Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. január, V. évfolyam, 1. szám »
Lakatos Mihály
TETEMEKREHÍVÁS
Gyertyaláng, tömjén, krizantém nincs.
Ez egy másik november másodika.
Ez egy másik gyertyaláng.
Ez egy másik tömjén.
Másik krizantém.
Géza, a hajdani fakó ruhájú, mindig juhszagú pásztorgyerek már rég halott. Én
legalábbis évek óta nem találkoztam vele, s a téli estéken érkező vendégek,
akik mindig hosszasan döngetnek az előszobaajtó előtt, hogy a havat leverjék a
csizmájukról – nos, ők sem hoztak hírt felőle. Előbb megfakult, majd kikopott
az életemből. Zoltán is csak akkor támadt fel néhány percre, amikor valaki a
gyászjelentést a postaládámba dugta. Akkor néhány pillanatra megjelent előttem
az arca, majd a szoba, amelyben mint zenekaralapító kerestem fel egyszer, és ő
áron felül próbálta eladni kezdetleges gitártudását. Meglátod – bizonygatta,
még a nemrég látott ABBA-film hatása alatt –, egy év múlva menedzserek keresnek
föl, és külföldi koncertekre fognak szerződtetni bennünket. Pillantásom az
egyébként remek és vadonatúj gitárról, mely valahol a lelke mélyén rejlő
virtuozitás felé vezető utat csökönyösen elzárta Zoli elől, önkéntelenül a
lábfejére siklott, s a lyukas zokni látványa valahogy elvette a kedvemet az
egésztől. A gyengén megvilágított szoba szűk lett – szükségét éreztem egy
csontropogtató nyújtózkodásnak –, s amikor (józanságom megőrzendő) sürgősen
elbúcsúztam, már a küszöbön tudtam vagy inkább éreztem, hogy az út hazáig
meglehetősen sáros és nyomasztó lesz. És valóban, a szomorú kisváros
cigarettára gyújtott, s olyan nekikeseredetten eregette a bodros füstöt, hogy a
talicskázó kőműves nem látott a talicskájáig, s időnként kénytelen-kelletlen
előre ment kitapogatni a következő útszakaszt. A taknyos járdák idegesítően
szortyogtak a csizmám alatt, de Zoltán temetése aztán egy napsütötte augusztusi
napon volt, amikor a fekete öltöny olyan forróságban tartotta a testemet,
mintha kéménylyukba bújtam volna. Zsebkendőm nehezen birkózott a hajam tövétől
eredő egyre bőségesebb nedvekkel, a szövetkabát kemény gallérja pedig vörösre
horzsolta a nyakszirtemet.
Megőrültél?! – ordított rám az őrmester, amikor rajta kapott, hogy a furunkulus
helyén maradt nekivörösödött lyukat pátyolgatom a fülkében, – Tudod, hogy ez
mivel jár?!
A deréköv horzsolta föl... – próbálkoztam valami szánalmas magyarázattal, mert
képtelen voltam a durva hangnem mögött rejtőzködő féltő aggodalmat felfedezni,
pedig nyilvánvaló, hogy ott volt, ott kellett lennie, mert ha nem, akkor meg
végképp zavarban vagyok, és nem értem, hogy mi célból mesélte el olyan
részletesen egy távoli rokona esetét (és itt megkönnyebbülten sóhajtott, mintha
ez a minősítés a veszélyt térben is eltolta volna elég meszszire ahhoz, hogy a
saját lábán jöhessen, de elég közelre ahhoz, hogy a híre még idejében eljusson
őhozzá), aki hasonló előzmények után egy elrákosodott sebhellyel maradt a
fenekén, úgy, hogy történetének a végére még a legnekivadultabb ponyvaíró sem
tudott volna happy endet kanyarítani.
– Jelentkezz Récénél, hívat! – sürgetett Aurél egy este, amikor a csapat a
hegyekben sátorozott, s a kimerítő hadgyakorlat után éppen a jól megérdemelt
borosfiaskót csókolgattuk szájon a fiúkkal. Az altisztek a tűz körül
heverésztek.
– Vigyázz! – vezényelt Réce, az őrmesterünk. – Azt mondd meg nekem, hogy ki
volt Papp Laci!
Elvörösödtem. Furcsán ejtette ki a nevet, de érthetően. Csak azt nem értettem,
hogy tulajdonképpen mit akar.
– Ökölvívó – mondtam halkan. – Magyar ökölvívó.
Az őrmester harsány röhögésbe fogott.
– Na ugye! Ugye, hogy megmondtam. Sîngele apă nu se face. Lelépni! Leverten
kullogtam vissza a fiúkhoz, és attól a perctől kezdve igyekeztem úgy intézni a
dolgaimat, hogy Récének ne kelljen többé a szeme közé néznem. Mert úgy éreztem,
hogy üldöz vagy legalábbis üldözni fog. Mintha a kettőnk közti különbség ott,
abban a percben született volna meg azzal, hogy kimondta. Hogy minden kétséget
kizáróan nyilvánvalóvá tette. Pedig nem volt igaz, hogy üldözött volna. Nem
bánt rosszabbul az átlagnál velem sem. Csupán azt a jelenetet, ott este a
tábortűznél, azt nem tudtam többé a helyére tenni, egyszerűen nem fért bele a
kufferembe. Akárhányszor magához hívatott később, soha nem volt egyedül, soha
nem voltunk magunkban. Mindig ott ült szelíd mosolyával és kesztyűs kezével a
vállán, ő: a harmadik.
A huszadik hónap végén, búcsúzáskor mindenkivel kezet fogott. Amikor hozzám
ért, jól begyakorolt mozdulattal (a félszegség látszatát mindenképp igyekezvén
elkerülni) kezet nyújtottam. Magához húzott és megölelt. Azóta, attól a naptól
kezdve ő is halott.
– Itt a levél – nyújtott át egy szabvány borítékot valamikor december derekán,
mintha tudta volna, hogy – a látszat ellenére – ez nem egy akármilyen levél,
hanem „a” levél, amely (és akkor az elolvasása után én is így hittem), hosszú
időre meghatározza a sorsom alakulását. Tulajdonképpen mar akkor letaglózott
(soha nem láttam, hogy miként sújtanak le egy levágásra kiszemelt ökörre, de
tudtam, hogy valahogy így kell az történjen) a név, amikor a fehér lap alján
megpillantottam. Így aztán olyan meghitt családi légkörben zajlott le a
szilveszter, amelyet apám ellenpontozgatott itt-ott, például amikor a magyar
éjfél után húsz perccel anyám után érdeklődtem a konyhában, hogy: „mi az isten
f...t kell annyit mosogatni szilveszter éjszakáján, amikor holnap is
megkapod?!” Durrant a pezsgő, és visszhangzott a durranása, nem az agyonzsúfolt
szobában, hanem az én frissen meszelt és bebútorozatlan lelkivilágomban, amely
(mondom: azt hittem) soha többé nem tehető már lakhatóvá. Évekkel később
(amikor a Nyuszi terpeszkedett már benne) döbbentem rá, hogy tulajdonképpen
ezek a kopár, szűz falak a legalkalmasabbak arra, hogy magukba fogadják lihegve
az élet ritkán és csak kevesek által észlelhető harmóniáját, hogy majd
megsokszorozva lövelljék vissza, s ragadják a mélybe csodálatos fúgáikkal az
arra érdemesülteket. Az akkordok mélysége fölmérhetetlen.
„Majd te is megtanulsz úszni” – vigasztalt dideregve a Nyuszi, s én eltűnődve
csókoltam meg nedves orrát, majd huszonnyolc nyár melegével szárítgatni kezdtem
a testét, amelyről gyöngyözve pörögtek alá a hangjegyek, és gyűrtek sötét,
diszharmonikus tócsává lábunk előtt.
Az a másik, a fehér levél szerzője – mondják – a halála után férjhez ment, és
szült egy transzcendens csecsemőt, mely arról ismerhető fel, hogy pont úgy rí,
mint a másik.
Jómagam, a hajdani gátlásos suhanc, a mindig borzas fejű könyvmoly már rég
halott vagyok. Én legalábbis évek óta nem találkoztam magammal, utoljára akkor,
amikor Vince sikeres felvételim örömhírét közölte telefonon. Akkor éjszaka
nyomom veszett.
Nem sírtam, nem hisztiztem.
Tudtam: így van ez jól.
Csak néha kételkedem ebben, és olyankor üldözőbe vesz, majd elfog a
nyugtalanság. A mégisek primitív törzse pedig válogatott kínzásoknak vet alá.
Ja persze. Egyszer nemrég még megpillantottam magam: a füvészkertben ültem egy
padon, és elmélyülten csókolóztam egy lánnyal. A csókok mélysége
fölmérhetetlen.
Mire fölbukkantam, már nem voltam sehol...
De nem. Visszagondolva a történtekre, talán mégsem ilyen hirtelen ment végbe a
dolog... Előbb megfakultam, majd kikoptam az életemből.
Tragikus lassúsággal.
Gyertyaláng, tömjén, krizantém nincs.
Ez egy másik november másodika.
Ez egy másik gyertyaláng. Ez egy másik tömjén.
Másik krizantém.
És egy másik nincs.