Urgyen Sangharakshita

Tanács fiatal költőnek*

Hogy fiatal költőnek kell-e egyáltalán tanácsot adni, kétséges dolog. Tanácsot adni általában a fejlesztés szándékával szoktunk, és olyan művészetek, tudományok esetében még el is képzelhető, amelyek taníthatók és tanulhatók, de költészettel kapcsolatban Horatius véleményével kell egyetértenem: költőnek születni kell (Poeta nascitur, non fit). Tisztázzuk így a legelején, hogy az alábbi megjegyzések segítségével senki sem fog költővé válni, aki máris nem az. Megpróbálok azonban a fiatal költőnek olyan ötleteket adni, melyekkel saját képességeit fejlesztheti, és kibonthatja, amit a természet őbenne rejtett el. Továbbá szólni fogok arról a belső fegyelemről, amely segítségével a még szabályozatlan ihletforrását átalakíthatja egy érett művész felszabadult alkotási folyamatává.
A költészetnek, mint egyéb dolognak, megkülönböztethetjük két sajátos oldalát: tartalmát és formáját. Ezekre a későbbiekben külön-külön térek ki, de ezt az elhatárolást az egyszerűsítés kedvéért teszem, és valójában a tartalom és a forma nem választható el ilyen mereven. A teremtő géniusz tüzében e kettőnek úgy kell egymásba ötvöződni, hogy egy tökéletes egészet, azaz művészi alkotást hozzon létre.
A költészet lényegén azt a tapasztalati világot értem, ami megmutatkozik az alkotásban. Ez a lényeg érzelmileg és nem intellektuálisan hangsúlyozott. Habár a költészet tartalmaz gondolatokat, ötleteket, nem ez a lényege. Természetesen a legelvontabb, legfilozofikusabb állításban is felfedezhetjük az érzelmi nyomatékot, és a legmélyebb érzelmekről szóló versben is ott találhatjuk az értelmi elemeket. A legjobb versekben a tények alárendelt szerepet kapnak, és arra valók, hogy segítsék a nem intellektuális tapasztalat kifejeződését. De itt is ügyelnünk kell arra, hogy ne állítsuk szembe a valójában egymást kiegészítő oldalakat.
Költészeten azokat a különböző műfajokat (lírai, epikus, drámai stb.) értem, formai, stilisztikai kötöttségeikkel együtt, amelyekben elsősorban az érzelmi jellegű tartalom jut kifejeződésre. Ezen megjegyzésekből is kitűnhet minden további magyarázat szükségessége nélkül, hogy a költészet a formával nem olyan kapcsolatban áll, mint a viasz a pecséttel, hanem olyan bensőséges viszonyban, amelyet nem is lehet megnevezni.
A költészet kifejezésre juttatja alkotója személyiségét. Megmutatja legmélyebb érzéseit, legfinomabb gondolatait, könnyeit, mosolyát, dühét, imádatát, feszélyezettségét és kiteljesedését. Röviden: a költészet majdnem teljes megelevenítése a költő életről szóló tapasztalatának. Amilyen a költő, olyan az alkotás. Bármelyik előrelépése a másikkal párhuzamban áll. Ha kedvezően akarunk hatni a költészetre, akkor elsősorban a költőt magát kell fejleszteni, hisz a vers az ő kifejeződése. Itt nem etikus, vagy legalábbis nem közvetlenül etikus hatásra gondolok, hanem művészire. Mert ha hiszünk Platónnak: Szépség, Igazság, Jóság elválaszthatatlan aspektusai a Valóságnak, és egyikhez sem lehet a többi mellőzésével közelítem.
A költő személyiségének, mint mindenkinek, két oldala van: érzelmi és értelmi. Tanácsom, mely a fiatal költőnek szól, inkább érzelmeinek kultúrájára vonatkozik, melyből versének anyagát szövi, és csak ezután intellektuális képességeire, melyek a formára vannak nagy hatással. Azonban ezt a megkülönböztetést sem kell szétválasztásként érteni. Tanácsom az érzelmi és értelmi kultúra olyan területeire vonatkozik, amely a költészeti alkotás szempontjából értékes, és e témáról nem kimerítően értekezem, hanem inspirálni szándékozom a fiatal költőt. Nem állítok fel egy kész költői személyiségfejlesztő programot, hanem fel szeretném hívni a fiatal költő figyelmét olyan dolgokra, melyeket szerintem érdemes fejleszteni.
Öt különösen fontos érzelmi minőséget sorolok fel, amelyek a költő életében azért hangsúlyosak, mert ha jól bánik velük, költészetére megtermékenyítő hatással lesznek. Ezek: 1. Megfigyelés, 2. Érzékenység, 3. Együttérzés, 4. Magány és 5. Elmélkedés.
Minden tudásunk és érzésünk ezen öt érzet benyomásainak értelmezésével kezdődik. Szemünkön keresztül sokkal meghatározóbb tapasztalatokhoz jutunk, mint egyéb érzékszerveinken keresztül. Ezért választottam a Megfigyelés elnevezést arra, amivel a külvilág iránti fokozott éberségre akarok utalni. Mindenki lát hegyet, fát, virágot, házat, emberarcokat és millió egyebet. De a költőnek vagy művésznek nem elég csupán látnia ezeket: meg kell tanulnia megfigyelni őket. A megfigyelés a dolgok egyéni tulajdonságai iránti érzékeny éberséget jelenti. A költőnek éreznie kell a színek, formák, körvonalak, tónusok, érintések, illatok, legcsekélyebb különbségét, és tudnia kell a legmegfelelőbb szavakat, amivel leírhatja. Látnia kell a fák különböző hajladozását, törzsük, ágaik eltérő ringását, leveleik ritkaságát vagy bőségét, finom táncukat a szélben. Érzékelnie kell a kakukk énekének hónapról hónapra való változását, és a virágok eltérő egyéniségét olyan jól kell látnia, mint az emberekét. Ezt az intenzív megfigyelést Shelley a következő sorokban gyönyörűen szólaltatja meg. A költőről mondja, hogy:

He can watch from dawn till gloom
The lake-reflected sun illume
The yellow bees in the ivy-bloom.¹

Történetesen az, hogy itt a méhek sárgák, azt a megfigyelői érzékenységet mutatja, melyről az előbb szóltam. Ha megkérdenénk valakit, hogy milyen színű a méh, azt mondaná, hogy barna, vagy hogy sohasem vette észre, hogy színes. A költők gyakran döbbentenek meg friss, eredeti jelzőikkel, melyek olyan találóak, de mi nem vettük észre. Akik nem költők, azok általában sokkal élénkebben láthatják a természetet a költők szemén át, mint a sajátjukon. Mert ki látta a márciusi hamvas barkák feketeségét, az esti égbolt zöldjét Tennyson és Coleridge előtt?
A másodkéz-megfigyelés kielégítheti a hétköznapi embert, de a költő nem elégedhet meg azzal, hogy egy másik költő szemével nézzen, bármilyen nagy is legyen az. Mert a költő számára nem saját szemmel nézni a világot annyit jelent, mint egyáltalán nem látni azt. Nagyra értékelheti elődei gyönyörű leírásait, de ezeket nem veheti át. A költőnek a természetet annyira pontosan meg kell figyelnie, amennyire csak képes, és olyan megközelítően leírnia, amennyire csak tudja. Némely költészeti hanyatlás azzal kezdődött, hogy a költők a világ dolgairól szerzett tudomásukat nem az életből, hanem az irodalomból merítették. Ezek a könyvszagú költők egyszerűen leírásokat írnak le, és bármilyen nemes és nagyszerű legyen költészetük, nem tesz ránk olyan benyomást, hogy az életszerű lenne. Édeskés, művészies, bájos lehet, de friss, élénk és valóságos nem. A hasonlatoknak, metaforáknak, melyek a költészet lényegi elemei, személyes megfigyelésből kell születniük. Minél mélyebb, őszintébb a költő természeti érzékelése, annál inkább kész, hogy felfedje az elemek közti kapcsolatokat, finom összejátszásukat. Hasonlatai is eredetiek, megdöbbentőek, feldobóak lesznek.
Érzékenységen, mely egészében véve érzelmi tulajdonság, az érzések mélységét és árnyaltságát, vagy erőteljességét és kifinomultságát értjük. Sokan azt az érzést nevezik erőteljesnek, amelyet erőszakos fizikai tevékenység vált ki, habár ennek ellenkezője közelebb áll a valósághoz. Minél finomabban erősödik egy érzelem, annál kevésbé leszünk képesek testi eszközökkel kifejezni. Egy kirobbanás vagy átölelés nagyjából megfelel a gyűlölet vagy a vágy kifejezésének, de milyen mozdulatokkal fejeznénk ki azokat az érzéseket, melyek a költészetben, zenében, képzőművészetben örökítődtek meg? A költő arra kényszerül, hogy érzéseit versben fejezze ki, hisz lehetetlen azokat másként kimondania. Platónnal szólva: az érzések visszautasítják, hogy őket véges és meghatározott dolgokkal fejezzék ki, de átnyúlnak a Költészet és
Igazság határtalan és egyetemes birodalmába. Az érzés igazi ereje ebben az Igazsághoz való vonzódásában, rejtőzésében van. Finomság és erőteljesség lényegében az érzés ugyanazon oldala. Ezt a tulajdonságot neveztem az előbb érzékenységnek. A költőnek fel kell figyelnie az érzéki világnak nemcsak a durvább rezgéseire, hanem az ennél jóval elvontabb, mérhetetlen magasságúakra és árnyaltságúakra is, arra a világra, melyet a metafizikusok érték-világnak, a költők pedig a Szépség ideális formai világának neveznek. Nem kell azt hinni, hogy a költő vágyakozása a világot transzcendentáló repülés lenne az egyedüllét és az Egyedüllét között. Ha van miszticizmus a költészetben, akkor ez via affírmativa és nem via negativa. És ha a költő rendelkezik azzal, amit Aldous Huxley mondott D. H. Lawrence-ről (ez Rainer Maria Rilkére is vonatkoztatható), azaz "olyan képességgel, mely a létezés feltáratlan formáit kutatja", akkor a költő ezeket a formákat nem az érzéki világból való elvonatkoztatásokkal, hanem lényegük saját lényével való áthatolásával ismeri meg. Néhányan erre Wordsworth Ode (Óda) című versének zársorait idéznék:

To me the meanest flower that blows can give
Thoughts than do often lie too deep for tears.²

Az utolsó szavak különösen jelentősek. Nem olyan külső és látható jel, még a könny sem, amely képes lenne kifejezni a költő gondolatának vagy intenzív érzésének belső, lelki mélységét.
Wordsworth-től nem meglepő ilyen finomságú megfogalmazás, de egy fiatal költő hogyan közelítheti meg ezt a szintet? Hogyan fejlesztheti érzékeit annyira, hogy velük fel tudjon figyelni az örök szépség árnyalt rezzeneteire? A megoldás kulcsa az úgynevezett művészi aszkétizmusban van. Az esztétikai és a vallásos tapasztalat egybetartoznak. Mindkettőben a magas és finom szinteket az alacsonyabbról, durvábbról való lemondással érhetjük el. Az aszkézis ilyen jellegű filozófiája, és az a mód, ahogy a Szépség szerelmese a tapasztalat alacsonyabb formáitól eljut a legmagasabbakig, hol lelke a Kimondhatatlan Szépség létét éli meg, Platón Symposiumában örökérvényűen fogalmazódott meg. E műben az athéni költő-filozófus géniusza mesterien ötvözte a Filozófia, a Vallás és a Művészetek szórványos sugarait egyetlenegy káprázatos fénysugárba, mely messze a Valóság sötét mélységeibe hatolt.
Az érzékenység művelésére vonatkozóan amellett, hogy a Symposium újra- és újraolvasását ajánlom, néhány szerény javaslatot tudok tenni, hisz tárgyunk nagyon személyes, és többnyire a költő őszinteségétől, tökéletességétől függ, mintsem mechanikus szabályok betartásától. Lényegében az érzések olyan erőt jelentenek, melyek természetéhez hozzátartozik, hogy valamilyen külső formában megnyilvánuljanak. Ha ezt az erőt tudatosan figyeljük, és kifejezéséhez a megszokottól eltérő formákat keresünk, a felhalmozódott energia finomabb, erőteljesebb alakot fog ölteni, es ezáltal valószínűleg magasabb kifejezési formára talál. Az érzés olyan, mint felszínre törő forrás, melyben a víznek keskeny járatokon át kell magasra törnie.
Megjegyzem, hogy ez az 'ellenőrzés', amiről az előbb szóltam, tudatos és felszabadító folyamat; ellenőrizetlenül a felhalmozódó érzés a tudatos szint alatt a tudatalatti mélységeiben marad. Amire pedig az elfojtott érzések képesek, arról a pszichoanalízis is eleget beszélt. A költőnek mint a misztikusnak, mindig érzései tudatában kell lennie, és tudatosan kell felhalmoznia. Akár a légzés, a gondolat az érzés is, amikor tudatosan figyeljük, elveszíti természetességét, és egyszeriben csak finomabb formára vált át, ahogy a harmat is elpárolog a kora reggeli meleg nap fényétől.
Ezek a finom elemek nemcsak a költészetnek képezik nyersanyagát, hanem a spiritualitásnak is. Ebből a költő, a festő, a zenész a saját eszközeivel a múlhatatlan szépség képeit teremti meg, és mint a misztikus, megismételve újra és újra e folyamatot, a tapasztalás magasabb szintjeire jut. Ezt a szempontot kell szem előtt tartani az érzékenység művelésében, azaz az érzések finomításában és mélyítésében, és alkalmazását a fiatal költőnek magának kell meghatároznia, akárcsak a misztikus tanulmányokat folytatónak.
Remélem, nem úgy értetek engem, hogy a fiatal költőnek el kell zárkóznia a ritka érzések elefántcsonttornyába. A költészet sokféle dologból tevődik össze, és nem mindenkinek van köze a költő érzéseihez. Az epikus, narratív és drámai versek gyakran időben, térben távoli emberek gondolatairól, érzéseiről szólnak, és helyzetük különbözik a költőétől. De a lírai költemény is, melyben a költő legmélyebb és legbensőségesebb érzései nyilatkoznak meg, lehet drámai hangszerelésű például, ha a költő nem a saját, hanem egy másik, valós vagy elképzelt személy hangján szólal meg. Jelenleg a megszólalás módjával és nem a formájával foglalkozom. A leírásnak életszerűnek és költőien igaznak kell lennie. Nem elég csupán alaposan megfigyelni, körvonalazni az erős érzések külső megnyilvánulásait, mivel számtalan érzésnek - mint már említettem - nagyon nehéz megtalálni a külső, testi megfelelőjét. A költőnek együttérzéssel kell beleképzelnie magát a másik személy helyzetébe, és megélnie annak érzéseit, mert akkor ők ketten egyek. Ezt az egyetemes Együttérzést, amivel minden élőnek örömét, bánatát mint sajátunkét éljük meg, a költőnek szinte tökélyre kell vinnie, akárcsak a misztikusnak. A művészet titka ugyanaz, mint a spiritualitásé. Shelley így ír A Defence of Poetry (A költészet védelmezése) című írásában: "Az erkölcsösség legnagyobb titka a szeretet; avagy kilépni saját természetünkből, és azonosulni a széppel, ami nem a saját gondolatunkban, cselekvéseinkben, személyünkben létezik, hanem a máséban; elképzelni egy olyan embert, ki nagyon-nagyon jó; a költőnek bele kell képzelnie magát számos ember helyzetébe, és érzéseiket mint sajátjait kell átélnie."
Az az érzés, amit Shelley a fenti idézetben szeretetnek nevezett, megfelel annak, amit én együttérzésnek hívtam. Ráadásul, én nemcsak azt javaslom a fiatal költőnek, hogy élje át mások örömét és szomorúságát, hanem hogy fejlessze ki az azonosulás képességét is, melyet a minden létezővel való együttérzésen keresztül tud elérni. "Ha egy veréb elszáll ablakom előtt, részt veszek annak létezésében, és érzem, ahogy csőröm majd koppan a kövön" - írta Keats az egyik levelében. A költő szimpátiájának egyetemesnek kell lennie. Nemcsak az emberek, madarak, állatok, hanem a virágok, fák, hegyek, patakok, kövek helyzetét is át kell élnie, éreznie a költőnek. Akiben ez a képesség magas szintet ért el, különleges erővel és elevenséggel tudja megszólaltatni mások érzéseit is. Mert nem azt írja le, amit kívülről tapasztalt, hanem amit belülről átélt.
A kiváló költészet, akárcsak a magas szintű vallás, ki tud emelni minket parányiságunkból egy végtelenül mély, gazdag és tágas létbe. Ilyen költészetet olvasni több, mint ismeretlen helyzetek és érzések tapasztalása: beavatás ez új létezési formákba. Átérezzük, ahogyan a költő, átengedő lényével, mások létébe hatol, s a sajátjához hasonlóan azok szívritmusát érzi. Az együttérzés transzcendens felemelkedés, a saját egonkon való túljutás képessége.
Egy én-központú ember lehet kitűnő verselő, de nagy költő sohasem. Jóság és szépség, még egyszer hangsúlyozom, összetartoznak. Az együttérzés fejlesztése önzetlen magatartás kialakítását feltételezi. Mint említettem, ezek gyakorlásával még nem lesz senkiből költő, aki eleve nem annak született. Azonban mindenkinek segíthet a mások iránti érzékenység kialakításában. Az együttérzés, inkább mint a többi tulajdonság, természeti adottság, és nem sok tanácsot adhatok ennek kialakítására. A megfigyelés és az érzékenység fejlesztése azonban bizonyára hozzá fog járulni a költő szimpátiájának tágításában. Mivel általában hajlamosabbak vagyunk könnyebben átélni mások bánatát, mint örömét, azt javaslom, hogy a fiatal költő előbb mások szomorúságára, sikertelenségére figyeljen, és csak aztán az örömökre, áldásokra. Mert ha fordítva teszi, lehet, hogy nem együttérzés születik meg benne, hanem irigység. Ha továbbmegyünk elemzésünkben, máris átlépjük azt a határt, ami az esztétikus létet a spirituális léttől, azaz a Költészet birodalmát a Vallás testvér-birodalmától elválasztja.
Ezek a tulajdonságok, melyeket egy költőnek ápolnia kell, nemcsak meghatározzák egymást, hanem egymásból következnek is. A megfigyelés érzékenységet virágzik, és az érzékenység együttérzést terem. A fiatal költő ezen a szinten tele lesz színektől, formáktól szerzett élénk benyomásokkal, szíve rögtön jelezni fogja az érzelmek legfinomabb változását, lelkének horizontja pedig addig tágul, hogy Edwin Arnolddal mondhatja: "Mulandó magam, a világegyetem növeszt engem." De, mielőtt a költői alkotás elkezdődne, e három lelki tulajdonság különböző termékei oly szépen kell keveredjenek és egybeforrjanak egymással, mint az olvasztótégely elemei: a tűz kiégette már a salakot, és a halhatatlan költői lényeg megmaradt. Az olvasztótégely a Magány, a tűz pedig az Elmélkedés.
A magány bizonyos szintje nélkül az elmélkedés lehetetlen, és hosszas, elmélyült elmélkedés nélkül még nem született nagy mű. Mint a tüdőnek a levegőre, a költőnek szüksége van a magányra. E magány nem is annyira fizikai magányt, inkább belső elhatárolást kér olyan dolgokkal szemben, melyek közvetlenül segítik az alkotói folyamatot. Az átlagos emberi tevékenységektől, érdeklődési szféráktól való visszalépés annyiban tartozik a magányhoz, amennyiben a magány kialakítása ezektől függ. A városi, ipari társadalomban egyre gyakrabban van szó erről. Ha a költő a modern élet sürgés-forgásától nem határolja el magát, képtelen megteremtenie a fejlődéséhez és tökéletesedéséhez szükséges belső magány feltételeit. Ugyanakkor a mindennapi élet fenntartásához szükséges jövedelem megszerzése, ami nem kevésbé fontos a maga szintjén, a költőt újra és újra kimozdítja magányából a társadalom köreibe. Egy olyan világban, ahol a Költészetet hivatásként már nem ismerik el, nem jutalmazzák, a fiatal költőnek meg kell találnia mind az alacsonyabb, mind a magasabb szintű igényeinek kielégítési módozatait.
A spirituális utat járóknak, kiknek a magányra épp oly nagy szükségük van, mint a költőknek, oltalmat nyújthat a kolostor vagy a remetelak, de a költőkkel nem ily kegyes a társadalom. Talán jó is, talán rossz is ez. Együttérzést kiváltó helyzetek épp oly értékesek, mint a magány, és ezek kiegyenlítődését nehéz megteremteni a kötelességek, kötöttségek ezreiből fonódó hétköznapokban Ha előbb az érzékenység számára nem nyíltak meg az elefántcsonttorony kapui, furcsa lenne a magányt már ott találni. Ajánlom ezért, hogy a magány se ne legyen egyoldalú, se ne legyen aránytalan. Ahogy von Hügel Báró megjegyezte a spirituális életről: "A titok a következő: változatosság el a szétszóródásig, összeszedettség el a kiürülés határáig; egymás váltásával és termékeny feszültségével."
A változatosság és összeszedettség, a szétszóródás és kiürülés felfokozottsága, amiről von Hügel beszél, megfelel az együttérzés és a magány szélsőségeinek, melyekre a lehetőséget és a kettő közötti középutat a költőnek kell megtalálnia. Mivel a mai feltételek inkább az előbbi létrehozásának kedveznek, mintsem a magány kialakításának, egy általános szabály kijelentése után a magányról fogok bővebben szólni. Ez az általános szabály tagadást tartalmaz, mégpedig arra vonatkozóan, hogy a fiatal költő ne vállaljon semmi olyan jövedelmi forrást, amely nem engedi meg számára a rendszeres elvonulást. Minél gyakrabban van erre lehetősége, annál jobb a választás. Anyagi sikerekről szőtt tervek (melyek saját maga és hozzátartozói, ha vannak, eltartását jóval meghaladja), társadalmi előrelépés, elismerés teljesen mellékes kell legyen a költő, akárcsak a misztikus számára. Tehetségének áruba bocsátása nem szabad kísértse. Ez nem jelenti azt, hogy alkotásának megfizetését utasítsa vissza, hisz itt is érvényes, hogy az előállítónak meg kell adni a tisztességes bért. De a költőnek nem ajánlatos tehetségét újságíráskodásra, regény- vagy novellaírásra pazarolnia pusztán anyagi megfontolásból. Ha tehetségét így pazarolja, költői mivolta sínyli meg. Irodalmi jellemét nem oszthatja két különböző személyiségre. Minél több pénzre van szüksége, annál többet akar alkotni; minél többet alkot (egy bizonyos pont fölött), annál hígabb lesz műve; a hígítás a mű szintjének visszahúzásához vezet, és végül költészete minőségének romlását eredményezi.
A fiatal költő olyan tevékenysége, mely nincs kapcsolatban irodalmi érdeklődésével, művészetét nem degradálja feltétlenül. Talán az a legjobb, ha valamilyen akadémiai pályára lép, nyelveket tanít, irodalmat, történelmet vagy egyéb humán tantárgyat. Különben a gazdálkodás, a kőműveskedés jól társítható az újságíróskodással, és a költőről sem kell azt hinni, hogy teljesen alkalmatlan kétkezi munkára, praktikus dolgok elvégzésére, vagy hogy szíve érzékenysége kezei használhatóságának rovására mennek. Költészeti antológiákban gyakori az olyan szerző, ki nem író és tanító, hanem politikus, hivatalbeli, faragó, gyógyszerész, orvos, kereskedő.
"Gyönyörű de hatástalan angyal" - mondta Matthew Arnold Shelley-ről, de ez nemcsak Shelley-re nem igaz, de egyetlen hasonló nagyságú költőre sem. Az az általános kép, mely szerint a költő bozontos hajú, puhány, nem beszámítható lény, csupán a tizenkilencedik század végén volt igaz egy nagyon kis költői csoportra, és manapság a legkevésbé aktuális. Semmi sincs a költő felépítésében, ami megakadályozná a csákány vagy a lapát használatát, és az egyéb hasonló eszközök akár inspirálóak is lehetnek költészete számára. Egyetlen kérdés, amit velük kapcsolatban a költőnek fel kell tennie: biztosítja-e számomra a magány megteremtését? Ha igen, költőként nem is kell többre vágyakozni.
Ne gondoljátok azt, hogy javaslataimat a magányra nézve teljes mértékben bizonyosaknak és egyetemeseknek vélem. A költői temperamentum kevésbé írható le ésszerű szabályokkal. Még akkor is, ha sikerül megtalálni az elvonuláshoz szükséges feltételeket, az alkotási folyamat számára oly fontos magányt megélni, az alkotói periódusokat gyakran lehetetlen összehangolni a munkaidővel vagy vakációkkal. Épp amikor a költő minden porcikája magányra áhítozik, hogy teljesen a vers létrehozására figyelhessen, a hétköznapi rutin valamely triviális részlete közbejön.
Ellenkezőleg is igaz lehet, hogy a költő heteket, hónapokat tölt el számára ideális körülmények között, és mégis szívét kiszáradtnak érzi, lelkét a legparányibb ihletforrásra képtelennek. A költészet szelei, mint a léleké, ott fújnak, ahol nekik tetszik. És vannak egyéb társadalmi kötelezettségek, családi szálak is. A költő, mint a misztikus, gyakran korlátozónak érzi ezeket, és akár a misztikus, a költő sem tétovázik, hogy feladja ezeket, amikor már túl szorosak. A misztikus ilyen döntését a társadalom könnyebben elfogadja, míg a költőét elutasítja, annak önkényességére, rendszertelenségére hivatkozva, és gyakran immorális viselkedésnek minősíti. D. H. Lawrence viszont azt mondja, hogy "az igazi művész nem cseréli fel a morálisat a nem morálissal. Ellenkezőleg, ő mindig felváltja a durvábbat a finomabbal". Ezen helyzetek megoldására nincs egyértelmű megoldásom. A gyakori elvonulásra mindenesetre szükség van, és hagyjuk, hogy a költő ez idő alatt annyi tartalékot halmozzon fel magának, amennyit csak tud.
Ha az olvasztótégely készen áll, a tűz meggyújtható. Amikor a költő magányba burkolózik, elkezdődhet az elmélkedés folyamata, azaz kiégetni a salakot, és megszülni a költészet aranyát. Erről a folyamatról kevés a megjegyeznivaló. Nem azért, mert jelentéktelen, ellenkezőleg. Bagehot azt mondta: "Egyik oka a nagyszerű alkotások hiányának az, hogy ritkán társul az elmélkedő magány az emberiség megfigyelésével." Wordsworth hasonlóképpen jellemezte a költészetet: "lelki nyugalomban összegyűjtött érzelem". Az első idézetbeli "elmélkedő" és a második idézetbeli "összegyűjtött" szavak ugyanarra a folyamatra utalnak, amit én Elmélkedéssel jelöltem. Erről a tulajdonságról nem azért szólok röviden, mert a fentebb említetteknél kevésbé releváns, hanem mert a költészeti folyamat sokkal zárkózottabb, titokzatosabb ez ügyben. Hogyan válik az élettapasztalatból megfigyelésen, érzéseken, gondolatokon keresztül versbe átváltható anyag, csak a költő számára ismert. Erről még a költőnek is nehéz pontos leírást adnia, nem is beszélve arról, hogy ez a leírás még kielégítő is legyen egy filozófus számára. A költő meghatározásai, leírásai itt is képszerűek, és gyakran ez is verssé válik.
Ezért, amit az elmélkedés művelésével kapcsolatban javasolok, inkább képszerű, mint tudományos jellegű. Az elmélkedés tüzét állandóan kell táplálni, és lángolni hagyni, ameddig csak lehet. Aki költő, abban a csendes elmélkedés mindig jelen van, bármilyen magasan takarják a hétköznapok eseményei, és csupán a magány leheletére várakozik, hogy ismét fellángoljon. Ezt a szent tüzet úgy kell ápolni a fiatal költőnek, mint egy Zoroasztriánus papnak, gondolatai szantálfáit téve rá, és addig finomítva anyagát a salaktól, míg a költészet aranya csillagként nem fénylik.
Miután az öt, elsősorban érzelmi, tulajdonságra kitértünk, vessünk pillantást arra a három tulajdonságra, mely elsősorban intellektuális jellegű, és hozzájárul a forma finomításához. Nehéz ezeket csupán egy szóval megjelölni, de megközelítően a Megbecsülés, Megértés és Technika fogalmak illenek rájuk.
A 'költő' szó olyan irodalmi művest jelöl, akinek a többi kézműveshez vagy előállítóhoz hasonlóan szüksége van azokra az inasévekre, melyek alatt beletanul mesterségébe. Ezen időszak alatt megtanulja, hogy értse és megbecsülje elődei munkáját. A megbecsülés nem pusztán a fiatal költő kritikai érzéke kovájának és acéljának hideg ötvözését jelenti, hanem az elődök nagysága szívében keltette lángokat. Elfogulatlan utánzásról szó sincs. Manierizmusokat a 'holt és letűnt' költőktől nem tanácsos átvenni, bármennyire nagyszerű és hatásos stilisztikai fogások is legyenek. Az elődök megbecsülése azt a finom leheletet jelentheti, melytől a fiatal költő költészete világolni, lángolni tud.
Ez a lehelet anyanyelvi forrásokon kívülről is származhat. A szoros nemzetközi kapcsolatok miatt a költőnek, mint mindenkinek, nyitottnak kell lennie a különböző irányú hatásokkal szemben. Az angol nyelvű költőnek például, meg kell tanulni megbecsülni a francia, német, olasz, sőt még az arab, perzsa, kínai költészeteket, még ha fordításokon keresztül is. Azon nem angol anyanyelvű költők számára, kik ráadásul kis nyelveken, kialakulóban levő irodalmi feltételek között alkotnak, szinte mellőzhetetlen az angol költészet gazdagsága. Ez a kereskedelmi kapcsolat nyelvek, irodalmak, különösen a minden idők és égtájak költészetei között hozzájárul egy olyan új, nemzetek fölötti költészet kialakításához, mely nem csupán egy-egy kis csoport törekvéseit, ideáljait, hanem az egész emberiségét szólaltatja meg.
Bár csak a költészeti példákat soroltam fel, a fiatal költő ne gondolja azt, hogy le akarom szűkíteni Múzsájának eredetét. Klió és Euterpé lányai épp oly kedvesek legyenek számára, mint Kalliopé és Erato fiai. Anélkül, hogy azt ajánlanám, hogy a fiatal költő egyszerre járjon Blake és Rossetti nyomában - hisz két művészet birtoklása kétszer olyan nehéz, mint eggyé -, mégis kedvezőnek tartom a költészet határainak kiszélesítését a zene és a festészet testvérművészetek irányába. A költészet hasonlatos a tiszta hegyi tóhoz, melybe mindenféle ötlet és ismeret patak a vizét szállítja. Minél több ilyen patak torkoll belé, annál mélyebb, telítettebb lesz a tó.
Az egyik legfontosabb ilyen ágat épp a filozófia jelenti. Nem arról van szó, hogy filozófiában akadémiai szintet kell elérni egy költőnek, de a költészetet és a filozófiát összekapcsoló csatornáról tudni kell. Ez a csatorna tulajdonképpen a művészetek filozófiája, vagyis az esztétika. A szépség filozófiájában való jártasságtól nem lesznek a költő versei szebbek, de segítenek a költészet metafizikai természetének megértésében, és ez a megértés, az intellektuális képességek közül a második, erősíti verseinek szerkezetét. Ha ettől nem is lesz egyértelműen jó költő a költőből, de önkritikai érzékét fejlesztve legalább megvédi attól, hogy nagyon rossz költő legyen.
Nem sokat mondhatok a harmadik intellektuális tulajdonságról, a technikáról, melyhez retorikai és prozódiai ismeretekre van szükség. Ezt egy általános bevezető tanulmányban a költő könnyen megtalálhatja. Ettől sem fog lángra lobbanni a fiatal költő szíve, de legalább biztosítja, hogy a rőzse eléggé száraz legyen. Bár ez a legrövidebb része tanácsomnak, nem kevésbé jelentékeny. Tanácsomat pedig szeretettel ajánlom azoknak, akik az egyik legnehezebb, de legszebb művészet művelésére vállalkoztak.

Fordította DOMOKOS JOHANNA

* Megjelent a szerző The Religion of Art (A művészet vallása) című könyvében, Windhorse Publication, Norfolk, 1988, p. 125-142. Indiában született angol filozófus. Jelenleg Angliában él. Ezt a cikket 1954-ben írta, 22/23 évesen.
^1. Szó szerinti fordításban: Ő nézni tudja hajnaltól szürkületig / A tó-visszaverte napvilágot/ A sárga méheket a virágzó borostyánokon.
^2. Szó szerinti fordításban: Nekem a legegyszerűbb virág, mely nyílik, tud / olyan gondolatokat adni, melyek a könnyeknél mélyebben rejlenek.