guillem
Peitieu-nél és korai követőinél ez meg nem található meg. Egy helyütt Horváth
Iván említi, hogy a Balassi-strófa valószínűleg klerikus eredetű, bár konkrét
mintájára nem tudunk rámutatni. Igen: a strófa alapját képező aab egység a
későközépkori poétikákban a versus tripertitus caudatus nevet kapta,
és kezdetben kizárólag a klerikus regiszterben volt jelen, az ófrancia
költészetben a nevezetes Rutebeuf az, aki átvitte nem-egyházias regiszterbe
(például híres, utolsó versében, a Gyónás-ban).
Ami a szerelemideológiát illeti, Horváth Iván az első trubadúrban egyben a fin’amors,
a trubadúrok szerelemideológiájának a megteremtőjét látja, ahogy
Balassiban egy újfajta szerelemideológia, vagy egyáltalán, az udvari szerelem
magyarországi megteremtőjét. Olyan költőt lát az első trubadúrban, aki egyaránt
otthonosan mozog a nem-udvari szerelem világában (gap-ot ír, azaz
férfihencegést, compagno -verseket, melyekben szexuális sikereivel
dicsekszik katonatársainak, és e compagno-verseket. Horváth meg is felelteti a
Balassi-féle lator-énekeknek) és az udvari szerelemében. Aquitánia hercegétől,
Poitiers IX. őrgrófjától mindössze 11 költemény maradt ránk, melyeket a későbbi
hagyomány az ő nevéhez kapcsol. Ezek kétségtelenül archaikusak, olyannyira,
hogy a fin’amors csak utólagos olvasattal, a trobar későbbi
fejleményeinek ismeretében olvasható a szövegekbe. Az elmúlt évek romanista
kutatói (köztük Jean-Charles Huchet egyik két esztendeje megjelent könyvében)
IX. Vilmos és közvetlen követői költeményeit mint a nem udvari szerelem
termékeit értelmezik, hajlanak arra, hogy a fin’amors eszmerendszere
későbbi fejlemény, a 12. század közepétől rajzolódik csak ki.
Horváth Iván úgy véli, a kétféle, az udvari és a nem udvari szerelem éles
különválasztása Balassira is jellemző. Teljesen igaza van, Balassira valóban
jellemző a Júliák, Céliák, Fulviák, Margaréták, Borbálák elkülönítése a bécsi
Zsuzsannáktól, Annamáriáktól és a lengyel citerás leányoktól, a porcogós, azaz
kemény, friss húsú Annókáktól, formális szempontból is. Az előbbiek
Balassi-strófában írott, erősen retorikus szerkesztésű, az epidiktikus nembe
tartozó költeményeket kapnak, az utóbbiak táncnótára írottakat. Ilyen formális
megkülönböztetés valóban tapasztalható a későbbi, 12-13 századi trubadúroknál,
IX. Vilmosnál azonban még nem. Ő még csak verseket szerzett, cansót, kitüntetett
nyelvi és formális státusszal rendelkező szerelmi éneket nem.
Ami pedig a regisztereket illeti, az arisztokratikus és a populáris regiszter
szembenállását és e két együttes alkalmazását, itt vagy nagyon erős
applikációról vagy félreértésről van szó. Horváth Iván a regiszterek
bemutatásakor Pierre Bec 1977-ben megjelent, a népnyelvű
okszitán és oil költészet műfajtipológiával foglalkozó könyvére utal. E
könyvben a tudós francia szerző egyszerre tárgyalja az Észak és a Dél
költészetét, s nagy kultúrszociológiai tömböket különítve el vezeti be a
„régistre aristocratisant” és a „registre popularisant” terminusokat, azaz az
arisztrokratizáló (és nem arisztokratikus), valamint a popularizáló (és nem
populáris) kifejezéseket. Bináris megkülönböztető jegyekkel dolgozó
táblázatában (mély, jegyezzük meg, sokkal gazdagabb, mint Horváth Iván distictive
features-ei) részint az a feltűnő, hogy ő a trobar egészét
arisztokratizálónak nevezi (még a táncnótákat, az ún. dansas-t és espingaduras-t
is), szemben az oil költészettel, amely popularizáló irányú. Ha az eredeti
Pierre Bec-féle kritériumokban gondolkodunk, Balassi Bálint költészete erősen
az utóbbihoz, a popularizáló irányhoz tartozik. Nem lehet véletlen, hogy
formális szempontból legarisztokratikusabb, kéttömbű versformáját (Szít
Zsuzsanna tüzet...) egy táncnótában alkalmazta, a citerás lengyel
leányról, aki „kis szájú”, „szép orcájú”, „vékony derekacskájú”, kihívó
tekintetű és szőke volt („Fényes haja/ nap csillaga/ vagy sárarany sárgája”) s
vélhetőleg kurtizán.
Véleményem szerint, ha a trubadúrok költészete és a Balassié között léteznek
tipológiai párhuzamok, akkor e párhuzamok nem a legelső, hanem a legutolsó
trubadúr, Guiraut Riquiter és Balassi Bálint között léteznek. A között a
Guiraut között, aki istenes ihletekre is hallgatott, írt népnyelvű himnuszokat
is, aki sokáig forgatta elméjében az emigráció eszelős tervét, s aki gyakran
érezte úgy, hogy a dal és a szerelem elhagyja őt, s akinek helyzetét Balassi
szép szavával jellemezhetnénk leginkább: „kormányeltörésben”.
SZIGETI CSABA