Lászlóffy Aladár
Olajnyomat
Az idő áthidalja önmagát,
ezen a hídon tipeg a világ,
a nyírfakorlát már töredezett,
elmozdult deszkák s őrangyalkezek,
két riadt árvagyermek a világ,
ki is küldi őket tovább, tovább,
hogy égnek áll és elszorul a szív,
ha reánk néz – bennünket mégis hív
a szakadékon túl ott valami,
szavát adta s be fogja tartani,
csak közben kicsit éppen elsuhan
s Róma, Mohács és Amerika van,
vértől iszamos hídlás biztosít,
hogy könnyű lesz megbicsaklani itt,
a fákon direkt banánhéj terem,
s nem menni tovább: kész veszedelem,
lenn hegyipatak-ordítás, a lé
ragad, sodor a kanális felé,
ám ez a mindig rémítő jelen,
mely tátong végig, ott keresztbe, lenn,
ez nem az út – ez csak a szakadék:
„Gyerünk!” – „Ne állj meg!”„Haladjunk elébb!”
a legszelídebb hang is hajtva hajt,
hogy elkerüld és meghaladd a bajt:
„Míg áttipegsz e bűzlő vermeken,
a Túlsó Partra figyelj, gyermekem!
ha lábad alá bámészkodsz – lenyel! …” –
időnként mocskos habját csapja fel
a kísértés, a lelket bolygató
mélységiszony: nem menni volna jó,
de menni kell, mert jönnek, végtelen
kétgyermekek sora kél át ezen,
mint felrobbantott Duna-hidakon
sok vízbe fúló villamosvagon –
s a láthatatlan kíséret se más –
a rendületlen puskaugatás
s hazád recsegő hív korlátai...
Átjutott-e már, kérem, valaki?
Vendég
Idegen kastély rokonzöldű kertje.
Távoli hajnalok esője verte
idegen fák szoknyája leng a szélben,
az ablakon itt ha kinézek délben
épp ellenkező égtáj fele látok,
az árnyas árnyalatok sem barátok,
a hangos hangulat sem szövetséges,
tudom, e táj is valakinek édes,
van akinek egyetlen megszokott,
de ez az itt számomra már csak ott,
és szomorúan figyelem magam:
mennyire mindegy, milyen dolga van,
a kert, a kastély, minden hidegen,
rokonszagúan mégis idegen.
Kincstári óda
azokhoz, akik utánam írni fognak még
ezen a gépen, ebben a szobában
E buta gép leltári tárgyként: fényes,
mechanizmusként nem nagyon igényes,
s inkább hibás már, mint amilyen kényes.
A betűraktár teljes, kész a termék,
a kelleténél ingerlőbb zajt elmék
és szellemek altatódalnak érzik,
más kárvallottakért a szívem vérzik
ám ódámba idegent nem kevernék –
ha jégesők vagy hottentották vernék
(vagy japánok, kik különben nagyok,
csak e jelekhez boldogtalanok)
e betűhalmaz nem változna át...
Te ismered a titkot, rajta hát!
Így örököltem: mint valami sakk
vidéki klubban, várromon sisak –
viseld, használd kicsit varázslatát
és továbbállván te is add tovább!
Az ismeretlen,
aki gondolt rád
Szigliget, 1993. május 31.