Csepelyi Rudolf
Élni
Élni ébredtem megint,
álmom tavában aranyát mossa a nap,
derengő parton szorítkozom,
az első nagy lélegzet, mint a sóhaj –
meztelenre vénült gyermeké.
Feltűzöm a sebesülési jelvényeket;
ha új csapás elé vinne a küzdés,
tán irgalmat érdemlek értük...
Különben, szent minden reggel itt,
szent bizonytalanság minden ébredés:
a tudat alól tápászkodó én, az érintetlen
ha feltekinthet, mielőtt még fényes lesz a lét...
mielőtt a rádió még „felkel”,
robban a gáz és elmozdítja a világot,
– odébb, ahol nem voltam még,
s a képekből olvasó emberek
már alig értik
tiszta álmom és betűimet...
Szerelmemben
Szerelmemben könnyvizekkel
mosdattalak Téged,
– hiába – negyven év –
úgy tapad hozzád a szenvedés
mégis, mint lemoshatatlan
égi méz mekkora hit kell – mondd –
lehet-e érezni édesét?!
 
*
Magdolnát levették a keresztről,
mi elfektetve állt a kórházszobában;
mellén és lábain volt metszve, sebezve,
a közelben, meglehet, hol az a
„szeg és a lándzsa” járta át a Testet
az első Nagypénteken
Még élt.
Angyalok jöttek oxigén-palackkal,
vér-folyók és éltetőszerek,
ájult testén lebegett a lélek,
s a szív-küszöbről kérdőn visszanézett.
Így néztek fel mind, akik szerették,
követve szárnyát fel a magas égnek;
ártatlan jóságok madara,
titkok ablakán át, hova eresztének?
Fekete ég alatt
Tele van könnyel,
mint esőben szálló madár,
magányos szem kivetített képe
fekete ég alatt:
legbenső sírásom
évezred-sor végen,
ezres tömegében
kíséri az ártatlanokat.
Lőporfüst az Adrián – eloszlik,
hol először láttam tengert
a gyilkos század második szégyene után.
Hiába kezdtünk számlálni napot
és reményt, kérdve kérve –
még ötven év se lett – szünet
a gyilkolásban –, ennyi se, a béke.
A gyermek azt hiszi, anyja
csak alszik – négykézláb
virágnak látja a vért,
mi tejként a mellén kifeslik;
nyöszörög és álmodni melléje fekszik.
A muzulmán lány meg
elrejtve kincsét, mit cédán
szórnak mások a nyugati szélbe,
meddig is menthette szemérmét,
bújva meg füstbe, égett falak üszkén,
mikor metszettek beléje, és hány
ösztön-állat – bosszúval és büszkén?!
Tetőtlen falak közt hány sikolyt
takar fekete korom el, s felrobbant sarok?
Kiégett házsoron egymástól taszító
gyűlölet görgeti ágyúit előre,
s akkora undort, a világhegytetőre,
hogy fajtáját látni, tehetetlen telik el
könnyel a szív – s a benső sírás
mint esőben szálló madár,
magányos szemünk rémület képe,
a fel nem téphető,
fekete ég alatt.