Jánk Károly
Az ősök
Csak sóból faragott szobrok ők
a napok fogai közé szórva,
ha megjelennének testi valójukban,
nem lelnék helyük az asztal körül.
Nincs már hozzájuk sok kőzöm.
Napközben kenyeret árulok, a
morzsák leperegnek az ujjaim kőzött.
(A hosszú polcokon ott sorakoznak,
támpontjuk nincs – a véletlen halottak.
Ott vannak kőben, sóban, fában.)
Ha egy színükkel álmodom,
másnap alig emlékszem, milyen.
Egy sarokból néha visszaszólnak,
napjaim ők nyelik el –
így leszek egyre árvább.
Mint a gyermek, aki nem emlékszik
azokra az időkre, amikor először
mondta ki a szót: kenyér.
Séta egy genézis körül
Valamikor a hegyről ereszkedett alá a pásztor.
Nem tudni arról, hogy a hegy gyomra kiokádta
volna őt. Az idő elmosta már ezt a sávot,
ahol még egy az ember és egy a kő.
Most is keveset tudni róla, oda ritkán
vetődik ember, ahol él. Hallgatnak róla
a vízmosások, a tűlevelek, a kőóriások,
a tűzhelyen roppanó fahasábok,
hogy kapuját ne lépje át a tél.
Nem tartja számon senki győztes,
nem tartja számon, ami él.
A bot és a bocskorszíj egy sarokba vetve.
Háza fahomlokzatán a bevágott kereszt.
Ha sípjába fúj, az elemek még őt
visszhangozzák, őt, a pogányul imádkozót,
akinek valódi természetét csak úgy tudjuk,
mint tengerét az örökre szomjazók.