Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. április, V. évfolyam, 4. szám »
Szabó Gyula
KEGYETLEN KEGYELET
Részlet
Nagypéntek hirtelen „anyák napjává” lett nekem.
Nagypéntekre rá vagyok hangolódva, mióta az eszemet tudom. Gyermekkorom
templomi „passiói”, a hittanórák Golgota-leckéi „eleitől fogva” a
legtorokszorítóbb élmények voltak. Fokozott figyelemmel hallgattam most is,
amikor a rádióban nagypénteken nagypéntekről beszéltek. Most is „lecke”, most
is tanulok belőle. Gyermeteg füllel függök a szón, amint mesélik Jézus utolsó
napjának történetét. Titkokat tudok meg ismét. Megtudom, hogy Jézus, amikor a
keresztre feszítettség szenvedései között az anyjához szólt, utolsó szavaival a
legszeretettebb tanítványára bízta az anyját, azután pedig a legutolsó
szavaival mondani kezdte azt az „esti imát”, amit még gyermekkorában tanult az
anyjától. Meglúdbőrözik bennem a lélek... Éppen a minap írtam egy rövidke írást
(„Száz sor magányt”), azzal az esti imával kezdve, amit anyámtól tanultam
gyermekkoromban: „Már a szép nap lenyugodott”... A miénk így kezdődött, a
Jézuséké pedig úgy – magyarázza a rádióban a papi ember –, hogy:
„Elvégeztetett”... A mesélő papi ember tudta az egész imaszöveget, el is
mondta, s magyarázta hozzá, hogy ebből – amiből Krisztus „utolsó szava” lett –
az evangéliumban csak a kezdő ige maradt fenn.
Vettem is elő a zsebkönyvnyi Új Testamentumot, mely éppen az
evangéliumi oldalakon viseli a leghasználtabban a tüzetesebb forgatások
nyomait, s „vallatom” sorra a vonatkozó részeket Máté, Márk és Lukács egy
szóval sem emlékezik erről a jelenetről. János evangéliuma azonban írja: „A
Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának
nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor
látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala monda
az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol
a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány. Ezután
tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás,
monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért
szivacsot töltvén meg eczettel, és izsopra tévén azt, oda vivék az ő szájához.
Mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És
lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.”
Maga János volt az a tanítvány, „a kit szeret vala” Jézus, és akire úgy bízta
az anyját, mint fiára, s így János volt az, aki mindezt leírta a könyvében. A
többi apostol társa, aki után evangélium maradt, nem „írta le”.
A rádióbeli papi ember részletezte azt is, hogy Jézus legnagyobb testi
szenvedése a keresztfán a szomjúság volt, s előttem megjelent ismét anyám alélt
kórházi arca, a megviselt arc, ahogy utoljára láttam „élőben”, csaknem
harmincegy évvel ezelőtt, 1962. június 2-án. Beszélgetni akart velünk, de
nyelve nem forgott, élettelen húsdarabbá szikkadt a szájában, úgy tologatta
ide-oda, hogy egy-egy szót mondhasson félszeg-száraz selypítéssel. Próbáltuk
enyhíteni gyötrő szomját, leginkább citromos vízzel, limonádéval, szirupos
vízzel. Ecettel nem próbálkoztunk, de a kockacukor szintén előkerült a
rácsavart citromlével. A szívszorító jelenet tizenegy évvel az eset után, 1973.
június 2-án a „családi emlékkönyvünk” (Gólya szállta csűrre) írása
közben a nap szerinti évforduló révén külön sebfájásként elevenedett meg az
emlékező szöveg szavaiban: „Ma tizenegy éve, Udvarhelyen a kórházban, citromot
csavartunk a kockacukorra, annyit, hogy már szinte mállott szét, betettem a
szájába, szunyókált és szopogatta a cukrot vagy egy félóráig, s akkor egyszer
csak egy bágyadt mozdulattal a szájához nyúlt, kivette a kockacukrot, s a
tenyerembe tette: kőkemény volt, mintha szikkasztó, életnedveket is kiszívó nap
tűzte volna félóráig... A végén már csak a vizet – «ne színes vizet, fehér
vizet!» – kívánta úgy, mintha az hiányzott volna legjobban életében.”
Anyámnak ez a Szahara-gyötrelmes szomja, amelyben nem volt fehér vizű „oázis”,
szüntelenül kísértett. Soha nem láttam olyan égő-emésztő szomjúságot, s nem
éreztem olyan tehetetlenséget szomjúság oltásában. Legnyomasztóbb emlékeim
között sötétlik az, hogy amikor a cukor után ismét limonádéhoz folyamodtam,
szinte utálkozó fintorral szorította össze a szemét, mint amit látni sem akart
többet az életben, s mondta, ahogy forgathatta a nyelvét: „Ne színes vizet,
fehér vizet!” Pár évvel a halála után egy kórházi világtól igen távol „eső”
elbeszélést írtam állomással, vonattal, szerelemmel, de egyszer csak ott is ott
volt az a „víz”: „Leszálltam vizet inni, sétáltam vissza a vagon felé, kezemben
a termosszal. Az egyik ablakból egy anyám formájú öregasszony nézett, nem is
engem, hanem a termoszt. Ott volt az arcán, hogy nagyon szomjas, szeretne vizet
kérni, de restellj. Arra sétáltam, hogy legyen alkalma megszólítani. Nem
szólított meg, elhaladtam, tettem hat-hét lépést, és akkor utánam szólt. «Lenne
olyan szíves...» Szólt? Füllel azt nem lehetett hallani, olyan halk volt, ha
volt. Én is csak az idegeimmel hallottam, úgy, ahogy anyám elhalt hangját a
kórházi ágyból: «Adjatok vizet... ne színes vizet, fehér vizet!» Szemtől
szemben a halállal valódi vizet kívánt, fehér, homokízű vizet, elege volt a
szirupból, limonádéból, pancsból. Azóta vagyok ilyen érzékeny arra, ha valaki
vizet kér: meghallom még akkor is, ha nem kérik. De ilyen hallhatatlan hangra
mégsem lehet megfordulni. És különben is, akinek a halál még nem vette el a
hangját, annak legyen hangja hozzá, ha vízre szomjas: hangosan, erélyesen, akár
parancsolóan, a kérelem lágy zöngéje nélkül!... Már ment a vonat, amikor
átbotorkáltam abba a vagonba, megálltam a fülke előtt, s bámultam ki az
ablakon, kezemben a termosszal. Nemsokára kijött az öregasszony, vizet kén,
adtam, vissza kellett fognom a mozdulataimat, ne legyenek túl készségesek...”
Ezek a régi betűk mind előkerültek a nagypénteki Krisztus-történet rádióbeli
„meséje” után, az anyám vizére való emlékezésként. S az egyik visszafogatlan
mozdulat ebben az előlapozásban az volt, hogy eszembe jutott ismét a nyomdahiba,
amely miatt a Gólya szállt a csűrre címen megírt
„szülőföldkönyvem” egyik helyén immár egy híján húsz esztendeje tévesen áll
anyám szomjgyötört szava, ami számomra „szentírás”. A könyv 140. oldalán még
hibátlan a szó, de a 143. oldalon egy életüket „summázó” mondatban már nagyot
vétett a nyomda anyám szavának szentsége ellen: „Tiszta forrásból eredt életük
folyása, s úgy folyt, legvégső szomjukig, a levelekben is: «Ne színes vizet,
fehér vizet.»” Így áll a vétés ott tizenkilenc éve: egy v „szívessé”
hamisította a „színest”. S ez annál szarvasabb ördöge a nyomdának, mivel a
mondat előtt egy zárójelben éppen azt „méltattam”, hogy apám levélszövegeiben
alig van „egy-egy vétek”, úgyhogy az ő levélszövegezését-írását „némely
filológiát végzett is megirigyelhetné, s szedhetné a nyomdász úgy, ahogy van”.
Eszembe jutott nagypénteken s az utána következő napokban sok minden, ami az
idő jó negyvenéves partja között tovafolyt a sorsunkban, és nekifogtam, hogy a
nem régi „karácsonyi változások” ösztönző hátszelével „toldalékot” írjak a régi
„családi emlékkönyvünkhöz”, nem utolsósorban azért, hogy a „véglegesebben”
elvégezhető számvetések mellett a nyilvánosság előtt szerét ejtsem a
„szíves”-„színes” hibaigazításnak is, ha már olyan „érzékeny vagyok” arra, hogy
ki mikor milyen vizet kér, és hogyan kéri. Pár nap múlva megvolt már a címe is
a toldalékozásnak, s írni is kezdtem az első sorokat e cím alatt: Betűhiba,
morálvedlés. Ez, hogy „morálvedlés”, ugyancsak egy betűmódosítással
jött létre, mert eredetileg az erkölcsi silányságok kifejezésére azt írtam,
hogy „morálvesztés”.
Nem volt sok kedvem az íráshoz, semmihez sem volt különösebb kedvem.
Legszívesebben a kertbe mentem volna, hogy kezdjem karózni-kötözni a szőlőt –
csináljak valamit, ami hasznos is, és kedvem is van hozzá –, de napokon,
heteken keresztül mind csak borús időt lehetett látni, esett, havazott,
fagyott, sár és locspocs volt örökké március eleje óta. Egyszer már arra
fakadtam, hogy mondtam a feleségemnek s a fiamnak: ha láttok valahol napsütést,
kék eget, mutassátok meg nekem is. Heteken keresztül még a körmöm sem nőtt
semmit a két kezem két középső ujján. Levágtam unalmamban valamikor március
első felében a körmeimet, s hetek múlva is csak néztem, hogy tökéletes
szimmetriában áll a két középső ujjam a két kezemen a tekintetben, hogy semmit
nem nő rajtuk a köröm. Mutattam a családomnak s Misinek, a majdnem családtag
házi orvosunknak: a leghosszabb ujjaimon nem nő a köröm, nyilván azért, mert
oda, az egy centinyivel hosszabb ujjvégekre már nem jut elég táperő. Próbáltunk
derülni a tudományos megfejtésen, de az idő nem derült velünk, holott én
magamban leginkább abban voltam tudományosan biztos, hogy ha mehetnék dolgozni
a kertbe úgy, mint más tavaszokon, amikor jobb idő járt, a kezem fizikai
használatától biztos megindulna a körmöm növekedése is.
Menés helyett azonban mind csak házi rostokolás folyt továbbra is. Kerti
füzeteim legújabb darabjával odáig fejlődött a „kerti irodalom”, hogy amikor
tavaly márciusban betelt az előző füzet, az újnak a fedőlapjára – a címkeretbe
– már egy olyan címet is odaírtam, hogy Kerti Kurír. Nem volt ez
összefüggésben a sajtó burjánzásának légkörével, egészen ötletszerűen jött a
nyelvemre s ujjamra a cím, de hovatovább mind találóbbnak éreztem, hiszen végül
is az elmúlt húsz esztendő alatt, mióta a kert felé fordult az orrunk,
futárkodás is volt elég hazafelé a kertből, amikor vagy valami felhőszakadást
ígérő idő közelgett, vagy éppenséggel szívrohamok kergettek a kórházi sürgősség
felé, de volt hírnökösködés is sok, ahányszor jöttek tavasztól kezdve őszig a
mindenféle hírnökei a kerti természet fáinak, mindenféle növényeinek,
virágainak, gyümölcseinek, betegségeinek. Ezekből legtöbbször én hírnökösködtem
haza az első márciusi hóvirágtól kezdve sok mindent, néha még a pincébe tárolt
őszi szőlőgerezdet is, úgy, hogy márciusban az első hóvirággal együtt az utolsó
fürtöket is vittem, miután hetek óta azt „híreszteltem” otthon, hogy az az
„utolsó” szőlő. Tavaly tavasszal egészen április első feléig elhúzódott a
szőlős hazudozás, rekord mércét ütött meg az októberi szőlő csemegézése a
házunkban, amikor az utolsó szemek „Gyula napi” ünnepként adták a zamatot.
Tavaly azonban minden kerti „menet” normális volt az idénihez képest. Akkor már
március utolsó napján megkezdtem a szőlőkötözést, pedig az időjárás akkor sem
volt híres. Az éppen akkor „indított” Kerti Kurír második oldalán mai
szemnek is láthatóan ott van a híradás: „31. Tegnapelőtt lett volt végül némi
eső, havaseső, hó (Feleki-tetőn, Kányafőn), hideg és éjjeli fagy is lett...
délután meleg napsütésben, hideg szélben kötözés; és evőszőlő haza.” S tovább a
másik oldalra és hónapra fordulva: „Április 1. Délelőtt szőlőkötözés:
a budiig megvan... szőlőt is viszek, mert úgy van, hogy Irma megy Udvarhelyre s
Szentgyörgyre”... S pár nappal odább: „5. Vasárnap délután (4-kor), borús, de
déli meleg levegő; kötözés, szőlőből pár gerezd (mikor rég kinyílt az ibolya, s
bomlik az aranyeső!) 9. Délben: pillant az idő, s vele együtt én is ide a kertbe;
tegnapelőtt megvolt az első idei égi dörgedelem, jó záporokkal, jól megázott a
föld, s az idő lehűlt (de nem fagy)... utolsó szóló (10 gerezd, viszem
a jégszekrénybe, Gyula napján «köszönthetem» magam szőlővel – addig a tavaszi
szőlőkötözést is befejezem, ha az idő engedi)... 11. Délben 12-kor (miután
«jelentek» Bartha Laciék Zsófival); süt a nap, de nincs meleg (az éjjel
fagyott); szőlőkötözés stb. 12. Virágvasárnap délután, hűvös, de szép idő...
szőlőkötözés (marad még 11 tőke s a lugasok), virágszemle (nagyon sok indult
baracfákon, rágott almafákon, diókon stb.) – ibolyával is teli a föld.”
Tavaly tavasszal az volt a legrosszabb kerti hír, hogy a már évek óta nem
védkötözött, jól megvastagodott almafáknak a kérgét mind megrágták a télen a
nyulak, amit jobb hírként némiképp ellensúlyozott, hogy a rágások fehér
virításai ellenére virultak az ágakon a kibomlott virágok. Április 16-án már
túl voltam a szőlőkötözés munkáján, s a gyümölcsfák virágzásának teljében
kezdhettem az ásást:.....barackfákon ma van a «fogamzás» napja, a dongó- és
méhjárás után ítélve; közben kezd vadulni a szél; a kezem szintén ma «fogamzik»
először ásót (folytatom az Irma pászmáját Lajos felől), s mit ad Isten, a
szulák is éppen most «indul» a zöld hajtásaival! 17. Nagypéntekre virradva lett
egy jó eső... Irmával (a rossz derekával) jöttünk dióért-borért, s palántázni.
22. Délben – húsvét után, amely elmúlt egy jó égi locsolással (3/4-íg telt a
hordó), széllel is, hóval is (mutatóban), s ma reggelre mínusz-gyanús
hideggel”...
Hol álltam az idén a tavalyi tavaszhoz képest? Tavaly márciusban 17-szer voltam
a kertben dolgozni, az idén 7-szer. Tavaly április 17-éig – ami éppen
nagypéntek volt – már 16-szor „égett a munka” a kezem alatt a kertben, idén
pedig 20-áig összesen 6-szor láthattuk egymást a kerttel. Kerti kínomban olykor
már facsartam a szót: „olyan téli fagy «egyfagytában», hogy éjjelenként -10
alatt jár a fagymérő”, írja a Kurír március 7én. „Délelőtt, jó napsütésben:
kezdem a metszést, indulok «pontosan» a tavasszal, csak az a baj, hogy azzal
együtt máris el vagyunk késve”, szól a hír 20-án, a csillagászati tavasz
napján. „Dél felé, jó hűvös és sár – több mint egy hete «visszalátogatott» a
télies idő, sok eső, hó, újabban még éjjeli fagy is; szemben az oldalakon még
sok a fehérség (nem is szólva a havasokról)”, ez jött április 1-jén a többi
hitványság után, amikor „dél felé” kilátogattam a kertbe. „Húsvét szombatja,
délelőtt hideg borúban (a hideg beleüt a kezembe) petrezselyemért, borért...
(múlt vasárnap óta hideg, csapadékos idő egy-«folytában», egy lépést sem
lehetett haladni a kertben, «áll» a természet is – egyre nagyobb a késés). Egy
csokor ibolya is gyűl névnapra”, írtam gémberedett kézzel a füzetbe, erőltetve
a „névnapot” egy csokor ibolyával. S mindez április 10-én, a nagypénteki
Krisztus-szomj és Krisztus-imászó rádióbeli hallgatásának másnapján, amikor –
nem járhatván a kertbe – már „beleindultam” anyám szomjgyötrelmének betűhibáját
„igazítani”.
S akkor hirtelen jött valami jobb a rossz tavaszba. Éppen nagypéntek után egy
héttel jött: szólt a telefon, s mivel én voltam egyedül itthon, én siettem
„szorgos dolgomból” a készülékhez, hogy négy vagy öt csengetés után végre
felvegyem a kagylót, és fülemhez téve azt halljam, hogy „Itt Sanyi”. Sanyi, a
bátyám, a hangja is „mondta”, nemcsak a szava, hogy ő az, de amikor mondta
tovább azt is, hogy itt van Kolozsváron, innen beszél, benn van az unitárius
püspökségen, engem olyan hitetlenkedő öröm öntött el, hogy szinte kiabáló
hangon kértem az erősítést: „Sanyi? Az én testvérbátyám?” Nem szoktunk ilyen
szentimentálisan örvendezni egymásnak, de most így alakult, ő is örvendező
hangon erősítette, hogy igen-igen, az én testvérbátyám, itt van a püspökségen,
most érkeztek tizenvalahányan egy mikrobusszal Szentkeresztbányáról, mert megalakult
Bányán az unitárius egyházközség, s jöttek megbeszélni a megalakulás
hivatalos-egyházi eljárásait-formaságait, és ő részben Manyi helyett ült be a
buszba, aki tagja a „kebli tanácsnak”, de a leánya helyett ő jött, leginkább
azért, hogy találkozzunk. Az egészben ez volt a legfőbb számunkra. Tavaly ősz
óta nem láttuk egymást, és most is csak úgy találkozhatunk, ha bemegyek a
püspökségre, mert ott most kezdődik egy megbeszélés, és még azt sem tudják,
hogy mára itt maradnak-e, úgyhogy lehet, nem is tud kijönni hozzánk. Indultam
hát a külnegyedünkből „be a városba”, s amikor az unitárius templom mellett a
mellékutcából kiértem a főútra (nekünk mindig csak Kossuth utca), már láttam,
hogy ott posztol Sanyi a Brassai Líceum főbejárati kapujánál a lépcsőn. Borús,
nyirkos idő volt aznap is, és míg mentem befelé, végre örömmel tudtam gondolni
a hitvány időre, mert az jutott eszembe, hogy jó idő esetén engem a Sanyi
telefonja nem kapott volna otthon, mert már reggel a kertben lettem volna, sőt
akkor valószínűleg ő sem „kirándult” volna Kolozsvárra, mert bizonyára inkább
Almás felé ment volna ő is, a kert és a mező tavaszi tennivalói közé. A sok
rossz idő jóvoltából végül ez a jó kerekedett ki, hogy lett egy testvéri
találkozás április 16-án a Brassai kapujában, egy örömteli viszontlátás fél év
után. „Ülhettek” a kertek ott, ahol voltak, mi Sanyival beültünk a püspökség
irodájába, bányai unitárius társai benn a teremben tanácskoztak, mi pedig
ketten két „várakozó” székre telepedve és bennfentesen nekivetkezve, megeredt nyelvvel
mondtuk a magunkét. A gyűlés befejezése után rövid egyezkedés, a végén azzal a
közös „határozattal”, hogy délután 4-kor indulnak haza, mindenki legyen ott
pontosan a mikrobusznál. Ez dél felé volt, úgyhogy mi Sanyival igyekeztünk
minél előbb kijutni hozzánk, hogy vagy három órányi időre magunkban lehessünk
együtt.
Irma is éppen hazatérőben volt a szokott napi létfenntartási „körözéséből” Őt a
városba indulásom előtt „utolértem” telefonon a beszerzőtárs barátnőjénél a
Sanyi érkezésének hírével, s hazafelé olyan jól jött ki a lépés, hogy a
tömbházunktól pár lépésre, a garázs melletti kanyar előtt összebotlottunk, s
attól kezdve aztán hármasban töltöttük a három órányi „látogatási” időt nálunk.
Előbb a konyhában ültünk, míg melegedett az ebéd, koccintottunk, ittunk „a
találkozás örömére”, de a szó sokkal inkább folyt, mint a bor, úgyhogy egyszer
a beszélgetésünket félbeszakítva rászóltam Sanyira, figyeljen oda jobban a
borra, amit iszik, mert ilyen boromat eddig még nem itta: újonnan telepített,
fiatal szőlőtőkék fekete terméséből készített vörös bor volt, tavaly – mint
többülő negyedik „terméshozamból” – már szűk tíz liternyi szép és jó italt
sikerült belőle előállítani, Mátyás különösen kedveli, ő is illogatta meg a
télen a többit, de a vége még megvan, s így most ő is kóstolhatja. Ízlett is
Sanyinak, jóízűen hajtotta fel, mintha egyben szomjoltó nedű is lett volna, s
ebéd után még egyegy pohárral – a régi, jól ismert fehér fajtából – leöntöttük
az ételt, s azzal a közös megegyezéssel befejeztük az ivászatot. Meg volt
szabva a mérték mindkettőnknek, én már csaknem két évtizede – épp mióta a
kertünk van – kezdtem el „számolgatni” az infarktusokat, ő pedig „kezdőbb”
érbetegként ugyancsak gyógyszerrel-étrenddel „gyakorolgatja” a lábabeli
érszűkület karbantartását, úgyhogy könnyen s hamar el tudjuk venni a poharat a
szájunktól. Annál kevésbé hiányzik nekünk az ital, mivel a ritka együttléti
alkalmak általában annyi szóval foglalják el a szánkat, hogy még evés és ivás
közben is több a szó, mint a falat vagy korty. A bőbeszédűségnek ez a jelensége
még a régebbinél is jobban kimutatja magát tavaly május óta, amióta az akkori
udvarhelyi-bányai járásunk nyomán nekiültem, hogy apánk két világháborús
„emlékét” leírjam, különösképpen annak a hadinaplónak az alapján és ürügyén,
amit apánk a „Székely határőrség” második világháborús útjáról, sorsáról –
„pályafutásáról” – egy tábori notesz lapjain „ránk hagyott”. Tavaly május óta
sok szó folyt közöttünk ebben a tárgyban, élőszóban is, levélben is. Sanyi
valóságos társszerzőként „szállította” a maga hiteles emlékeit – ő már
tizennyolc éves legény volt 1944-ben –, más almásiaknál is „oknyomozott”, ha
egy-egy eseményre-valamire nem egyformán emlékeztünk, vagy kiegészítésre
„szorultunk”, s bár az őszi hazalátogatásunk után mindjárt készen is volt a
kézirat, mi annyira belejöttünk elmúlt életünk, szüleink, nagyszüleink,
családunk, falunk „hagyatéki tárgyalásába”, hogy a poharat a jónak mondható
borral könnyen le tudtuk tenni, de ezt a „beszédtémát” csak kezdtük s végeztük.
Ebben az „összefogásban” még külön lökött a közelebb történt változásoknak az a
„történelmi könyöke”, hogy a szocializmus – s azon belül a kollektivizálás –
nagy bukása révén egyszerre csak apánk-anyánk földjének testvéri örököseivé
váltunk, almási birtokosokká, amiből leginkább az volt az öröm és haszon, hogy
„győzött” az apánk „igazsága”, de a többi inkább gond volt és haszon nélkül
heverő föld.
A szónak a szála ezen a helyen egyet szakadt, mert május 8-án a déli órák előtt
elindultunk ketten Irmával – Mátyás „vezetését” vizsgakényszerűségből
nélkülözve – a Székelyföld felé, és tegnap, 16-án a déli órákban érkeztünk
vissza. Így most már – a dátumot tekintve – éppen egy hónap választ el április
16-ától, amikor Sanyival beültünk a szobába – a tévés „kultúrházunkba” –
folytatni a szót, amit tulajdonképpen a püspökségről való telefonálásával
kezdtünk el. Próbálom folytatni most, május 17-én a beszélgetésünket, felvéve s
bogozva a megszakadt szálat.
Nekem a Sanyival töltött órák általában nagyon sűrített időt jelentettek –
olyasmit, mint a mesében a „három nap egy esztendő” –, s ebbe beletartozott az
is, hogy amikor ketten „beszédbe ereszkedtünk”, ott mindig sokan „jelen voltak”
mások is, úgyhogy fel sem tudnám idézni, az utolsó együttlétünk három órányi
ideje alatt hány téma és személy fordult meg a szájunkon. Sanyi általában
mindig beszédesebb volt, élvezetes is volt a szava, az „előadásmódja”, eleven,
életes, mindegyre játékra, humorra forduló, s az arány a beszélgetésünkben az
utóbbi időben annál inkább „eltolódott”, mivel én legtöbbször csak a
kérdezősködő fél voltam, ő pedig a kérdéseim alapos megválaszolója. De beszélt
egyébről is, sok mindenről. Telelésükről, telelésük nehézségeiről. Ebben volt
panaszosabb hang is, de mindjárt fordította a szót „jobbra”, s a „szép
kirándulásaikat” mesélte: azt, hogy tavaly év végén a Birki Sanyiék jóvoltából
– illetve a vejük-leányuk jóvoltából, akik a Dunántúlon laknak – egy-egy
huzamosabb időt töltöttek Móron, külön Margit és külön ő, vitték s hozták őket
oda-vissza, Pécsen is jártak, látta a török mecsetet s egyebeket, és ígérték
Birkiék, hogy a nyáron ismét elviszik. Beszámolt róla, hogy Almáson találkozott
az úton az iskolaigazgatóval s a pappal, Dénessel, és az igazgató – gyermek- és
ifjúkorunk szabójának, Pálfi Zsigának a fia – mondta neki, hogy elkészítette a
fényképeket a templombeli „hősök táblájáról”, s ha nekem sürgős a könyvhöz,
odaadja neki, hogy juttathassa el hozzám, de abban maradtak, hogy májusban a
keresztúri iskolaünnepély alkalmából én is hazamegyek, s akkor megkapom; ha
tudta volna – mondta Sanyi nekem – hogy közben neki útja lesz Kolozsvárra,
elvette s hozta volna. Kicsit bánkódott emiatt, hogy „milyen jól elhozhatta
volna, de legyintettem, hogy ráér akkor, amikor hazamegyünk.
Ebből is nyomban kikerekedett egy külön téma. Elmondta, hogy sok hősi halottja
lehetett Almáson az első világháborúnak, mert azon a lefényképeztetett
emléktáblán csak unitáriusok hetvenheten vannak, de a faluban több száz
katolikus és görög katolikus is élt, és a nem unitárius elesettek nincsenek
rajta a templomunkban lévő emléktáblán...
Azután a „gazdasági élet” került sorra. Elmondta a „kirándulását” a hajdani – s
most ismét birtokba kapott – kaszálóinkra, Őzeresztőbe, Kajmácába – jó távoli
helyek, nyolc-tíz kilométernyire a falutól a Vargyas völgyében –, mindenütt
lenne jó fű, a kajmácabeli csupa juhganyé az egész hely, mert a kollektív
gazdaság juhszajvánt épített s tartott ott, de nem kell senkinek, ő sem tudja
megkaszálni, mert az az egy út is olyan nehéz volt hazáig, hogy megfogadta:
többet soha nem megy „hátra” Vargyasba, ha gyalogolni is kell az úton.
Általában panaszolta, hogy kezdi észrevenni a vénséget, meggyengült, a múltkor
az ekét úgy egyből fel akarta kapni s „felhajítani” a szekérre, mint utoljára
vagy harminc esztendővel ezelőtt, de nem sikerült, előbb csak a rúdját
támasztotta fel, s azután emelte külön az ekét a szekérbe. Elmesélte a
határjárásait a szántóföldjeinken is, Nagymezőben, Mészpatakban – minden
határnév annyi közös emlék, hogy attól külön „kitér” a szó mindegyre, akár a
legészakibb Őzeresztő, akár a legdélibb Nagymező a kaszáló- vagy szántóhely –,
és itt azt panaszolja, hogy nem akar sehogy menni ez az új magángazdálkodás:
van olyan föld, amit már kétszer is megszántottak, de még egyszer sem vetettek
a kétszeri szántásba semmit, ő most Mészpatakba törökbúzát akar tenni, ha az
idő annyira javul... Én közben „biztató derűvel” bele-beleszóltam a panaszába,
hogy az jó, ha kezdi észrevenni, hogy itt is, ott is ő „a legvénebb” a
társaságban – mint a mostani bányai küldöttségben is –, mert az azt jelenti,
hogy nyúlik hálistennek hosszúra az élete. Biztató szavamat éppen „igazolta”
Bóka Gábor is, mert miután Sanyinak az egyik „újságoló” szokása – mint
általában a szüleinknek, az otthoniaknak mind – az volt, hogy utoljára ki halt
meg a faluban, ő most éppen Bóka Gábort újságolta, hogy utoljára őt temették
egy héttel azelőtt. Gábor két évvel fiatalabb volt nála, hatvanöt évesen halt
meg. A gyászhír közelebbi halálesetként érintett, mivel Bóka Gábor egyike volt
annak a négy almási mesternek, akik a Szabók utcájában az új házunkat 1959
márciusában-áprilisában – leányunk születése idején, kerek harmincnégy
esztendővel ezelőtt – építeni kezdték, s aztán elkészítették úgy, hogy a
„hozzáragasztott” sütőben még kemencét is raktak anyámnak, jóllehet 1959-ben
már kezdett Almáson is „kollektív” kérdőjel lenni, hogy sütnek-e sokáig a
kemencékben házi kenyeret.
A sok szó között sorra kerültek még a mészégető katlanok is, amelyekkel annak
idején úgy rakták körül az almásiak a falu széleit – s még kaszáló helyeiket is
–, amilyen jól hordták haza a távoli utakról a meszes szekerek a faluba a
gabonát, a búzát, a kenyeret, a megélhetést. Sanyi nem tartozott a „nagy
meszezők” közé, de amikor apám gazdaságából „kinőve” lovasgazda lett, voltak neki
is más „meszes” társakkal hosszú – és olykor kalandos – útjai. Épp az utóbbi
„emlékező időkben” mesélt sokat ezekről is, de most a mészről is úgy beszélt,
mint az általános „romlás” egyik jeléről. Elmondta, hogy a közös gazdálkodás
ideje alatt majdnem egészen kiveszett a mészégető szakma, kihaltak a jó
katlanrakók, alig maradt kettő-három. Nevetgélve adta elő nekünk, hogy éppen
nemrégiben az egyik „mészszakértő” nekiállt berakni egy katlant, társai fentről
adogatták alá neki a különböző alakú és méretű mészköveket, de a katlanrakás
sehogy sem ment, mert a rakó szakértő állandóan válogatott, adta fel a
rendeléseit, hogy milyen kőre van szüksége, kisebb, nagyobb, kerekebb,
szögletesebb, ha nem jóval szolgáltak, adta vissza, zsörtölődött, veszekedett,
aztán odakerült egy másik rakó, beállt a katlanba, s felszólt a kőadogatóknak:
nem kell válogatni, adhatják, ahogy jön. S anélkül, hogy rendelkezett volna,
mekkora s milyen formájú követ adjanak, mindegyiket pontosan odatette, ahol
„megvolt” neki a helye, s egy-kettőre készen volt a katlanrakás, mert nem a
mester „járt” a kövek után, hanem a kövek jártak a mester tudománya szerint.
Ez már félig-meddig „példabeszéd” volt. De a Margit eséséből is majdnem az
kerekedett ki, amint elmesélte Sanyi, hogy a tél elején benn járt Margit
Udvarhelyen egy hirtelen alkalmi úttal, a sietésben még arra sem jutott idő,
hogy Sanyikáékat meglátogassa, s mikor egy ismerőssel összebotlott az utcán,
még kérte is, nehogy elszólja magát Sanyikáék előtt, hogy őt Udvarhelyen látta,
utána visszaérkezett Bányára, de még haza sem én, csak nekiindult utcájuk
hágójának, amikor a jeges-síkos járdán megcsúszott, hanyatt esett, elájult,
mentő vitte be agyrázkódással az udvarhelyi kórházba, ahol Sanyika az igazgató
(a mi családi nyelvünkön apró gyermekkorától „Sanyika” maradt az igazgató,
megkülönböztetésül, mivel két Sanyi volt a háznál), és így alig másfél-két óra
múltán „volt ideje” Margitnak „felkeresni” Udvarhelyen Sanyikáékat, annyira,
hogy egy kevés ideig még ott is kellett maradnia az agyrázkódásával a
kórházban. Sanyi még azzal a „morállal” is kiegészítette a történetet, hogy ha
Margit meggondolta volna, hogy ne az utca árnyékos-fagyott oldalán induljon
neki a meredeknek, hanem a másik járdán, ahol sütött a nap s elolvadt a jég, az
egész balesetet elkerülhette volna. Margitnál maradva még azt is elmondta, hogy
az idei téli évszak a szerencsétlen esések időszaka volt nála, mert egy másik
alkalommal a karját törte el – ezeket a baleseteket egyébként mind tudtuk,
részben a Sanyi téli leveléből, részben a márciusi udvarhelyi járásunkkor
hallott elbeszélésekből –, de Sanyi most az élő szó közvetlenségével és bővebb
részletezéssel adta elő az eseteket, kiegészítve azzal is, ami az esések
folyományaként az ő téli „férfi sorsa” lett: mivel Margit a törés miatt a
karját nem tudja a vállán felül emelni, minden reggel ráhárult a feladat, hogy
a hosszú hajat megfésülje, ami általában nem ment olyan jól, mintha Margit maga
fésülte volna magát, s emiatt elég sok kritikában volt része. Mindez a „panasz”
olyan volt, amilyen a Sanyi egész lénye: derű is, nevetgélés is olvasztotta az
egyik szélen a jeget, ha a másik szélen a bajok jegéről esett szó. Így
emlegettük elő a Margit mostohaapjának a „szállóigévé” lett tréfás szólását is,
amelynek szintén „két széle” volt, amikor az örökké vicces kedvű kis köpcös
ember fejtegette, hogy ő még csak 66 éves, de fél, nehogy az Isten fennről
99-nek nézze a számot, és magához szólítsa. Arról most nem szóltunk, hogy végül
is Gábor bácsi „nézte” fordítva „fennről” az életkorának a számát, amikor olyan
baleset vetett véget az életének, hogy részegen hazamenve éjjel, inni akart a
kútjának vedréből, de hajoltában beleesett a kútba, ott kapták meg, miután a
kétségbeesett keresgélés végén meglátták a kalapját a víz színén.
A maga állapotáról még azt is említette mindezek közben Sanyi, hogy mostanában
nem alszik jól, hiányzik neki a jó alvás, a jó éjjeli nyugvás. Mi korholgattuk
Irmával, hogy miért nem szed időnként diazepámot, s emlékeztettük, hogy
egyszer, mikor náluk háltunk Bányán, már „adtunk be” nekik is abból, egészen
jól „elaltattuk” volt őket, a hagytunk is ott egy adagot, hogy ők is
„rászokjanak”. Sanyi egyetértően bólogatott, hogy valóban „bévált” volt az, ha
hazamegy, ismét venni fog belőle... A családi körön belüli általános egészségügy
„számbavétele” során természetesen elmondtuk mi is az Irma édesanyjának, „Varga
nagymamának” a hogylétét Rugonfalván, és az Irma nővérének embertelen
szenvedéseit Sepsiszentgyörgyön, akinek „megváltás” lenne a halál, mert már egy
jó éve megkezdődtek rákbetegségének gyötrelmei, de különösen az utóbbi hónapok,
s még inkább a legutóbbi hetek kínjaival testileg-lelkileg utolsó állapotra
jutott. Sanyi a maga érzékenységével szomorgott – amilyen „lelkiből” tudott
örvendeni minden jónak, éppen olyan könnyben forgó érzékenységgel búsult, ha
valami rosszat hallott –, s külön átérezte azt is, mekkora bánat lehet egy
anyának, amikor „maga előtt” el kell temetnie a leányát...
Mind így hozta egyik szó a másikat. Apai nagyanyánk, László Kriska is szóba
került, a „bábaasszony” nagyanyánk, az „okleveles szülésznő”, aki vagy egy
évtizedig az újszülötteket hozó „gólya” volt Almáson. Sanyi hozta szóba, így,
hogy „okleveles szülésznő”, némi büszkeséggel – rám is büszke volt mindig, hogy
tanult tagja vagyok a családnak –, s kérdezősködött, hogy nálam van-e a
bábaasszonyi oklevél, s tudom-e, hogy Szebenben végezte a bábaképző iskolát
nagyanyánk. Még azt is „újságolta” a Bóka Gábor halála mellett, hogy Gothárd
Gyula épp a múltkoriban mondta neki: őt is a nagyanyánk „fogta” 1916-ban.
Mondtam én is részemről, amit tudtam: az oklevél nincs nálam – ezek szerint
elkallódott? –, azt a nagy méretű fényképet viszont a családi kegytárgyak
között őrzöm, amelyen a fehérköpenyes szülésznők között László Kriska is ott
van Szebenben. Sanyi találgatni kezd, hogy az melyik évben lehetett: 1903-ban
halt meg Szabó Mózes nagyapánk, 1905-ben született László András, az özvegyen
maradt nagyanyánk törvénytelen fia, apánk féltestvére, és utána – 1906-ban,
1907-ben? – lehetett a szebeni bábaképző iskola. Én ellenvetésként megjegyzem,
hogy András 1906-ban született, s bizonyságul apánkat hozom fel, akivel a
halála előtti napon, 1969 áprilisában egy családfavázlatot készítettünk volt,
és én annak alapján írtam a „gólyás” családtörténetünkben 1906-os évszámot.
Hozom is a könyvet – anyám szavának nyomdai hibája s általában a több évtizedes
történelmi „hiba” miatt újabban gyakran előforgatott könyv lett nekem a saját
könyvem –, és felnyitva a „Függeléknél”, mutatom sorban az apám „családfája”
nyomán írt évszámokat: András született 1906-ban, meghalt 1923-ban, apánk
nénje, Rebi pedig született 1897-ben, s meghalt 1919-ben, amikor Brassóban
szolgáló leányként meglátogatta a Kőhalomban asztalosinaskodó Andrást a háború
végén, s megkapva a „spanyoljárványt”, ugyanott meg is halt. Sanyi is így tud
mindent – nem is kifogásolt semmi tárgyi adatot a közel húsz év óta, amióta a
könyv megjelent –, de Rebi nénénk halálának évszámánál ismét némi kétkedéssel
dőjti félre a fejét, mert ő azt is egy évvel korábbinak tudta, akárcsak András
születési évét: az ő tudomása szerint 1918-ban halt meg nénénk
spanyoljárványban. Mindamellett apánk tanúságának hitelét nem vonja kétségbe,
én viszont szinte megingok a „vitában”, mert Sanyi emlékező tudásai mindig a
legmegbízhatóbbaknak bizonyultak.
Apánkkal együtt aztán „terítékre kerül” a kisasztalon az új könyv témája,
dokumentációs anyaga: ismét „térülök-fordulok” a szobámba, hozom apám – a
„székely határőr” – háborús noteszeit, forgatjuk, nézzük együtt. Mutatom a
hadinapló csonkaságát a legutolsó lapon, a darabocska papírszakítást, ahol
megmaradt végszóként az olvasható, hogy „pályafutása végetért” (a székely
határőrség kilenc hónapos hadi útja 1944 nyarától 1945 tavaszáig), alatta pedig
alig ábécén túli iskolás írással az a név áll, hogy „manyika”: annak a
személynek a „kézjegye”, aki helyett az apa éppen ma beült a bányai unitárius
egyházi küldöttség mikrobuszába, hogy velünk találkozhassak Kolozsváron. A
naplót lapozgatva ebben a „találkozásban”, mind több szóval idézzük „magunk közé”
apánkat is. 1945 áprilisától éppen negyvennyolc esztendő telt el mostanig, és
így épp annyi idő óta tudom én is, hogy apánk a dunántúli hadi élet hónapjaiban
folyton kelésekkel bajlódott, és haza is furunkulusos „sebesüléssel” érkezett
1945. április 22-én „reggel 7 órakor”, amint az imént is olvastuk, s amint
Sanyi külön is felelevenítette azt a kora reggeli pillanatot az előbb, mivel
neki az valóságosan megélt esemény volt az almási faluszéli házunknál, míg én
csak levélsorokból értesültem pár nappal később Keresztúron egy meszesszekér
„postája” révén a nagy családi örömünkrőt. Most azonban kiderül, hogy
akármennyit tudunk mi beszélgetni a negyvennyolc esztendő alatt apánk „hadi
életéről”, azt csak ma hallom meg a Sanyi szájából, hogy apánkat a dunántúli
hadi tanyázásokon „keléses embernek” hívták még a civilek is, mintha az len
volna ott neki a ragadványneve. Ennek kapcsán azt már mind a ketten egyformán
tudjuk, hogy itthon az egyik keléséből rák lett a halántékán apánknak, végül
Segesvárra kellett elmennnie, hogy eltávolítsák a „hadi emléket”.
S ha már „hadi emlék”, Sanyi újságolja azt az almási újdonságot is, hogy a
templom előtt a téren a polgármester, Józsa Berci felállíttatott egy kősziklát
a tetején turulmadárral az almási hősi halottak emlékére, s még az is fel van
írva a sziklára, hogy „Pro Patria”...
Még sok volt a szó, de közben már kezdtük nézegetni az órát, mert Sanyi nem
akart úgy járni, mint reggel az indulásnál, amikor utolsónak érkezett, s aztán
a heccelődő társak köszörülték a nyelvüket rajta, hogy látszik, ő a legöregebb,
mert elkésik, várat magára. „Riadóztattuk” magunkat, visszamentünk a konyhába,
Irma készítette az útravaló falatot Sanyinak, s ezúttal én kezdtem a
köszörülést, hogy pár óra múlva otthon vannak, mién kell arra a rövid időre
útravaló, de Irma csak vágta a kenyeret, az otthonról hozott két héjatlan
tojást is visszacsomagolta a visszaútra eredeti rendeltetése szerint – „jó
útitárs” – én meg a kamrában keresgéltem műanyag fiaskó után, hogy töltsem meg
borral, nem az útra, hanem otthonra. Ők közben visszatelepedtek a még hátralévő
percekre a „kultúrba”, én sorra próbálgattam a csavaros kupakokat a másfél
literes hűsítős flaskón, amíg a harmadikra találtam egy olyant, amelyik
felfordítva sem eresztett. A Sanyi zipzáros kézitáskája az előszobában állt
„útra készen”, próbáltam jó helyet fészkesíteni a bornak, s amint kezemmel
megéreztem a főtt tojásokat, kezdtem köszörülő éllel hangoskodni ismét, hogy az
ott nincsen jól, a bor megnyomja, szétmegy, különben is Irma tett elég ennivalót,
én pedig milyen nagyon szeretem a főtt tojást... Irma is toldta benn az
étkezési szállóigénkkel, hogy „Gyulának istene a főtt tojás” (még szegény Szabó
Lajos színész barátunktól „örököltük” ezt a mondást, amikor egy húsvéti
locsolódás estéjén hazakísértem tőlünk a jól elázott öntöző barátot, és ő
otthon tört-zúzott a feleségénél, hogy adjon nekem piros tojásokat, mert
„Gyulának istene a tojás”). A túlzott „tojásozás” végül visszafelé sült el,
mert Sanyi egy erélyes „rendelkezéssel” véget vetett a sok célozgatásnak: „Már
látom, mindenképpen meg akarod enni, hát csak hagyd ott, megeszem én csak azért
is!” Örömmel otthagytam, mert megvolt a jó hangulat a „küszöbön álló”
elváláshoz. Elrendeztem mindent a lisztes zsákok közé, behúztam a zipzárt, s
azzal végképp készen volt az útra a táska.
A lisztes zsákoknak külön történetük volt ebben a csomagolásban, s a történet
ott kezdődött, hogy az ősszel, amikor utoljára otthon jártunk Almáson,
kihasználva a jármű-alkalmat, egy zsák törökbúzával felautóztunk felszegbe, az
elég messze lévő Kurta Jóskához, hogy őrlessünk puliszkának való lisztet. Sanyi
akkor nem volt otthon Almáson, Margittal intéztük az őrletési „akciót”,
Mátyással ketten voltunk a malomba menők – ő akkorra már egészen „elbitorolta”
tőlem a kormányt –, s várakozás közben, míg sor került a garatnál a miénkre,
jól elbeszélgettünk Kurta Jóska bácsival, még poharazgattunk is a borából, ami
a csupa lisztlepedék házi lugasának a szőlőjéből készült. Politizáltunk is –
éppen a nagy országos választások után voltunk –, s közben én érdeklődtem, hogy
búzát őröl-e a malom, s Jóska bácsi mondta, hogy ha ki van tisztítva a búza, és
nem kell külön finomlisztet kivenni, búzalisztet is jó minőségűt őröl. Meg is
egyeztünk, hogy ha legközelebb ismét Almásra megyünk, búzát is viszünk hozzá
őrletni. Búzánk nekünk is volt Sanyiéknál a padláson néhány véka, a
szocializmus és azon belül a szocialista mezőgazdaság bukásával felbomlott
közös gazdaságból kaptuk a búzabeli jutalékot a visszajuttatott földekkel
együtt, miután mi Sanyival úgy osztozkodtunk a bukott szocializmus almási
„prédáján”, hogy én voltam az apám örököse, ő meg a saját magáé, aszerint,
ahogy 1962-ben külön-külön gazdaként – de már társult gazdaságként – „bevitték”
a földjeiket a kollektívbe. A földeket – különösen én a részemet – egyelőre
inkább csak papíron vettük birtokba, de az öt-hat véka búza már kézzel fogható
„történelmi kárpótlás” volt, amit Sanyi a változás után örömmel adott számba
nekünk a padláson a ládában, s amit mi azzal a síró-nevető szemmel „vettünk számba”,
hogy rég eltemetett-porladt szüleim „után” három évtized múltán egy kis
kenyérbúzát, lisztadományt kapunk a konyhánkra. A közelebbi cél így a liszt
lett, az őrletési művelet, hogy a „szülői búzából” lisztet őröljön nekünk Kurta
Jóska – ő is Szabó egyébként, csak a mellékneve Kurta, mint nekünk, Kurta
Mózesnek és Kurta Sanyinak (reám a „kitanulásom” folytán csak félig-meddig
„ragadt” a név), ez a két, szegvégről rokon Szabó család viselte a faluban a
Kurta nevet, olyan viseléssel, hogy amellett a Szabó már-már „holt név” lett –,
és „Kurta Sanyival” ugyancsak megegyeztünk még az ősszel, hogy mire még egyszer
megyünk, kitisztítják a búzát. Utána azonban nem sikerült annyi időre arrafelé
vidékelni, hogy Almásig eljuthassunk – Mátyás lévén az engem „kikímélő”
vezetőnk az útjainkon, az ő egyetemi és egyéb programja mellett elég szorosra
kellett szabni a „hazaruccanásokat” –, s mivel legutóbb, márciusban Keresztúron
kaptunk egy ismerős asszonykától búzalisztet kölcsön, most az elég bonyolultan
alakult őrletési tervben az is benne volt, hogy mivel legközelebb – május 8-án
– aránylag hosszabb időre lesz utunk hazafelé, a keresztúri iskolajubileumi
ünnepi hét jóvoltából végre eljuthatunk Kurta Jóskáig is, hogy megőrlessünk a
kitisztított búzából egy vékányit (Sanyi „élőszóban” is örömmel újságolta, hogy
„szép tiszta búza” lett). Ha megvalósul a terv, a tartozást is megadhatjuk,
nekünk is marad liszt „házi keksznek”, s bár a hosszabb „eltávozási” idő miatt
az utolsó egyetemi év vizsgahajrájában lévő Mátyás nem segíthet ki ezúttal a
vezetésben, majd az én régi „sofőr” kezemmel a régi kormányon sietség nélkül
lebonyolíthatjuk az útjainkat mindenfelé: a keresztúri iskolához, Rugonfalvára
nagymamához, Udvarhelyre Ágihoz s az unokákhoz, és Almásra Sanyiékhoz meg a malomhoz.
Ez volt a „nagy feneke” annak a két zsáknak, amit Irma a tervnek megfelelően
„mellékelt” a Sanyi útravalójához, miután az őrletési história a Sanyi indulása
előtti percekben még külön meghosszabbodott attól a kezdett s végzett
latolgatástól, hogy maradjon-e akkorra a malomba menés, amikor mi eljutunk
Almásra, vagy esetleg Sanyi addigra megőrleti a búzát. Ezzel az ajánlkozással
Sanyi állt elő, olyan meggondolásból, hogy akármikor közbe jöhet valami
akadály, amihez még azt is hozzáötlötte, hogy Manyi is készül az iskola
véndiákjaként Keresztúrra Gyuszival, s legjobb lesz, ha a liszt készen ott lesz
náluk, s ha mi valami okból nem jutnánk el Bányáig-Almásig, ők viszik magukkal
Keresztúrra, mikor mennek. Ez a vége a latolgatásnak, hogy „legjobb, ha készen lesz”,
a Sanyi segítő szándékú erősködése volt, már-már „nem tágító” ragaszkodása
ahhoz, hogy ő őrlesse meg a búzánkat, és amilyen szokása volt egy szilárd
elhatározásnál jó erős basszusra hangolni a szavát, úgy szólt rá Irmára hogy
adja a két zsákolt, egy kisebbet a korpának, egy nagyobbat a lisztnek. Így
rendeztem el én végül a zsákokkal együtt a táskát, ráhúztam a zipzárt, néztük
az órát, hogy tíz perc múlva fél négy, és ők indultak is Irmával a
találkahelyre be a városba.
Én nem mehettem velük, mert délutánra „jelentette be” magát a postás a
nyugdíjammal, és addig még nem érkezett volt meg, de különösebben nem is
bánkódtam a maradásom miatt, mert beszélgetni is jól elbeszélgettünk a néhány
óra alatt (Irma szinte némaságra volt ítélve mellettünk), s megvolt „készen” a
viszontlátás terve is: már egy hónapja kézhez kaptam a sokszorosított terv
néhány példányát – Sanyinak is mutattam –, mely szerint a fennállásának 200-ik
évét jubiláló székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium „ünnepi hetének”
programja kezdődik „1993. május 9. 10 óra”-kor, végződik „május 18”-én a
szintén 10 órakor megnyitandó „ünnepi gyűléssel”, úgyhogy mi ehhez a
„programhoz” igazodva nekiindulunk május 8-án az útnak, visszajövünk
valószínűleg 16-án, s ünnepi műsorokkal váltogatva a rokonsági együttléteket,
majd ott vidékelünk a hazai környéken, melynek során a május 11., 12. és 13.
napok valamelyikén vagy valamelyikein mindenképpen Almáson leszünk. Ennyire
„kész” tervvel – napok szerint és „zsákokig menően” részletezve – régóta nem
készültünk a „székely útra”, s ennélfogva szinte búcsúzkodás nélkül váltunk el,
a „Viszontlátásra” csak úgy megfordul a szájunkon könnyű kézzelfoghatóságként,
mint amikor egy beakasztatlan kis léckaput a becsukás után már lendít is
nyílásra a szél – a püspökségen is úgy fogtunk kezet a Sanyi jelenlétében a
püspök úrral, hogy május 9-én „viszontlátjuk” egymást a keresztúri unitárius
templomban –, s hogy mégis egymástól távolabb élő testvérek elválása történik,
arra csak annyi mutatott, hogy a konyhaablak negyedik emeleti magasságából
néztem le az udvarra utánuk, amint mennek tova tömbházunk aszfaltútján Irmával,
elkanyarodva a garázs sarkánál ki a főút felé... Álltam ott, hogy ha vissza
talál pillantani Sanyi, intsek neki, de bele voltak merülve Irmával a
beszélgetésbe, mint akik addig jóformán szóba sem tudtak elegyedni egymással
azóta, hogy ugyanott, a garázs melletti kanyarban összetalálkoztak, és én a
tekintetemmel kísérve őket néztem, hogy csak a fejük mozgása emelkedik felül
„hullámzóan” a garázstető „horizontján”, amint lendületes igyekvéssel
tovatűnnek.
Nem késtek el, mondta Irma, mikor elég későre hazakerült, ők értek oda elsőnek
a mikrobuszhoz, még a piacon is „megfordulták magukat”, míg a többiek gyűltek,
s visszatérve is várakozniuk kellett, de jól elbeszélgettek egy esernyő alatt
egy bányai asszonykával együtt, aki mondta, hogy a püspökségen velem is éppen
hármasban diskurálgattunk a délkor, s mikor végül elindultak, Sanyinak olyan
nagy volt a „becse”, hogy odaültették az első székre, a sofőr mellé.
Ezzel el volt telve a váratlan „ajándékként” befutott „Sanyi-napunk”, amelyen
csak Mátyásnak éreztük a hiányát amiatt, hogy nem találkozhatott a bátyjával,
akivel különösképpen kedvelték és sok tréfálkozással „értették” egymást, szinte
mintha sem nemzedéki, sem foglalkozásbeli különbség nem lett volna köztük.
Sajnálta is Mátyás másnap, hogy nem volt itthon, de éppen aznap a barátnőjét
Medgyesre kísérte, ami egyébként Sanyinak jó újság volt, mert miután a
püspökségről hozzánk indulva mindjárt az elején érdeklődön, hogy mit csinál
Mátyás, van-e barátnője stb., én dióhéjban beszámoltam neki, s abban a
dióhéjban az is benne volt, hogy éppen legújabban – egy hónapjánál alig több –
van egy kis barátnője; „komoly”, „Szirb Irma”, „unitárius”, rendre felelgettem
neki, ahogy tette fel a kérdéseit, és ő minden „adatot” elégedetten nyugtázott,
utánam mondta a barátnő nevét is, „megtanulta”, mint egy „új rokonét”, meg is
toldta, hogy „még egy Irma”. Azt, hogy „ráadásul” még unitárius is, szinte
olyan örömmel könyvelte el, mintha egy új unitárius egyházközség alakult volna,
mint az addig „egyedülvalóan katolikus” Szentkeresztbányán, ahol ő – koros
volta miatt nem vállalva a kántorságot – már kezdte beletanítani az
énekvezérségbe Vencit, a leánya korú almási fiatalt, akinek az anyjáról
egyébként Sanyi egészen kicsi gyermekkorunkból tudta, hogy ő, Sándor Juli nekem
az óvodában a „szeretőm” volt (nem „barátnőm”) – amikor őneki Bencző Ilus volt
a „szeretője” a Kerekpástról az iskola negyedik osztályában–, s tudta
„szerelmünknek” azt az egyik hevesebb megnyilvánulását is, hogy Juli egyszer
feltaszított engem az óvoda udvarán, a míg ő diadallal futott haza a szemben
lévő házukba, én szégyenkezve vonultam végig egész alszeg hosszán a mindkét
könyökömig sáros fehér szvetteremben.
Eltelt egy nap örömmel a sok örömtelen nap között, s a „testvérek találkozása”
után készültünk a májusi „ünnepi hét” még több örömmel ígéretes napjaira,
amikor sorra találkozhatunk negyven-ötven éve ismert tanárokkal és
véndiákokkal, volt osztály- és szobatársakkal, nagymamával és unokákkal,
viszontláthatjuk a leányunkat és Sanyit is újból az ő minden „tartozékával”
Almáson, Bányán, Udvarhelyen, járhatunk egyet régi szokásunk szerint Sanyival a
temetőben, keresve tovább – mert még eddig nem kaptuk meg, bár ő szinte „behunyt
szemmel” tudta a helyet – a nagyszüleinknek, a „vén Kurtáknak” a sírkövét, és
enni „ünnepi” puliszkákat meg olyan házi kenyeret, amivel rég eltemetett
szüleink „kedveskednek” nekünk újabban, a „feltámadás” némi vigasztalatát
nyújtva.
A „boldog programban” azonban aggállyal töltött el a rossz időjárás és a miatta
igen elmaradt kerti munka. Sok tennivaló gyűlt ott fel, amit május első hetének
végéig – a hazamenésünkig – el kellett volna végezni. A kert még akkor is elég
munkát adott volna ebben az időszakban, ha nem vagyunk jelentős lemaradásban,
de az idő még ekkor sem biztatott semmi jó kilátással: április 10-e, húsvét
szombatja óta eltelt egy hét, és én még mindig csak a konyhaablakból
nézegethettem, hogy egyetlen pillanatra sem lehet látni valami derűsebb
világosságot a kerti domboldal felett, holott elmúlt nyarak egész sora ahhoz a
mostanival ellentétes bosszúsághoz „szoktatott”, hogy amikor vártuk volna a
„megváltó” záport a meredeken napos oldalunk aszályára, és sokszor már zuhogott
is körül mindenfelé – benn a városban, túlfelől Monostoron, szemben, a Bükkben,
odább Fenesen, s akár karnyújtásnyira a kertünk felett csúcsosodó Kányafőtől –,
a kert felett akkor is folyton virított egy világos folt, s mikor kimentünk,
csak néztük lehangoltan, hogy fonnyad a növény s reped a föld tovább. Most meg,
amikor várnók, hogy a szokást tartva legalább a kertünk felett derüljön a fény,
az általános egyenlőség esős borúja takarja Kányafőt és környékét is.
Eltelt tíz nap – még a Sanyi járása után is eltelt újabb négy nap –, amikor a
Kerti Kurírba bekerült az újabb dátum az újabb jegyzéssel: „20. Ilyen «tavaszt»
még nem pipáltam: április derekán tíz napig nemhogy semmit nem mozdítottam a
kertben, de még «nézni» sem jöttem, pedig egészségem lett volna; kezdte s végezte
az esős idő, a hőmérséklet is mindennap az átlag alatt volt idáig áprilisban (a
pesti meteorológusok szerint); most éppen egy hideg északi szél felszaggatta a
felhőket... karóhegyezés.” Végül legalább ennyi munkát bejegyezhettem:
„karóhegyezés”. Hátravolt – az következett volna soron sürgős tennivalóként –,
hogy a kétszázvalahány tőke körül „megvallassam” a karókat, ha a
lógatásra-tekergetésre megroppan a tövük, kihúzzam, újrahegyezzem, s a tőke
„legújabb állása” – tavalyi fejlődése – szerint elvégezzem az újrakarózásokat,
egy vagy két karóval „megtervezve” a tőkék idei kötözését. Voltak már
„ellenőrzött” karók, amelyeket járkálásaim közben még az ősztől kezdve
gyűjtögettem hegyezésre a tűzhely mellé, s most, amikor még nem lehetett a nagy
sár miatt a földre lépni, a füves lugas szélén legalább a korhadt hegyeket le
lehetett csapni a karók végéről, s újrahegyezve osztályozni mérték szerint,
hogy könnyebb legyen majd a válogatás.
Utána kiderült, hogy ez volt a „fordulat” napja: április nevének megfelelően ez
„nyitotta meg” végre a napi járóutat a kert felé, ettől kezdve mondhattuk el,
hogy „kiszabadultunk” a kertbe. Otthon Almáson azt mondtuk ilyenkor, amikor az
esős idő jóra változott, hogy „felállt az idő”, s én a következő nap a koros
ember fanyar kétértelműséggel szóló „meteorológiáját” is beletettem a füzetbe
az eltelt hetek sok rossz időjárással „búsító” hangulata után: „21. Az idő
legalább felállt végre: ragyog az ég, süt a nap (már hetek óta kíváncsi voltam,
milyen lehet az ilyen), s délelőtt 10-kor már itt süt engem is «rohamra»
készen... karókampány. Délután 3 után folytatás (karózás); 5 l színbon
hazaviszek...” Itt a „délután” is ott volt már, aláhúzva, jeléül, hogy egy nap
kétszer is mentem, dupláztam a műszakot. Másnap, 22-én már úgy volt duplázás,
hogy ketten mentünk Irmával, kettőzött erővel estünk neki a kertnek 22-én, s
ami ritkább eset, ketten is firkantottuk be az elvégzetteket a füzetbe, mint
akik a „tollforgatásban” is együtt buzgólkodnak, annyira belejöttek a közös
munkába: „22. Délután ketten, jó melegben”, kezdtem én a kiérkezésünkkor, s
hazainduláskor Irma táviratos sietséggel hozzávetette: „karózás befejezése
törökbúza-, fuszulyka-, ugorka-, tök-ültetés”.
Legalább két hét késésben voltunk, tőlünk telhető iramban igyekeztünk behozni a
lemaradást: „23. Délután, dögmeleg, ketten; szőlőkötözés kezdése... Irma a
kapával ügyködik, főleg a szőlőn felül; kissé bolydul az idő, s lehűl. 24.
Délelőtt egyedül, de jó meleg társaságban; kötözés. 25. Vasárnap, ketten,
felhőtlen nyári nap; kötözés, ill. kapálás; ebéd után (fléken) komabor lehúzása
az 50-esből... kanadai nagy szemű borsó ültetése. 26. Délelőtt, ketten,
párásabb melegben; szőlőkötözés; Irma befejezi a tegnapi ásást a ház előtti
teraszon, s ültet belé fuszulykát-törökbúzát; fenn a szőlő közötti agyasban
felszalagozza a kikelt borsót, mert a jómadarak (varjak) felét már kiszedték.”
Mindezek közben – főleg kinn a kertben, s ott is inkább az úton felfelé, amíg a
nagy kanyarokkal-szusszanókkal felballagtunk a hágón – gyakran emlegettük
Sanyit: friss járása nyomot hagyott bennünk, mint lábunk a földön, ahol
dolgoztunk, fel-felidéztük „tárgyalásunk” témáit, s megelégedéssel
ismételgettük – mintha egy egészségügyi „nagyviziten” lett volna nálunk –, hogy
panaszai ellenére milyen jó eleven testileg is, szellemileg is, s kedélye is
töretlenül a régi jó kedély. S nem tudom, összefüggött-e a Sanyi látogatásával,
de ugyanezekben az iramos kerti napokban egyik éjjel ismét láttam álmomban
anyámat. Nem láttam volt már rég, s már csak ezért is „újság” volt, de főleg
azért meséltem el Irmának – a jelesebbeket általában el szoktam mondani, hogy
ha tudja, „fejtse meg” –, mert ez egészen kivételesen „elütött” az öszszes
többitől, amit a halála óta – harminc esztendőn keresztül – álmodtam anyámról.
A többiben egységesen, már-már „klisészerűen” az volt a kép, hogy én álmomban
is mindig tudtam, hogy anyám meghalt vagy halálos beteg, és ő ennek
„megfelelően” mindig vagy végelgyengült állapotban jelent meg – ahhoz
hasonlóan, ahogy a „fehér vizet” kérte a kórházban –, vagy úgy, mint aki hosszú
évek után „feltámadt” a halálából, előkerült a sírból, ami nyilvánvalóan még
rosszabb állapotban mutatta őt, mint életének végelgyengüléses napjaiban, én
azonban még így is mindig csodálkoztam azon, hogy „ahhoz képest” milyen jó karban
van. Az is egységesen „szabály” volt ezekben az álmokban, hogy örökké lenn a
zsákutcabeli házunknál történt az álombeli viszontlátás, gyermekkorom
színhelyén, sohasem a Szabók utcájában az új házban, ahonnan „ágynak esett”
betegként a kórházba vittem, s ahonnan alig két héttel később eltemettük,
miután már csak holtan, a ravatalon feküdve „láttam viszont”, alig négy nappal
azután, hogy a „színes víz” ellen tiltakozott a kórházi ágyon. Legújabb álmom
mindettől úgy ütött el, mint-egy haláltól messze járó egészséges élet a hosszú
síri éjből feltámadó „csont és bőr” testmaradványtól. Már maga a színhely
egészen új volt, messze Almástól itt nálunk, Kolozsváron, kinn a kertben
„jelent meg” anyám – a kertben, amely a mi életünkbe is csak az ő halála után
tizenkét évvel „vonult be” –, és viruló egészségben tett-vett ott velem, „híre”
sem volt a tudatomban betegségnek, halálnak, feltámadásnak, s mindezen felül az
volt a „korona”, hogy a tudatomban anyám királynő volt, egy „birodalomnak” a
királynője, és én voltam az örökös, a herceg, az egyetlen trónörökös, de közben
földművelő lényekként az én kertemben voltunk, s mivel közeledett a délidő, én
kezdtem „regnálni” anyámon, hogy együnk – otthon a mezei munkáinkban is mindig
az volt a „dél”, amikor anyánk alakja feltűnt az úton a leveshozó fazékkal, s
nem az, amikor a dér a templomunk déli harangszavát hozta a fülünkbe –, anyám
azonban szinte uralkodónői fennsőbbséggel, nevetve intett le, hogy ráérünk még,
s aztán múlt az idő, elmúlt egy óra, én megint követelőztem, ő ismét kacagott s
legyintett, eljött fél kettő, anyám akkor sem adta az ebédet, szinte mintha
„hergelt” volna s élvezte volna a mérgelődésemet; ekkor én hirtelen haragra
lobbantam, tépdesni kezdtem ki gyökerestől a martunk alatti útfeljáró két
szélén a szőlőcsemetéket, hánytam szerteszéjjel, s hangoskodtam, hogy most már
ha adná sem kellene az ebéd, és lemondok minden trónörökségemről, az egész
birodalomról, az sem kell... Az út szélén a valóságban természetesen soha nem
voltak szőlőcsemeték, álmomban is szinte csak a haragom „kedvéért” teremtek
ott, hogy legyen kézügyben valami, amit kitépjek s széthányjak, és amikor a
rendkívüli álom felébresztett az alvásomból, jóleső érzéssel „néztem tovább” a
szép, egészséges, engem direkt bosszantó királynő-anyámat, és azon tűnődtem,
hogy Sanyinak s apámnak vajon miért nem volt még „híre” sem az álmomban, mint
másik királyfinak, illetve királynak.
Egyébként ekkor már nem „álom s esős idő” járt, hanem olyan jó idő a sok eső
után, hogy szinte csodálkoztam: jut idő álomra is, amikor szinte „meghalni
sincs időnk”. 27-én reggel hívott telefonon az udvarhelyi kórházból Sanyika, s
mondta, hogy elkészültek a képek a hősök táblájáról, ott vannak nála,
elküldje-e őket, sürgős-e a dolog. Meglepődött, amikor mondtam neki: tudom,
hogy elkészültek; attól még jobban meglepődött, amikor újságoltam, hogy az
apjától tudom, itt volt nálunk vagy tíz nappal azelőtt. Ő azóta még nem
találkozott a szüleivel, nem tudott a Sanyi kolozsvári útjáról sem. A képekért
azonban ő volt a „felelős”, mert amikor otthon jártunk márciusban, Mátyással
csak a homoródszentmártoni hősi „emlékek” fényképezéséig jutottunk el, Almásra
a sok esőzéstől-hótól elázott erdei úton nem lehetett eljutni, s akkor
megkértem Sanyikát, hogy „intézzen” majd Almáson valakivel egy felvételt. Így
most már mind a két Sanyi útján jött a kész képek híre, de az ifjú Sándorral is
abban maradtunk, hogy mindjárt itt van a keresztúri iskolaünnepély – ahova
egyébként ő is „hivatalos” véndiák –, s megkapom, mikor hazamegyünk. Én
részemről ugyanakkor azzal a kérdéssel kellemetlenkedtem Sanyikának, hogy a
folyóirataim megkerültek-e, aminek az volt a „háttere”, hogy március 15-én,
amikor Mátyással indultunk Szentmártonra, előző napi megegyezésünk szerint két
magyarországi folyóiratot letettünk a kapusnál azzal, hogy juttassa el őket „az
igazgató úrnak”, és az igazgató a portásától azóta sem kapta meg a lapokat –
„egyszerűen eltűntek”, közölte Sanyika –, ami számomra azért volt különös
bosszúság, mivel az egyik lap a Kortársnak az a friss száma volt, amelyben
megjelent egy nagyobb részlet a „hadi könyvünkből”, A névtelen katonából, benne
az apám hadinaplójának teljes szövege, ami egészében most látott először
napvilágot, és én főleg a Sanyi kezéhez akartam minél hamarább eljuttatni a
folyóiratot, tudva, hogy nagy örömére lesz látni s olvasni a háborús
„történetünket”. Sanyikának azzal ígértem oda, hogy ő az elolvasás után viszi
vagy küldi az apjának, és most valósággal a Sanyi látogatásának örömét rontotta
bennem az a hír, hogy azóta sem kapta meg a Kortárs-példányt. Mikor itt volt
nálunk, s tárgyaltuk a határőrügyeket a „kultúrban”, újságoltam neki, hogy a
Kortársban megjelent apánk naplójának szövege – amit az ő kezeírásával éppen
szemünk előtt láttunk eredetiben, mert épp lapozgattuk a hosszú frontjárástól
megviselt noteszt –, és mér ő is rég olvashatta volna, ha a „Sanyika
portásának” felelőtlensége miatt nem tűnik el a folyóirat, de „vigasztaltam”,
hogy eddig bizonyára előkerítette Sanyika, és attól függetlenül, hogy az
megvan-e, mire hazamegyünk, hozatok új példányokat. Erre az „utánpótlásra” a
legbiztosabb út éppen akkor nyílt, amikor a Sanyika telefonálásából kiderült,
hogy nincs meg a példány, mivel Mátyások a terv és a megvett jegyek szerint két
nap múlva, 29-én hajnalban indultak egy diákcsoporttal Kassára egy nemzetközi
konferenciára, és Mátyás többek között azért volt megbízva részemről egy pesti
kitérő úttal, hogy hozzon onnan Kortárspéldányokat.
A kórházi portás mindezek folytán nagy bosszúságot okozott a Kortárs
„előrzésével”, de attól eltekintve most már egyre inkább rendben ment minden az
újabb székelyföldi út irányában: „intéződtek” sorban az újabb találkozáshoz a
búzaőrletés zsákjai, a hősi emléktábla fényképei, a hadinaplós könyvrészletet
tartalmazó folyóirat példányai, mint megannyi új „tárgyalási alap” a
viszontlátás otthoni napjain. Addig azonban még hátra volt jó tíz nap, és
„szükségünk” is volt rá nekünk ahhoz, hogy a kertben a hátramaradást a
hazamenésűnkig valamennyire ledolgozhassuk. A Sanyika reggeli telefonálása után
is indultunk mindjárt Irmával – még jó, hogy a telefon itthon „kapott”, mondtuk
–, és minthogy a kert „irányában” nincs porta, ahol a Kerti Kurír közön-kézül
elvesszen az aznapi hajrázásunkat is be lehetett jegyezni, ami ezúttal némileg
több helyet igényelt, mert két „műszakot” is dolgoztunk, de azért a sok végzett
munkát igyekeztem úgy „odaszorítani” a lap aljára – az utolsó sorral vonal alá
menve –, hogy az új lap kezdése a következő új munkanappal essék majd egybe:
„27. Délelőtt, ketten, nyárban; kapálás a szőlőn felül Irma pászmájaként;
ugyanott törökbúza-fuszulykaültetés ketten (a fácán egyedül szedegeti ki a
borsót a tegnapi riasztószalagozás ellenére); szőlőkötözés. Délután: ketten,
kapálás (Irma: ribizlisor Gizi felől), szőlőkötözés befejezése (lugas
kivételével), törökbúza-fuszulykaültetés befejezése (a szőlőtől az almafákig).”
Ekkor már „nyár” volt a napos-meleg jóidő, s ebben az április végi nyárban a
„jómadárról” is kiderült, hogy fácán: egy fácánkakas volt a megveszekedett
kártevő, amely vágta ki a korábban elültetett s már jól csírázó
magzsengeményeket, „élt utánunk”, pusztította hajrázó munkánk első látható
életjeleit, ami csaknem olyan haragra gerjesztett, mint álmomban az ennem adni
nem akaró királynő-anyám. Az ősi „létharc” törvénye szerint kezdtem valami
fácánfogó csapdán törni a fejemet. Ferenc bácsinak is kértem a tanácsát,
tanakodásunk közben mondta, hogy neki van egy nagy vasketrec „borítója”, és én
arra alapozva kezdtem tervezni, hogy kellene a ketrecre egy olyan befelé nyíló
rugós ajtót szerkeszteni, amit a magra bemenő fácán könnyen be tud nyomni, de
amely az ő „besétálása” után a rugó „visszafogott” erejével becsukódik mögötte,
s akkor még olyan „ráadásban” is lehet részünk, hogy fácánhúst eszünk ebédre
királyi módon...
A kivitelezés végül is elmaradt, nem lett részünk a fácánfogás és -evés dupla
örömében, fennmaradt a terv az álommal határos képzelet lebegő szintjén.
„Érkezett” viszont helyette még aznap – április 27-én – egy egyszerű, de
valóságos öröm, amikor a délelőtti kerti munkából hazajőve, egy csomagszelvényt
találtunk a postaládában, s délután úgy indultunk vissza a második –
aláhúzással is kiemelt – kerti „műszakba” az ültetések és kötözések
befejezésére, hogy elkanyarodtunk a posta felé, kivettük a küldeményt, és az
„saccolásunk” szerint a Gólya szállt a csűrre friss keletű román
nyelvű kiadásának tiszteletpéldányait tartalmazta. Erről nincs jegyzés a Kerti
Kurírban, mint a fácánról, lévén az a „betűmunka” jobbára a kerté, holott annak
a napnak a kertben is ez a könyv volt a fácánnál nagyobb „eseménye”. A könyv
magyar eredetije tizenkilenc évvel azelőtt, 1974-ben jelent meg – egy héttel
később elővettem s megnéztem: „A nyomás kezdete: 1974. április 30.”, éppen
fuszulykaültető kerti szezon idején –, és Gelu Păteanunak a fordítása is már olyan
régóta készen állt, hogy a 80-as években a könyvüzletek számára nyomtatott
prospektusokban olvasni lehetett a közeli megjelenés jelzését, de aztán eltűnt
az is az akkori kulturális „süllyesztőben”, és bár a karácsonyi változás után a
kiadótól kaptam egy megújított szerződést, az utána bekövetkezett könyvkiadási
csődben végleg letettem magamban arról, hogy a „román változatból” kinyomtatott
könyv legyen, míg éppen a Sanyi látogatása előtt biztos híre nem jött a kész
könyvnek. A sok szó között természetesen ez a „csodával határos” megjelenés is
fennforgott, és Sanyi természetesen ezt is örömmel várta, a Kortárs-szöveggel
együtt, hogy majd magyarul is, románul is olvashatja családi-házi sorsunk újabb
„nyomdatermékű” szövegeit.
Este itthon én is beleböngésztem a Gelu mondataiba – ott volt a román szövegben
az almási emberek egész sora, és mindenekelőtt a család, s azon belül „Sanyi”
és „Sanyi ăl mic” mint Sanyika az anyám egyik levelében –, és az már nem is
böngészés volt, hanem betűhajkurászás, amint előkerestem az anyám „vizét”, hogy
lássam, „színes” vagy „szíves”, ami nem „fehér”. Hibátlanul állt mind a két
előfordulási helyen: „Nu apă colorată, apă albă”. Ez még külön ráadás volt az
örömben, hogy románul hiba nélkül volt kinyomtatva anyám „keresztfájdalmas”
szava.
Egy hete űztük a munkát s magunkat, ekkor egy szusszanásnyit „fékeztünk”
magunkon: 28-án itthon maradtunk, pihenő napot tartottunk. Délelőtt jártam
egyet a városban, megnéztem a monostori üvegeseknél is, hogy vane üveg
erkélytetőnek s oldalvédőnek. Még a Sanyi jövetele előtt elkészült volt a
vasrámázás a teraszon, s épp amikor ő a püspökségről telefonált, jött Horváth
Miklós, hogy lemérjük az üvegméreteket, úgyhogy amiatt még nem is siethettem be
úgy Sanyihoz, ahogy szerettem volna s miután a Brassai kapujában találkoztunk,
legelőbb a pár lépésre lévő műhely irodájába sétáltunk el, hogy informálódjam
üvegek tekintetében, ahol informáltak is, hogy semmiféle üvegük nincs. Így
jutottam el tizenkét nap múltán a Monostorra. Ott üveg lett volna, de sokan álltak
a sorban a rendelésükkel, drágább is volt az áru, mint egyebütt, egyedül
nehezen is tudtam volna boldogulni a nagy méretű üveglapok szállításával,
úgyhogy összegyűlt annyi érvem, és volt annyira fülledt meleg, hogy kevés
téblábolás után odább álljak. Bementem a városba, benéztem a Helikonhoz,
hazafelé a Szamos partján is „felkerestem” azt az üveges műhelyt, amelyet még
két héttel azelőtt „felfedeztem” egy odáig kacskaringózó benzinsor
„jóvoltából”, de ismét zárva találtam, mint azelőtt már nemegyszer. Nem is
bántam, szinte megkönnyebbülve igyekeztem haza a lakás hűvösébe.
A kerti s egyéb „bokros” teendők közön szellemi síkon is gyakoroltam némileg
magam. Előző nap, amikor délelőtt is, délután is a kerti „véghajrá” foglalt le,
szellemi téren az volt nevezetes, hogy egész nap, reggeltől estig, a délelőtti
s délutáni kerti munkában egyfolytában azt az egyházi énekünket dúdoltam
magamban, hogy „Mennyben lakó én Istenem, Vedd füledbe dicséretem”... Olyan
napom volt az, amikor az ember „benső lemezébe” beleakad reggel egy „tű”, és
aztán egész nap mind csak az forog a „lelki viasz” barázdáiban, amiről nekem
ilyenkor hajdani szomszédunk, „Dúdos Bencze” szokott eszembe jutni, aki abban a
szomszéd bennvalóban lakott, ahol később Tódor Gábor a porta újabb gazdájaként
a kútba bukott. Bencze Andris csaknem örökké dudorászott félhangosan egy-egy
egyházi éneket, és így „törvényszerűnek” mondható, hogy ráragadt a „Dúdos” név.
Bennem is gyakran dongott egy-egy kedvelt ének, olyankor általában félig-meddig
a templomunkban éreztem magam, s „hallgattam”, hogy az egész gyülekezet
hangjától cseng a templom a dúdolásommal. Anyám is „velem énekelt” sokszor az ő
külön házi hangjával, mert tőle is lehetett hallani nemegyszer, hogy
foglalatosságai közben fújja lelkes nekipirulással, szépen csengő szopránján az
egyházi éneket, olyan „természetes hangerővel”, mintha a templomban énekelne,
minden magányos visszafogottság nélkül, már-már kántori belevalósággal. Én
olyan fennhangon nem szoktam magányomban énekelni, de belül, a kevésbé hallható
belső „boltozatban” legtöbbször olyan erőt éreztem a dúdolásomban, mint amikor
otthon a templomban az orgona felé, a kántori tábla irányába fordítja a fejét
az ember, hogy megnézze az énekelendő számot, és ha ott látja például a 33-as
„közéneket”, akkor már veszi is a levegőt, és gyűjti előre a hangerőt, mert
tudja, hogy az ének második részének négy sorában mind feljebb emelkedik majd a
dallam, az utolsó sort pedig úgy fújjuk majd, mint egy „véghajrát”. Még elő is
vettem 27-én az otthonról „örökölt” Énekeskönyvünket – első kiadásának Előszava
kelt: „Cluj-Kolozsvár, 1924. szept. 3.” –, mert megszámlálhatatlan éneklésem
után, ennyire megvénült fejjel sem tudtam, ki szerezte az ének szövegét, és
ámulattal fedeztem fel ekkor – 1993. április 27én! –, hogy Pósa Lajos írta az
ének versét. Nagyot nőtt Pósa Lajos a szememben, és Kecskés Ernő, a
dallamszerző is a hangomban, ahogy énekeltem most már a tudás magasabb
szintjén: „Mennyben lakó én Istenem! Vedd füledbe dicséretem! Téged dicsér
egész világ, Néked köszön a kis virág; Erős vihar, kis gyönge szél, Tenger,
patak hozzád beszél, Az ég s a föld telve veled, Dicsértessék a te neved!”
Szellemi szinten ügyködtem akkor is, amikor a nyakunkra gyűlt kerti munka
közben, s még inkább a pihenő órákban folytattam a készülődést az egyre
„melegebben” közeledő keresztúri napokra. Két közvetlen közreműködés is várt
rám az ünnepszervező bizottság programja szerint, s lévén az egyik egy
„felszólalás” az ünnepi zárógyűlésen. május 15-én, éppen a „Mennyben lakó én
Istenem” dúdolása között jutottam el arra a megnyugtató végpontra, hogy
befejeztem a „szónoklatom” írását, s már csak az volt hátra, hogy elolvastatva
Irmával és Mátyással, véleményüket és rövidítési ajánlásaikat kérjem. 28-án
reggel Mátyásnak is kezébe nyomtam a szöveget, és miután az ő véleménye – a
régiek nyelvén: „tetszése” – egyetlen szóval bólintó tetszésnyilvánítás volt,
megnyugodtam, hogy ezen a „feladaton” is szerencsésen túljutottam. S minthogy
másik „fellépésként” egy író-olvasó találkozón való részvétel volt
„előirányozva” számomra május 14-én délutánra iskolánk „dísztermében”, kezdtem
arra nézve is az alkalomhoz megfelelő szöveget keresni könyveim lapjai között.
Legkézenfekvőbbnek a Volt egyszer egy gyermekkor előlapozása látszott:
abban másfél évtizeddel ezelőtt sok kisdiákkori emlékemet megírtam azokból a
most már fél évszázados időkből, mikor éppen a gimnázium fennállásának 150.
évfordulója hagyott mély emléknyomokat az akkor elsős gimnazistában. Találtam
több olyan „hangulatos” részt is, amit különösen a helyszíni „akusztikában”
megfelelőnek ítéltem, de leginkább a helyszínileg távolabb eső Puliszkaostrom
kísértett – egy régi kaszálói emléknek a leírása, amelynek szereplői
hárman voltunk, Sanyi, a néma papó és én –, amihez az a nevezetes emlék
társult, hogy apám életében ez volt az utolsó írás, amit tőlem hallott,
olyanformán, mintha az is egy „író-olvasó találkozó” lett volna: a halála előtt
pár héttel írtam le a régi kaszálói emléket, és ugyanakkor „frissen”
meghallgatta apám itt Kolozsváron a rádiónk előtt, lábadozva az infarktusából,
miután egy nyilvános Utunk-esten felvételre került a saját „előadásomban”.
Nagyokat derült apám a rádió mellett, és az írás jóvoltából pillanatra egészen
együtt voltunk mi, jókedvű családi kör én meséltem hármunk történetét, és ő
negyedikként – családunk „fejeként” – hallgatta, hogy mit műveltünk mi egyszer
a puliszkával Kajmácában... Mindezt azonban csak úgy tettem-vettem, hogy majd
úgyis a helyszíni körülmények döntik el, mi legyen a szöveg a „szerepléshez”
(hányan jelenünk meg „szereplők” a szűk két órára szabott találkozón, milyen
lesz a hangulat, kikből verődik össze a közönség a díszteremben, beszélgetés
lesz-e inkább, vagy felolvasás stb.)...
Babrálás volt ez a pihenő nap a betűkkel, s bár az „üvegekre nézve” eredménytelenül
múlt el a délelőtt, délután már jobban alakult minden. Megértük azt is, hogy
ebben az évben – ami azt jelentette, hogy ezen a tavaszon első ízben néztünk
úgy az égre, hogy vártuk az esőt. Azelőtt hosszú heteken át örökké azt vártuk,
hogy a sok eső után jöjjön a jó idő, most pedig elfogott a várakozási izgalom,
amikor a kora délutáni órákban a városon túl, az ég keleti peremén – „Almás
felé” – nagy feketeség kerekedését láttuk, mert most már az lett volna a jó, ha
„eljő az eső”. Nagy dérrel-dúrral közeledett felénk a vihar, én a munkámból
mindegyre felállva mentem az üvegezetlen napkeleti teraszra „időt nézni”, és
már-már kerti földünk izgalmával latolgattam, hogy jótékony földáztatás helyett
nem lesz-e földmosó felhőszakadás. Az ég egyre viharosabban dörgött, a
feketeség előtt nagy porpászmák borították el a várost, mintha eső záporozott
volna, s egyszer csak nagy aláfolyó esőcseppek kezdték verni az ablaküveget,
amint az asztalomnál ülve ugyancsak a viharosan közeledő „nagy időre”
pillantgattam a Szamos folyása felett. Már-már húztam be a nyakam benn a
szobában, a fedél oltalma alatt is, akkora zúdulástól tartottam, de végül az
egész zendenzajból csak a nagy porfelhő jutott nekünk, s az „emlék”, hogy ezen
a napon volt első esőleső égnézésünk az idén.
Ugyanakkor – szinte „természetfeletti” egybehangolásként – a Duna TVben is
éppen „villám” volt, a Fekete Villám nevű lóról szóló filmsorozat újabb részét
láthatta, aki nézte. Én csak az elején, a műsorismertetés utáni pár percben
láttam a lókaland újabb képeit, utána csak Irma maradt ott, hogy pihenő napunk
délutánját tévészórakozással pihenje, én visszavonultam a szobámba, hogy
folytassam a szellemi babramunkát. Mátyásék hajnalban indultak Kassára, s én
egyebet félretéve, írtam neki egy szelet papírra „Szamárvezetőt”, hogy ha eljut
Pestre, milyen intéznivalók lennének ott. A „Szamárvezető” első pontja a
Kortárs szerkesztősége volt Szakolczay Lajossal, többek közt azért, hogy kérjen
Mátyás „4-5 példányt a Kortárs 3. számából”, amelyben A névtelen katona részlete
apám hadinaplójával megjelent. Éppen ennek a kéziratnak a kapcsán a másik –
fontosabb – intéznivaló az lett volna, hogy Mátyás vigye el Püskihez az
illusztrációs-dokumentációs anyagot bemutatásra, mert én február elején, amikor
kivittem az elképzelésem szerinti anyagot (filmszalagokat, fénymásolatokat),
úgy jártam, hogy épp amint indultam volna Püski Sándorhoz, a Kortárs meg az
Írószövetség alatti étteremben – míg Szakolczay és Cseres Tibor társaságában
egy „magyaros” ebédet elköltöttem – az egész illusztrációs anyagot elemelték a
kézitáskámmal, és én teljesen üres kézzel érkeztem meg a Krisztina körútra,
ahol ahhoz mérten nem is tudtam egyebet mutatni Sándor bácsinak a két üres
kezemnél. Az anyag azóta is a pesti éttermi tolvaj titkában – birtokában? – van,
mi pedig Mátyással azóta „reprodukáltuk” az egészet. Többek közt a pesti tolvaj
„közreműködése” miatt kellett március 15-én kiautóznunk Homoródszentmártonra is
a hősi emlékművek fényképezése végett – ahelyett, hogy az alatt az idő alatt
Sanyiékhoz szaladhattunk volna ki Szentkeresztbányára –, s visszatérve
Udvarhelyre a bethlenfalvi „hősi emlékkeresztet” is fényképezni ismét. Ennek a
keresztnek egy régebbi képe annyiban megmenekült az eltulajdonítástól, hogy a
Kortárs „kalandos” számában a szövegrészlet mellett az is napvilágot látott, de
miután az egész anyagból csak az „maradt meg”, 15-én estefelé hosszabb ideig
ácsorogtunk Mátyással a kereszt körül, várva, hogy az alkonyba hajló gyenge
napfény ráforduljon a fényképezendő tárgyra. Egy újabb virágkoszorú is fel volt
kötve a kereszt kis feszített Krisztusára amit levettünk és visszakötöttünk a
„kétféle aspektus” fényképezése közben, miután a kereszt végre kikerült a
szomszéd ház fedélsarkának árnyékvetéséből. A hosszas ügyködés láttán a
járókelők bizonyára arra gondoltak, hogy a „nemzeti ünneppel” van
összefüggésben a kereszt körüli sürgölődés, holott az épp egy pesti lopással
volt „összefüggésben”, ami ott történt pár lépésre a Hősök Terének hatalmas
emlékmű-kompozíciójától. Mi viszont akkor még nem gondoltunk arra, hogy a „hősi
anyagunkra” a Székelyföld „szívében” is rájár a tolvajlás rúdja: szinte egyenes
folytatásaként a pesti lopásnak itt is az lesz a „sorsa”, hogy az elveszett
fényképfelvételek pótlására indulva Szentmártonba, letesszük a lappéldányt a
kórházi portára, mint „biztos helyre”, s aztán a „pótlások” közben lába kel
annak a képnek is, ami egy folyóiratban már kinyomtatva állt.
Sanyika mindennek a balszerencsés „hősi anyagbeszerzésnek” beavatott tudója
volt. Ő az ősszel azzal is segített, hogy Almásra menésünkkor adta a „fényt”, a
„bliccet”, hogy a templombelsőben jobb legyen a felvétel a világháborús
emléktábláról, és miután az sem sikerült, s újabban a „pótló” utunkon sem
jutottunk el Szentmártonon túl Almásig, a tavaszi segítő hozzájárulása az lett,
hogy csináltatta Almáson a pótlólagos képeket. Így most már április 28án az
egész anyag a kezemben volt ismét – az almási képek kivételével, amik azonban
szintén készen voltak mind a két Sanyi „híradása” szerint –, s estefelé azt
rendezgettem-szövegeztem újabb pesti útra. Egy címlapelképzelésem is volt,
amelynek elgondolásom szerint az egyik képe a „bethlenfalvi emlékkereszt” lett
volna – az egész könyvnek az volt a „kiindulópontja”, a Kortárs-beli részlethez
is azért ajánlottam illusztrációként éppen azt –, s alatta másikként annak a
noteszlapnak a fénymásolati képe, amelyre apánk a Dunántúlon (Csánigon) 1945
februárjában a maga rádiós üzenetnek szánt szövegét írta tintaceruzával, ami a
katonanoteszek egyik lapján ugyancsak megőrződött máig, hogy negyvennyolc
esztendő elteltével is „elveszés” nélkül – s eredeti rendeltetése szerint
mintegy „éteren át” – üzenhesse nekünk: „Szabó Mózes (kurta) homoródalmási
székelyhatárőr, értesíti otthon maradt családját, hogy nagyon jól van. Üdvözli
az égész családot.” A bethlenfalvi emlékkereszt is éppen negyvennyolc
esztendeje áll a sírkőfaragó házának sarkánál, ahova a mellékutcában lakó
Pásztorék 1945 tavaszán állították „közkeresztül”, miután két katonafiúk közül
a nagyobbik elpusztult egy krími hadifogolytáborban, hogy az is „üzenje”
negyvennyolc esztendőn keresztül máig: „Elhunyt katonáink emlékére 1944”...
Vázlatozva az elképzelésemet, rámásottam az apám üzenetének szövegét is a
„címlaptervül” szolgáló cetlire április 28-án délután, s közben eszembe jutott,
hogy mi – az „otthon maradt családban” – negyvennyolc évvel azelőtt úgy vártuk
a háborúból apánk hírét, hogy a Sanyi vezetésével táncoltattuk esténként az
asztalunkat a házban, s a táncoltatás – a túlvilági szellemek „vallatása” –
egyik fő kérdésünkkel arra irányult, hogy életben van-e apánk, és a
kézzelfogható asztal meg a teljességgel láthatatlan szellem olyan engedelmes
szolgája volt Sanyinak, hogy ő megszólította a szellemet, s miután feladta a
feladatot, hogy ha él apánk, hányat koppantson az asztal lába. az asztal
megmozdult, elkezdett a kezünk alatt táncolni, billegett egyik lábáról a
másikra, mi a mozgás közben még nagyobb összpontosítással tartottuk rajta
tenyerünket, hogy kezünk s az asztallap deszkája között ne szakadjon meg az
„áram”. Hittünk is mindabban, hogy a szellem válaszol nekünk az
asztalmozgással, a dobbantásaival – a feltétlen hit is feltétele volt a sikeres
táncoltatásnak a Sanyi oktatása szerint –, és így megvolt a nagy öröm a házban,
amikor az asztalunk kikoppintotta nekünk a Sanyi kérdése szerint pontosan azt a
koppantásszámot, amelyben szinte rádióüzenetként szólt. „Szabó Mózes értesíti
otthon maradt családját, hogy nagyon jól van!”
Bosszúság a babramunka közben csak annyi volt, hogy a „Szamárvezető” papírjai
nagyon rosszul fogta a golyóstoll, egy darabig kínlódtam az írással, míg végül
félretettem, s kezdtem elölről egy másik papíron, amelyen fogott az
írószerszám. Közben meg-megszakítottam a pihenő foglalatosságomat, bebenéztem a
„kultúrába” Irmához, a Duna tv-hez, ott még láttam a végét a „Fekete
Villámnak”, s néztem az elejét az ismétlésként műsorra tűzött magyar filmnek (Szabadíts
meg a gonosztól). Orosz Lujzi, a másik lépcsőházban lakó „színésznőnk” is
játszott benne, azt az ismétlésben is szerettem volna még megnézni. Szóltam Irmának,
hogy majd kiáltson, amikor „jő Lujzi”, s én közben – ebben a fél hat utáni
téblábolásban – böngészni kezdtem Hamvas Béla régóta olvasnivalóul kézügyben
lévő könyvét, s meg is akadt mindjárt a szemem egy „boros” passzuson, ami táji
szellem földbeli géniusz apológiája s volt egyben, tetszett, megkapott, amit
ott láttam: „A magyar ételrend a borra épül fel, mint a francia vagy az olasz
vagy a spanyol. A magyar azonban kontinentális, nehéz, mert a bor is nehezebb.
Az öt táj teljes egysége az ételekben valósult meg. A borban pedig, ha van is
minden magyar borban valami egyöntetűség, a helyi jellegek sokszerűsége
páratlan. Aki a bort itt csupán a kommersz palackozott italokból ismeri, annak
sejtelme sincs az intim helyi géniuszok hallatlan gazdagságáról, a föld
tehetségének erről az ezerszínűségéről. Már a tájak maguk, a zamat, az íz, az
illat, az erő, a tűz, a simaság káprázatos változatait tárják fel... miben
különbözik a savanykás pozsonyi rizling a rusztitól, a sopronitól, miben
különbözik a délnyugati somlai vagy szentgyörgyhegyi attól a Balaton vidékitől,
ahol Nyugat és Dél és Kelet találkozik, Badacsony-Révfülöp,
Dörgicse-Füred-Arács-Csopak. Nemcsak dűlők 70 nemcsak évjáratok és szőlőfajták
teremtik meg ezt a gazdagságot, amely nem kimeríthető. Egyes pincék íze, egyes
gazdák tudása és áhítata olyan különbséget valósít meg, amely egyedül hasonlít
az emberi lény kedélyének leírhatatlan árnyalataihoz.” Mindez külön közeli
meleget sugárzott felém attól, hogy egészen „friss emlékek” voltak
bennem apám dunántúli hadi járásainak helynevei, emlékeztem a Balatonvidék szép
szőlős helyeinek lelkes leírására, amikor a frontok halálos harapófogójából
szabadulva ott vonultak szabadon haza a Székelyföld felé – bele is néztem apám
„helyszíni” naplópasszusába: „10-én reggel folytattuk utunkat Balatonfüred
felé. Nagyon szép vidéken haladtunk át. A táj megragadó. Alacsony hegyek
erdőkkel, szőlőkkel, gyümölcsösökkel. D.e. 10 órakor beérkeztünk
Balatonfüredre” stb., míg a másik hadi noteszében az útvonalak „listáján” ott
szerepel Balatonfüred neve után Balatonarács és Csopak is az 1945 áprilisában
hazavezető úton.
De közben „jött Lujzi”, abbahagytam a föld nektáros géniuszterepének járását, s
utána már néztem én is tovább a „mozit”, ami hét óra tájban véget ért.
Gondoltam, átcsergetek Lujzinak, hogy megmondjam: „láttunk”. Meg is tárgyaltuk
pár szóban a filmbeli „jelenetét”, s szó közben az is kiderült, hogy Bea reggel
indul Pestre (amikor Mátyás Kassára), és én kaptam rajta, hogy akkor még egy
hátralévő „keresztúri kötelességemnek” is eleget tehetek. Ez a kötelesség akkor
került a „vállaimra”, amikor a márciusi utunk alkalmával a gimnázium
igazgatóságán vállaltam, hogy nevükben majd eljuttatok egy meghívást az
iskolaünnepélyre a Duna tv-hez, és minthogy Bea éppen a Duna tv-hez ingázgatott
bemondóként, megkértem, vigye el magával a borítéknyi postát. Írtam pár sort,
mellékeltem hozzá „Az ünnepi hét programjának” egy példányát, hogy ha „hír
értékű” lesz számukra a „200 éves székelykeresztúri gimnázium” ünnepe, a heti
rendezvénysorból kiválaszthassák, ami érdekli őket. Nekem az iskola jó ötven
éve kivételes hely a „szívügyeim” között, nemcsak azért, mert életem egyik
legboldogabb napját éltem meg, amikor az almási föld porából „megmentett
tehetségként” („Országos Magyar Falusi Tehetségmentés”) 1942. szeptember 20-án
átszekerezhettem Almásról Keresztúrra – az út közepe táján jobbra hagyva a
jóval közelebbi, de nem unitárius gimnáziumot Udvarhelyen –, hanem azért is,
mert a keresztúri gimnázium a maga nemében egyedülálló középiskola az egész
magyar nyelvterületen abban a tekintetben, hogy azt a föld népe – a föld
„tehetsége és géniusza” – teremtette a „semmiből” a föld színére: a fél
Székelyföld hordta egybe, építette a maga két kezével, közösségi összefogással,
százados áldozatkészséggel, a ma úton-útfélen hangoztatott „megmaradás” egyik
kivételesen tanulságos példáját hagyva ránk még a „három láb” vastagsággal
indított ódon falaival is, odáig „menően”, hogy a legújabban ismét
iskolanévadóként tisztelt Orbán Balázs többek közt ott ámult rá a „nemzeti lét”
nyilvánvaló „titkára”, a „jövő nagyság” útjára. Gondoltam, nem rossz „márkát”
protezsálok, amikor egy ilyen iskolának az ünnepnapjaira „tolmácsolok” egy
meghívást, és Bea hamarosan át is jön a kézbesítendő postáért.
Akkor már – hét után – a másik filmsorozat új epizódja ment a műsorban (a cseh
„kórházi” film), de mi nem nagyon figyeltünk oda, mert többek közt azt meséltük
Beának, hogy itt volt a bátyám, és olyan áradozva beszélt nekünk a Duna tv-ről,
hogy azt mondta, „az mindent megér”, és Margit színes televíziót is szeretne
most már Almásra a Duna tévé kedvéért, mire mi elújságoltuk Sanyinak, hogy a
sok fiatal bemondó közön két ismerős is van, olyan két „lány”, akik még az ő
számára is félig-meddig ismerősök, mert az egyik éppen ő, Bea – mondtuk Beának
–, a másik pedig az egykori almási papunknak, Lőrinczy Gézának az unokája,
akinek az apját ő most frissiben ismerte meg a püspökségen, amikor a gyűlés
szétbomlása után a folyosón hármasban is beszélgettünk. Sanyi ettől még jobban
nekilelkesedett a „Dunának”, Irmával még le is íratta a két „ismerős”
bemondónének a nevét, hogy otthon azonosíthassák őket, amikor a nevükkel együtt
megjelennek a képernyőn. A Beával való „pletykálgatás” közben még az is
átvillant bennem, hogy ha az általa kézbesített boríték „jóvoltából” esetleg a
keresztúri iskolaünnepélyről is lát majd valamit a televízióban Sanyi, attól
még egy újabb örömhullámot vethet benne a „Duna”, lévén a keresztúri gimnázium
az a hely, ahol a testvére feleségestől – mi Irmával –, s neki magának mind a
két gyermeke – fia és leánya – végezte a gimnáziumot, úgyhogy csak a családi
körből négy „véndiák” lesz majd ott az ünnepi találkozón. Elfolyt ez mind
ilyenformán a pihenő napunkon, szerdán reggeltől estig, amikor Kosztolányi Pacsirtájának
a filmes feldolgozását indították nyolckor a Duna tv-ben. A Román
Televízió esti híradójáról is lemondtunk – ritkán fordul elő, hogy a híradó
műsorát félreszorítsa tévézésünkben a „Duna”, de most nekünk is többet „ért”
Kosztolányi, Páger Antal, Tolnay Klári, Darvas Iván, Latinovits a hazai
politikai „izgalmainknál” –, s a Kosztolányi-világba való belemerülésünket csak
egy-egy Mátyásnak szóló telefonhívás zavarta meg. Egy újabb csergésre ismét
ugrott Mátyás, természetesnek vélve, hogy az is neki szól, de nem baráti hangú
diskurálás következett, hanem majdnem teljes némaság, a beszélő szavainak merev
hallgatása, miközben ő csak egy-egy kurta „hivatalos” szót mondott a kagylóba.
Nem nagyon figyeltem oda, „elkönyveltem”, hogy olyan hivatalos személy lehet az
illető, akinek a telefonálása a hajnali utazással vagy a konferenciával van
összefüggésben. Már fordultunk volna vissza egész figyelmünkkel a film felé,
hogy mi lesz a csúnya „Pacsirta” sorsa, de Mátyás úgy tette le a kagylót, hogy
ott helyben leült a szekrény ülőkéjére, s bénult mozdulatlansággal meredt ránk.
Nyugtalanul fürkésztük, vártuk, mondjon valamit, de ő csak nézett mereven. Nem
értettük, mi történt vele, mi lelte. Olyan volt, mint aki hirtelen rosszul
lett. Egyszerre idegesen kezdtük kérdezni, hogy mi van, de ő akkor sem akart
mondani semmit, mintha megmakacsolta volna magát. Végül – akkor már kezdtünk
rákiabálni – csak annyit mondott lassú bólogatással, hogy „Nagy baj van”.
Pillanatra Ilonka halálára gondoltam – tudtuk szintén a telefonból, hogy már hetek
óta „végóráit” szenvedi, enni is alig eszik már –, de az „várhatóbb” nagy baj
volt annál, mint amilyent Mátyás leroskadása s egész viselkedése kifejezett.
Akkor már egészen rátámadva szóltunk rá, hogy mondja már, mi van, de ő csak
lesújtva ismételgette: „Nagy baj van.” Irma kiabált, hogy „hol?”, „ki?”, mire
Mátyás valahogy kimondta: „Szentkeresztbányán.” „Sanyi bátyád?”, rivallt rá
elrémülve Irma, én meg már Irmát torkoltam volna le, hogy örökké a
legrosszabbra gondol, de Mátyás arra bólogatni kezdett: „Ő... Meghalt...
Almáson, estefelé... infarktusban”... Valaki, egy idegen nő, egy szomszéd
telefonált Bányáról, Manyiék megkérték, hogy szóljon, ők lementek Almásra, a
telefonáló nő maradt a két leánykával...
Kétség, hogy „nem létezik”, s kétségbeesés, hogy „nem lehet tenni semmit”:
meghalt Sanyi. Egy taglózás, egy elsötétedés. Még fel sem lehet fogni, de a
görcs már az egész testet egybehúzza... Semmi sincs most már azon kívül, hogy
félrehúzódni egy zugba, mint egy állat, s hagyni, hogy elborítson a halál jéghideg
magánya, markoljon torkot, gyomorszájat, állkapcsokat...
Benyitottak később a szobába. „Itt van Misi”... Felkeltem, beültünk a
„kultúrba”, a „halottas házba”, a Sanyi „hűlt helyére”... 1974 ősze óta, amikor
a vészesen hangzó „infarktus” kórházi ágyba fektetett – éppen abba a kórterembe
és közvetlen ágyszomszédba, amelyen ülve az „infarktusával” ott fekvő apámat
látogattam 1969 márciusában –, Misi volt mindig nálunk a mentés a „bajban”.
Hivatásos orvosi köre a kisbányai havasok körzete, de nekünk – s főképpen nekem
– úgy volt orvos, hogy számolhattam az infarktusaimat az idők során ötig, Misi
annyiszor volt „mentő” és „támasz”. A rokoni kötelék is olyan volt
vele, mint egy családtaggal, nem mint egy unokatestvérével Irmának... Azt
hiszem, mondtam Misinek valamit arról, hogy sohasem hittem volna, hogy Sanyi
elmenjen előttem... De inkább gyakorlati dolgokról beszéltünk.
Legelőbb Mátyás változtatott a becsomagolt holmija mellett a programján,
közölve, hogy ő most már nem megy Kassára. Én azt mondtam, hogy ez az egy az,
amit „Sanyi miatt” nem kell megváltoztatni: „Ha Sanyi bátyád ehhez hozzá tudna
szólni... biztosan ő is ezt mondaná”... Nehéz volt minden szó: gondolkodni a
„Sanyi fejével” úgy, hogy az már nem tud semmire gondolni, „hallani” a szájat,
amelyik többet soha nem szól... Mátyás még próbált ellenkezni, de Misi is az én
véleményemen volt: hetek óta erre készültek, felszólalási megbízása is van...
Mátyás akkor a nagyobb súlyú érvével állt elő: „De akkor hogy mentek Almásra?”
Arra vonatkozólag mondta ezt, hogy néhány éve mind vele jártuk útjainkat, ő
vezette az autót akkor is, amikor nem volt „nagy baj”, most nála nélkül végképp
nem mehetünk. Ezt mind tudtuk, hogy reám most az autóvezetésben nem lehet
„számítani”. A legjobban én tudtam, de mondtam is mindjárt a legkézenfekvőbb
megoldást: „Nem baj, felülünk anyáddal holnap délután a vonatra, este ott
vagyunk Udvarhelyen Ágiéknál, s Udvarhelyről akárkivel kimehetünk”... Az már
csak az ingerült hangban volt benne, hogy nem az autó az egyetlen közlekedési eszköz.
Misi erre csak hallgatott, nem mondott semmit. Nem hagyta rám, hogy igaz, ez a
legegyszerűbb... Kicsit feszengett, nézett maga elé némán. Akkor fogtam fel,
hogy mind egyre gondolunk, a „levegőben” van, hogy Misi ajánlkozzék: eljön ő
velünk, úgy, ahogy esztendők hosszú során át a házi sofőrünk is volt, nemcsak
házi doktorunk, akárhányszor olyan lábadozó állapotban utaztam, hogy nem volt
ajánlatos autókormányhoz ülni... A levegőben lebegett, hogy ilyen nagy szükség
soha nem volt az ő „besegítésére” – arra, hogy doktorként is, sofőrként is
„mellettem” legyen a testvérem utolsó útján –, de ő végül csak annyit mondott a
kérdezetlenül levegőben lógó kérdésre, hogy másnap semmiképp nem tud jönni,
legkorábban „holnapután reggel” szabadulhat, mert olyan esetei vannak kinn a
körzetben. „Nem baj, megyünk a vonattal holnap”, ismételtem meg. Misi némi
zavarral latolgatta: pénteken reggel mehetünk, de ő a fájó vállával nem tud
egyfolytában vezetni... Ez igaz, már hetek óta „elromlott” a jobb válla, itt is
kezeltette, Pesten is megfordult már vele, panaszkodott, hogy semmit sem javul,
az autóvezetés is kezd mind nehezebb lenni, sem a kapcsolás, sem a
kormányforgatás nem megy jól. Ezt mind elpanaszolta az elmúlt hetekben, láttuk
is a kínlódását a kormánynál, s a „nyomorékság” annál fájdalmasabb volt, mivel
ő a legújabb tudományával már-már „csodadoktorként” igazította helyre a hasonló
bénaságokat, csak éppen magán nem tudott segíteni. „Nem baj – mondtam –, nem
kell te vezess végig, ha te ott vagy, melletted én is vezethetek”...
Akármennyire mondtam a „nem bajokat”, éreztem, hogy nála nélkül – az ő orvosi
és lelki támaszt egyszerre jelentő jelenléte nélkül – nagyon nehéz lenne
„átvészelni” a Sanyi temetését, s „kaptam rajta”, hogy mellette én is tudnám
időnként, „felváltva” vezetni az autót. Ő még ekkor is vonakodott, míg végül
aztán visszafogott csendes szóval, de nyomatékos hangsúllyal – olyan torkából
kiszorított hangon, amilyennel a nagyon fontos orvosi-kezelési közléseit szokta
mondani – előállt az ellenvetésével: „Gyula bátyám, neked oda nem kellene
elmenni.”
Nem hittem a fülemnek: ne menjek el a Sanyi temetésére? ne legyek ott, amikor
temetik? „De hát ő nekem olyan testvérem volt... mi olyan testvérek voltunk”...
Elcsuklott a hangom, s Mihály most már, hogy „túlesett” a nehezén – most
értettem meg, miért volt a sok vonakodás –, oldódó nyelvvel mondogatta
„érveit”: „Annál inkább, hogy olyan testvérek voltatok... Ott olyan
sokkhatásoknak lennél kitéve, hogy kilencven százalékos a kockázat... Sokkal
jobb, ha nem látod Sanyit holtan, maradjon meg inkább úgy az emlékedben, ahogy
itt ültetek együtt utoljára... A gyász nem attól gyász, hogy ott vagy-e a
temetésen... Aki akarja, megérti, aki nem, nem... Majd elmész később, mikor
hazamentek, elbúcsúzol te külön tőle”... Ilyeneket mondott, „adagoló” közöket
tartva, várva mindegyik érv után a hatást, de hamar „nyújtva” az egyik után a
másik „pirulát”, mint aki keresi, melyik hat jobban. Lehet, hogy Irma s Mátyás
is szólt egyet-egyet Mihállyal egyetértve. Nem emlékszem pontosan, csak azt
láttam, mind a hárman „összefogtak” annak érdekében, hogy a hazamenéstől
visszatartsanak. Nyomasztó csend lett, várták, mit mondok. Én meg őket néztem
csüggedten... Mit lehet erre mondani?...
S akkor megint csak egyedül Sanyira gondoltam: ez kizárólag a kettőnk dolga, a
mi testvéri magánügyünk. Ha úgy érzem, hogy Sanyi nem értené meg, amiket Misi
mondott nekem, akkor ott kell legyek a temetésén. Sokáig hallgattam... „Akkor
nem megyek”, feleltem, miután Sanyitól „megkaptam a választ”. Az összeroskadásban
ez volt a tehetetlenségi végpont: megadtam magam...
Ők „megkönnyebbültek”. Misi adta az orvosi utasításait, hogy mind a három
gyógyszeremből vegyek már mostantól dupla adagot, a diazepámot is iktassam be a
szokottnál nagyobb adagban. Bólogattam, ismét lement egy keserű bog: igen, a
diazepám, amit olyan rábeszélően ajánlottunk Sanyinak; jó, hogy ajánlottuk...
Irma hozta, vettem be az „örökös abrakot” a három alapgyógyszerből Misi azzal
ment el, hogy reggel a kisbányai útja előtt ismét jön...
Én magamban még mindig az ő lebeszélő „hozzáállását” emésztem. Tudom, senki nem
értette meg jobban, mint ő, hogy milyen az, amikor két testvér „olyan”, mert
neki Juci, a nővére, „anyja” is volt, miután apátlan-anyátlan árvák maradtak,
és pár évvel ezelőtt ő is temette el a nővérét, hogy orvosként is „végig
kellett csinálnia” mellette a sok testvéri tortúrát: az agydaganatos műtétet,
az utókezelést, az átmeneti javulásokra „alapozott” biztatásokat, miközben a
legjobb orvosi tudásával tudta, hogy egy esztendő is nagy ajándék lesz Jucinak.
Sanyiékkal is sokat volt ő együtt, különösen azoknak az utaknak a jóvoltából,
amikor az ő „vezetéseivel” látogattunk haza, s egészen kölcsönös volt az
életünkben az, hogy ő éppolyan közeli rokoni érzéssel volt Sanyi iránt, mint én
Juci iránt. Végül talán az is benne volt a „megadásomban”, amint két szóval
Jucit is, az ő testvértemetését is elemlegettük: az ő testvéri fájdalma sem
lehetett kisebb, mint az enyém, s ha neki az az ajánlása, hogy ne menjek el a
testvérem temetésére, szót kell neki fogadnom, mert még azt sem vethetem ellen,
hogy nem tudja, mekkora tagló egy „jó testvérnek” az elvesztése... Irma mondta
később, hogy amikor telefonáltak Mihálynak, ő azzal jött hozzánk, hogy
mindenképpen meg kell akadályozni az én hazamenésemet, de nem tudta, mikor s
hogy fogja azt nekem szóba hozni.
Végül is „túlestünk” rajta. Éjfélre járt, „nyugvóhelyeinkre” húzódtunk.
Egyszerre úgy éreztem, mintha nem is ma lett volna ennek az eltett napnak a
reggele, délelőttje, délutáni vihara, esti tévénézése. Még nem éreztem a
diazepám hatását, sirathattam a magam csendjében Sanyit. Láttam magam előtt,
ahogy itt ült nálunk alig tizenkét napja, s az egyszerre szívszorítóvá lett
emlék súlya alatt mondogattam, mint egy kirakatkönnyeket sajtoló
siratóassszony: „Nincs Kurta Sanyi, nincs többet a világon Kurta Sanyi, nem is
lesz többet. Ez az egy Kurta Sanyija volt a világnak... Szegény Sanyi”...
Honnan jut eszébe ilyenkor az embernek, hogy valamikor a gyermeki „ősidőben”,
amikor még a beszéd tanulásának is a legelején volt, ő úgy mondta a „nagy”
testvérének, hogy „Détta”? Mások szájából hallotta, hogy „Sanyi”, de ő a maga
nyelvén a „Sanyi”-t csak úgy tudta mondani, hogy „Détta”. Még a helyre is
emlékeztem, ahol egyszer ezt ilyen „emlékezetesen” mondtam. Akkor még nem volt
házunk a Szabók utcájában, kert volt az egész ősbennvaló, egy betaszítható
nehéz deszkakapuja volt a kennek, és én azon a kapun belül, a pirosalmafa alatt
voltam Sanyival, s „Déttának” szólítottam. Valamivel később testvéri
csúfolódásainknak-„bosszantásainknak” is megvolt a szava mindkét részről:
„Keceg, keceg, keceg!”, kiabálta ő nekem a „keszeget” almási nyelven, és én
feleseltem vissza neki, hogy „Gelló, gelló, gelló!”, aminek nem volt semmi
jelentése, én találtam ki, de legalább úgy fel tudtam mérgesíteni vele Sanyit,
mint ő engem a „keceggel”.
Belealudtam ezekbe, s reggeli ébredéskor nem emlékeztem semmi álomra. Néztem,
hogy felvirradt ez a nap is, mint a tegnapi s az azelőttiek. Sanyi is fekszik
otthon a házában, de neki ez a nap már nem virrad fel. A tegnapi még
felvirradt. Felkelt, indult a napi dolgaira. A halál már ott volt benne, de ő
csak tett-vett, járt-kelt gyanútlanul... Vajon hol járt, mit csinált? Nekünk
kerti értelemben pihenő napunk volt, de ő a tegnap délelőtt biztosan intézett
valamit, amikor én az üvegeseknél még mindig nem intéztem, s délután, amikor
jött onnan az „almási irányból” a sötét, porfelhős vihar, akkor is bizonyosan
ügyködött valahol...
Szemben a falon az apám-anyám páros festményképe. Székelyruhás mellképek,
apámon is, anyámon is fekete lájbi, fehér ing („gólyaszíneknek” nevezem
magamban). Egyetlenegyszer jöttek hozzánk úgy együtt, mind a ketten egyszerre,
1958 tavaszán, és Markos András leültette s színes krétával megörökítette őket.
Jókora kép, házi „ikon” harmincöt éve, s vonásaik élethűsége különösen azóta
becses, mióta semmivé lettek mind a ketten. Most már Sanyi is „oda” ment, az ő
„társaságukba”. Kifogyott a Kurta család, egyedül maradtam abból az ötből, akik
az én huszonhárom esztendős koromig számtalanszor ültünk-ettünk egy
asztalnál...
Papónk „állt ki” közülünk legelőbb, 1953 szeptemberében. Vele együtt volt őt a
családi létszámunk, bár ő nem volt „szorosan vett” családtag. Apánk nagybátyja
volt, az ő apjának a testvére – olyan rokoni vér, mint Mátyásnak Sanyi vagy én
Sanyikának –, és süketnéma lévén, apánk apjának korai halála folytán úgy
„osztozott” később a rokonság, hogy „papó” – bajuszos apókás képével
általánosan használt „papó” nevet kapott – apámékhoz került a maga
birtokrészével, annál inkább, mivel ott élt apámékkal „vén Kurta Istvánné” is,
a papó anyja... Ez mind olyan, mintha még mindig Sanyival beszélgetném, de most
már csak egyedül mondom, magamban, „végső számbavételként”. S ezután most már
így is lesz mindig. Nem „osztjuk”, mint tizenhárom nappal ezelőtt is, hogy
melyik volt a születési éve Szabó Andrásnak, s melyik a halála éve Szabó
Rebinek. Olyasmi nem merült fel akkor, hogy nekünk – Sanyinak s nekem – vajon
melyik lesz a halálunk éve, de én most már tudom Sanyinak nemcsak a születési
évét, hónapját s napját, hanem a halála évét, hónapját s napját is. „Kész” van
az ő élete is: 1926. május 7.– 1993. április 28. Csak halálának körülményeiről
nem tudok semmit, azon az egy gyűlöletesen rég ismert szón kívül, hogy
„infarktus”...
Sanyival most már „végleg” meghalt családunk másik három tagja is. Amíg Sanyi
élt, kettőnk testvéri életében az ő életük is őrökké jelen volt,
„hosszabbodott”, nem volt végleg lezárt élet, de Sanyival most már ők is
„elmentek” örökre. Sanyival nekem most egyszerre négy halottam van. Ő még nincs
eltemetve, még nem is tudjuk, mikor temetik – lehet, most teszik fel a
ravatalra, bizonyára abban a szobában, ahol huszonnégy évvel ezelőtt apánkat
fektettük a nyújtópadra, 1969. április 15-én (másnap temettük, április 16-án
volt az is, mint a múltkori „Sanyi-napunk”!) –, Sanyi még el sincs temetve, de
bennem már „végigvonul” a temetési menet, elöl Papó az 1953-as évszámmal, utána
anyám 1962-vel, utána apám 1969-cel, utána Sanyi 1993-mal, s az egész olyan,
mintha mindegyiknél 1993 lenne az „igazi” halálozási évszám... Elkezdődött
negyven esztendővel ezelőtt, s most végződik... Mi lenne ilyenkor az emberrel,
ha nem volnának mellette s utána azok, akikhez nem „visszafelé” kötődik? Ha a
négy elszakadt élő szál mellett nem volna a másik öt el nem szakadt élő szál:
Irma, Ági, Mátyás, Zsuzsa, András?...
Felkelek, megyek a konyhába bevenni a gyógyszereket s „reggelizni”. Beveszem a
patika reggeli adagját, egy csupor tejjel lenyelem a pirulákat. A többi nem
megy. Nem jó helyre mentem a konyhába, mert szemben velem „ott ül” Sanyi, éppen
a piros boromat kóstolja – „az volt az utolsó ebédünk”, nyilallik az újabb
„siratószöveg” –, elfordítom a fejem, mert már restellem szemem folytonos
elhomályosodását. De az sem jó, ha elfordítom, mert akkor már az udvaron látom
Sanyit, mennek a garázson túl, csak a fejük látszik – az nekem az „utolsó élő
képem” róla, „utolsó útjára kísértem, ahogy kísértem a tekintetemmel”, folyik
tovább a sirató –, s végül beletörődöm, hogy most már „végeredményben” mindegy,
hova megyek, merre nézek, mindenütt ott van egy-egy szúró „él” Sanyival...
Ketten gubbasztunk Irmával a „kultúrban”, Mátyás hajnalban elment. Várjuk, hogy
szóljon a telefon, hívjon „otthonról”, a családból valaki, mondjon valami
többet. De a telefon néma, más sem telefonál senki egyéb ügyben. Süket s néma
minden, mint egy halott papó. A telefon is olyan, mikor nem néma, hogy egyik
alkalommal szól benne egy hang, amitől az emberben kukra szökik az öröm:
„Sanyi? Az én testvérbátyám?”, s utána tizenkét nappal: „Meghalt Sanyi”...
Már jól eltelik reggel, Irma mind türelmetlenebb, legalább Ági miért nem hív...
Feltárcsázza a blokkbéli szomszédait, ahol van telefon; oda szoktunk beszólni,
hogy hívják le Ágnest, és néhány perccel később visszahívjuk... Most is
ugyanúgy megy, szerencsére otthon kapják Ágit. Irma kérdezi, hogy mit tud, Ági
nem tud semmit. „Éppen te nem tudod?”, Irma csodálkozik, s kezdi mondani, hogy
a tegnap meghalt... Nincs, akinek mondja tovább, Ági egy szót sem szól, hiába
„hallózik” Irma, megszakad a telefon... Később ismét megvan a kapcsolat, Ági
magához tért; nem értette, kinek a halála az, amit „éppen ő nem tud”. Irma most
már mondja, amit elkezdett: hogy meghalt Sanyi a tegnap, s hogy Misi engem „nem
enged” a temetésre. Ági akkor kap észbe, hogy neki is éppen másnap a déli
órákra van kitűzve a legfontosabb válóper tárgyalása, biztos a temetés is akkor
lesz, de elmegy, s megkéri a bíróságot, hozzák előre, legalább ő lehessen ott
részünkről a temetésen... Én kimaradok a beszélgetésből; jobb, ha nem hallja Ági,
hogy a sok „edzésgyakorlatban” tapasztalt, „erős lelkű” apja szólni sem tudna.
Utána Irma Sanyikát keresi a kórházban. Pillanatok alatt meg is találja, még
„szidja” is, hogy miért nem hívott fel, ha ott van. Sanyi – most már ő is lehet
„Sanyi” – szabódik, hogy ő úgy tudja, Bányáról értesítettek az este, s azt sem
tudja, hol áll a feje; a temetés holnap délután lesz, közli. Irma neki is
mondja – úgy is, mint doktornak –, hogy Misi ellenezte a temetésre menésemet, s
rávett, hogy maradjunk itthon. Kérte Sanyit, rendeljenek s vigyenek a „mi
nevünkben” is koszorút. Sanyika elmondta, hogy délelőtt törökbúzát ültettek az
apjáék, délután felment a malomba a kisszekérrel, egy vékányi búzát vitt, s
mikor onnan indult haza, a kapun kilépve összeesett az utcán, és vége volt;
lehetett infarktus is, agyvérzés is, vagy mind a kettő.
Irma ezt mind „továbbította” nekem, miután befejezték a beszélgetést. S amit a
végén mondott, az volt az újabb „sokkhatás”, amitől megrokkant ismét a „lelki
tartás”... Ment a malomba, vitte őrletni a mi kitisztított búzánkat! A mi
zsákjainkat vitte, amiket rendezgettem bakalódó bolondozással a táskájában az
útravaló falat, a két főtt tojás, a bor között, melyen a kupakot mind
cserélgettem, hogy jó szoros legyen, mert akkor még csak az lett volna a „nagy
baj”, ha a bor elfolyik a táskában. Húzta a kicsi szekeret a búzánkkal végig
majdnem az egész falu hosszán, az utcáig, ahol Mári nénémék laktak. Volt még
vagy tíz nap a mi tervezett hazaindulásunkig, de ő már indult Kurta Jóskához,
hogy idejében legyen meg nekünk a búzaliszt, a „kész” liszt is „várjon” minket
Almásra. Ki tudhatta, hogy útja végig a falun olyan, mint egy halálraítéltnek
az „utolsó útja” a „vesztőhelyre”? A búzát még viheti, meg is őrletheti, hogy
teljesedjék a halálraítélt „utolsó kívánsága”, de a megőrölt lisztet már nem
húzhatja vissza az úton a házához, mert vissza már őt is úgy viszik, élettelen
testként.
Mihály is jön, „nagyvizitnek” szoktam mondani, mikor így jön: kezében a barna
kistáska. Vérnyomást mér, fülén a hallgatóval „belebújik” a szívembe... Szegény
Mihály pár hónap híján tizenkilenc éve csinálja ezt, az én szívem szinte külön
„orvosi körzet” nála, s én a vizsgálatok eredményeit már előre leolvasom az
arckifejezéséről, mert hosszú évek óta ismerem az elégedettség vagy az
aggodalom rezdüléseit, amiket az orvos-páciens viszony szubjektivitása miatt
nem tud elég „előírásosan” leplezni. Meg van elégedve a
látottakkal-hallottakkal, de a dupla gyógyszeradag szedésének folytatását „írja
elő”. Én szinte szemrehányóan mondom neki, hogy Sanyi utoljára is a testvéréért
fáradt, nekünk őrlette a lisztet, amikor leesett a kisszekér mellé, a
lisztünkkel hazaindulva, de Mihály az órájára pillant, hogy sietnie kell, és
indul is ki a hivatalos körzetébe, Kisbányára, azzal búcsúzva, hogy csak holnap
délután kerül elő.
Távozása után én is hamarosan indulok Horváth Miklós felé. Kapok az alkalmon,
hogy kimozdulhatok a házból, annyival inkább, mivel ez az út az élő Sanyi
útjával-járásaival fonódik egybe. Nálunk a teraszüveg az a „folytonosság” 16-ától
errefelé, ami nála – az ő táskájában, kisszekerén – a lisztes zsák. 16-án a
telefonok még olyan „működésben” szolgáltak nálunk, hogy a Sanyi telefonálása
után nem tudtam lemondani telefonon Horváth Miklósnak az üvegszemek helyének
lemérését az erkélyen, mert Miklós nem volt otthon – Irma az utcájukban
találkozott vele, s ott kérte meg, hogy jöjjön üvegmértéket venni, amikor én
éppen azzal szerettem volna Irmát „utolérni” Miklóséknál, hogy itt van Sanyi,
most telefonált, s Miklós ne jöjjön, mert sietek be a püspökségre –, amiből
azután olyan félmegoldás lett, hogy Miklós jött, kezdtünk mérni, lemértük az
oldalrészeket, a tetőt azonban nyújtózkodva sem érte fel jól Miklós, mire
indulni akart haza létráért, de én akkor már sietve leintettem, hogy hagyjuk a
tetőt délutánra, mert vár a bátyám a Brassaiban, én így félig lemérve a
vasrámázatot, a lajtorjátlan „törpeség” jóvoltából néhány perccel hamarább
indulhattam be Sanyihoz. Mindez a sok „összejátszó” tényező a délutáni
programot is úgy „rámázta be”, hogy délután a nyugdíjhozó postás mellett
Miklóst is „vártam” otthon a megegyezésünk szerint, aki jött is a maga
pontosságával és a létrával, s bár ő nem tudott róla, „fele részben” ő is
„akadályozott” abban, hogy Irmával együtt kísérhessem én is Sanyit be a városba.
Bonyodalmasan haladt az egész „balkonos akció”, de végül legalább a mérés
megtörtént, együtt volt már a cetlin mind a tizenhárom üvegszem mérete. Az
üveget azonban azóta sem sikerült beszerezni, s Irma 28-án – a „pihenő
napunkon” – úgy egyezett meg Miklóssal, hogy reggel tíz órakor eljön velem a
monostori műhelybe üveget vásárolni s hazaszállítani. Reggelre siralmasan
megváltozott minden, maga a vesződséges balkon is „sirató szegletté”
változhatott volna, mert akkorra már nemcsak az lett fájdalmas emlék, hogy a
Sanyival való találkozás első pillanata az üveges műhelybe vitt minket szintén,
hanem az a véleménynyilvánítás is, amellyel Sanyi a rámázást számba véve,
kérdőleg (elvetette, hogy nem lett volna-e jobb egyúttal teljesen zárt erkélyt
csináltatni, mert a nyitott részen továbbra is be fog verni az eső. Az eső
egyelőre nem vert be, még a tegnap délután sem, amikor örvendtünk volna, ha
eláztatja az üvegezetlen teraszt az éppen abból az irányból készülő vihar, de
ahelyett volt az az „eső”, hogy ezután az erkély is egy esőtől féltő gondolatát
őrzi Sanyinak itt nálunk.
Reggel – még a szomorú udvarhelyi telefonálások közben – szólni akartam
Irmának, hogy egyúttal Miklósnak is telefonáljon, s mondja le a Monostor ra
menésünket, de végül is nem bántam, ha járhatok egyet Miklóssal abban az
üvegügyködésben, amit 16-án, a „Sanyi-napon” együtt kezdtük el, s amiben a mai
járásunkra nézve tegnap történt megegyezés, Sanyi életének utolsó napján,
amikor még Sanyi is járta a törökbúzavetés és búzaőrletés útját.
Miklós már várt a kapuban tízkor; elmondtam neki, hogy Sanyival tegnapról mára
mi történt. Megnyúlt arccal hallgatta, s több szó nem is esett, míg meg nem
érkeztünk a műhelyhez, amit a tegnap már egyszer „meglátogattam” s türelmet
vesztve otthagytam. Sokan voltak most is a rendelők. Miklós megtudta, hogy itt
azért van mindig üveg, mert az üvegezés munkadíját is beleszámítják az
anyagárba, anélkül hogy az üvegező munkát is elvégeznék. Akkor már kezdtem
„torkig lenni” az üvegezéssel, s intettem is Miklósnak, hogy megyünk haza.
„Autókáztunk” egyet szótlanul ismét. „Üvegkoporsót is nehéz lenne így
csináltatni”, mondtam magamban, s hagytuk az egészet egy valami kori
„máskorra”.
De itthon a bezártság – a „helyhez kötöttség” – rosszabb volt az üveges
műhelyek járásánál is. Legrosszabb volt benne az, hogy a Sanyi koporsójától is
távol tartott a „helyhez kötés”. Hiába szoktattam magam ahhoz idestova
tizenkilenc éve, hogy még annyira sem járhatok a magam akarata szerint,
amennyit a körülmények megengednének – amennyire az egészségesebbek legalább
járhatnak –, s hiába „rámáztam” is bele magamat a „megmaradás”, a „túlélés”
félig szabadon hagyott, félig beüvegezett óvóketrecébe, most a Sanyi holnapi
temetésének tudatában fájdalmasabban vágott húsba a „kötél”, mint tizenkilenc
év óta bármikor.
Csak akkor tudtam valamit lazítani a szorításon, amikor elvonultam a szobámba,
s vettem egy papírszeletet, hogy valami „búcsúszót” eljuttassak „Sanyihoz”.
Egyből fakadt ki belőlem az „üzenet”, amit „továbbításra” Bencző Dénesnek, a
papunknak szántam, a hajdani osztálytársnak, aki almási születésű almási
papként Sanyival is olyan belső barát volt, mint vetem, s aki az ő „kegyetlen”
kötelessége szerint az almási holtakat az almási élőktől a templom szószékén
„elbúcsúztatja”.,. Kezébe adtam Irmának a papin, hogy ha „bejön” az almási
parókia, továbbítsa Dénesnek: „Búcsúztatásban mondja el, hogy az orvosi tanács
nem engedte, hogy utolsó útjára elkísérhessem, de én azzal az örökös
szeretettel válok el tőle, mint utoljára is két héttel ezelőtt itt Kolozsváron,
és holtomig megsiratom.” Kivételesen hamar megvolt a kapcsolás, Irma könnyek
közt „tuszkolva” a szavakat beolvasta Dénesnek, ami a papíron volt, s az
„orvosi tanácsot” magyarázva elmondta, hogy Misi visszatartott a
hazamenéstől. Dénes közölte, hogy két órakor lesz a temetés, és a Misi
tanácsával egyetértve mondta, hogy „az a legtermészetesebb”…
Így lett ez most már végképp a „legtermészetesebb”: életünk és halálunk két
hivatásos mestere, a doktor is, a pap is „egy húron” vélte úgy, hogy jobb, ha a
testvér nincs ott a testvér temetésén, mert fennforog a kockázat, hogy egy
bajból kettő lehet. Nem újság nekem ez a „kockázat”, mert már csaknem két
évtizede tele van a két fülem azzal, hogy „kockázati tényező”, „rizikó faktor”,
s azóta lényegében úgy élem az életet, mint akinek szüntelenül „rizikókat” kell
elkerülnie („rizikókat”, „stresszeket”, „sokkokat”), de ez most egyszerre olyan
„újság” a kockázati tényezők hosszú sorában, melyhez hasonló a bajok
elkerülésének gyakorlásában nem „forgott fenn” eddig: a fiatalabb testvér az öt
„halálos krízise” ellenére „marad” az életben, miután a négy évvel idősebb
bátyját elragadta a halál, s erre a „természetességre” még az a „kedvezmény” is
jön, hogy tekintettel az öt krízisre, el sem kell mennie a bátyja temetésére.
Ez az ő „szíves” vize, amit most itatnak vele, harmincegy évvel azután, hogy –
akkor még „makkegészségesen”, „jó szívvel” – a szülőanya elvesztésének
fájdalmában „kockázatmentesen” tarthatta magát ahhoz a búcsúzó anyai szóhoz,
amely a „fehér víz” kívánása mellett elbúsulta, hogy „Immán még egyszer haza
kell fáradjatok a temetésemre”...
A temetés akkor már másodszor jött be a házunkba. A sort az ötfejű családunkban
a sír felé papó nyitotta meg anyánk halála előtt kilenc esztendővel. Halottas
ház, virrasztás, nyújtópad, koporsó, szemfedél, keservesek, gödörásás,
kiszaggatás a harangszóval, gyászoló gyülekezet, búcsúztatás, temetési menet,
eltakarítás, halotti tor – ez mind papóval „vonult be” az életünkbe, úgy, hogy
mindenki egészséges volt a háznál előtte, maga papó talán a legegészségesebb,
noha ő volt a vén, a hatvankilenc esztendős, de nem emlékszem, hogy egyszer is
„komolyan” beteg lett volna, s akkor egyszer – valóban egy „szép napon” –
beütött villámként a halál az életünkbe. Éppen negyven esztendeje az idén, hogy
ez elkezdődött, és én azon az első temetésünkön éppúgy nem lehettem jelen, mint
ahogy a holnapin nem lehetek. Az akadályozó ok távol áll egymástól, mint az ég
a földtől, de a távollét ténye holnap is olyan tény lesz, mint negyven esztendővel
ezelőtt.