Gáspár B. Árpád

Nyomorúságok párhuzamai

A barátomtól hallottam ezt a történetet. Lehet, hogy nem tudom értelmesen elmesélni. Elhallgatásokkal mondta el, mintha nem is hozzám szólt volna.
Sokáig nem láttuk egymást, ő vidéken, egy távoli faluban tanárkodott. Azelőtt sem voltunk mi amolyan testi-lelki jó barátok, csak egykorúak, fiatalok. Maga elé nézve, félig motyogta: kivándorlok Alaszkába.
Fölhúzott szemöldökömről olvashatta le a kérdést: miért?
- Ott biztosan nincsenek rózsakertek.
Igyekeztem uralkodni arckifejezésemen, és némán magam elé bámultam, akárcsak ő.
Nem néztem rá, szavainak újabb bakugrására sem.
- Azon a házon át lehetett látni. Beljebb állt az országúttól, amolyan kúriaszerűség volt, széles kőlapokból rakott feljáróval a közepén, melynek két oldalán kőoroszlán hasalt. Át lehetett látni rajta: üveges ajtók, elöl, hátul nagy ablakok.
Bólintottam, hogy értem.
A karomra tette a kezét, szorosabb kapcsolatot keresett egyszemélyes hallgatóságával. Furcsa érzés fogott el: nem normális?
- És az a nő egész nap csak vetkőzött, öltözködött, és végigtáncolt azon a házon.
Helyben vagyunk, gondoltam, és megkérdeztem: fiatal volt?
Nem hallotta a kérdésemet. Egy rózsakertről kezdett mesélni, amelyik a ház előtt terült el. Fajtájuk legnemesebb példányai fehérre festett hatszögletű karóval támogatva, hogy el ne hajoljanak királyian pompázó díszük terhe alatt. És a karók tetejében tükrös üveggömb volt, sokszorozva gyönyörködhettek saját szépségükben. Mélyvörös Bakarák, sárga Flamengók, bordóvörös Gyöngyök és Don Juanok meg Maresáll Nielek.
Meg kellett kérdeznem: a nő gondozta a rózsákat?
Tagadón ingatta a fejét, elnézett valahova.
- A férje meg én - folytatta -, tiszteletteljes baráti vonzalom kötött a férjéhez. Tíz évvel idősebb volt nálam meg a feleségénél is. Hiányzott a barátsága, talán megnyerő férfiassága miatt, ahogy melegszívű udvariassággal viselkedett embertársaival, és mindig kifogástalan, választékos öltözetével is őket akarta megtisztelni. A parasztoknak is előre köszönt, nem fensőbbségének nagyvonalúságával, hanem úgy, mint aki mindegyikükben egy személyiséget lát. Ez zavarba hozta azokat meg a község értelmiségeit is. Én mit nem adtam volna barátságáért: nekünk valamiről beszélnünk kellett, amiről csak mi ketten válthattunk szót. Levelet is írtam neki, de öszszetéptem.
Találkozott a tekintetünk. Ő valamiért ingatta a fejét. Értetlensége jeléül?
- Szerelmes voltál a feleségébe? - feszegettem a dolgot. Hallgatott magába süppedve, messze távolodva gondolatban.
- Nem én kukkoltam - mondta végül.
Ez váratlan volt. Most már minden szavára hegyeztem a fülem.
Az iskolájuk a szomszédos telken volt, csak előrébb, frontjával az országútra. A fizikatanár csillagvizsgálót rendezett be a padlásán. Az a ház meg átlátszó volt, a nő pedig öltözött, vetkőzött, meztelensége fehér villámként cikázott a szobák homályában. Ilyenkor a fizikatanár feljajdult, és szeme elé kapta a kezét.
- Az iskolában mindenki tudott a kukkolásról, köznevetség tárgya lett. A háziasszonya meg elolvasta a nőhöz írt leveleit, és ordénáré mohósággal pletykálta tartalmukat, bár nem értett belőlük egy szót sem. Azt bizonygatta azokban az éjszakákon át írt levelekben, soha nem küldte el őket, hogy ő csak egy titkot akar meglesni, amelyik nem a nőé. Körülötte vibrál minden mozdulatában, sugárzik az arcáról, cseng a kacagásából, de mindezek ellenére nem az övé, hanem a kollégámé, az ő eleven húsába feszíti burkát, és nem lehet cselekedetekre korlátozni időben, térben, ahogy az élet dolgait rendezni kell. Mindenütt jelen van, mindennél több, és megfoghatatlanságában ő a saját jussának tekinti, a nő csak bitorolja azt. A nő fülébe is eljuthatott egy és más, mert az iskoláig hangzott kacagása, amint vetkőzött, öltözött és sétált végig a szobákon ledér meztelenségében. A férje bölcs gesztussal segíteni akart rajta, meghívta magukhoz felesége nevében is vasárnapi ebédre.
- Én nem léphetem át a házuk küszöbét - válaszolta ő, és menekülésszerűen megfutamodott.
- A kukkolásról akartál mesélni - tereltem volna barátom gondolatait a főmederbe. Megleste szeretkezésüket a férjével, kéjenc fityinkója?
Megnézett, mintha addig más valaki ült volna vele szemben. Bosszúsan meghúztam a vállam: ha nem akarsz...
- Igen, a kukkolás... - valahogy más fekvésű volt a hangja. Viszolygás hallatszott ki az emlékezésből. Nem lehetett megállapítani, hogy a történettől, a kiejtett szavaktól viszolyog vagy a közlés kényszerűségétől.
Iskolájuk új tornatanárt kapott. Tomboló szilajságának híre megelőzte. Egy első osztályú futballcsapat edzője volt, de sorozatos botrányai miatt végleg kizárták a labdarúgás világából. Hogy veri a játékosokat, az köztudott volt, de a sikerek láttán a klub vezetősége szemet hunyt fölötte, sőt megkapta a kiváló edző címet is. De barbár szilajságában elragadtatta magát, és felpofozott egy bírót. Sikerült elsimítania ezt a botrányát is, mert mindenkit levett a lábáról férfias nyíltságával, megbánásával. Nem szépítette a dolgokat, föltárt mindent, csak meghúzta az egyenlőség jelét a bírák és a vádlottak között. Nyíltság? Vagy inkább pőre őszinteség magamutogató kihívása, amitől a másik lesüti a szemét? Rájátszott erre. Az a felpofozott bíró is visszavonta följelentését. A mindent betetőző botrányának azonban már negyvenezer nézője volt. Kifütyölték győztes csapatát, ő meg kirohant a pálya közepére, letolta a nadrágját, és mutatta a negyvenezer embernek, hogy hol csókolják meg.
Az iskolában persze egészen másképp számolt be a dolgokról, föltárta előttük a futballvilág kulisszatitkait, és a ponthajhászó, eredményeket manipuláló sportvezetők áldozatát játszotta meg.
- Azon a házon pedig át lehetett látni, szobái egymásba nyíltak, s az egyik végében terasz volt, diófa lombjával fölötte. A nő szaladt végig a szobákon, megkerülte a terasz nagy asztalát, majd vissza a házba, közben mindenfélével, ami csak a kezeügyébe akadt, dobálta üldözőjét. A szerelem játékának forgószele vette körül, kócolta haját, fodrozta ruháját, és fürge volt, akár a gyík. A tornatanár kezében nemegyszer csak a pongyolája maradt, és ő felvisítva, hosszú léptű szökellésekkel menekült félig meztelenül. És verekedett. Pofozta, ököllel csapkodta üldözőjét. Az komikusan ugrált egy-egy ökölcsapástól, a nő meg kacagott és csúfolta. Amikor belefáradtak szilaj játékukba, mozdulatlan felszínű, mély csönd nyelte el a házat, üvegtiszta, mély tó, s hullámfodrai remegtek fölötte. Ilyenkor a kukkoló fizikatanár fejére kulcsolt kézzel összezsugorodott a távcsövénél, és egész testében remegett.
- Látott valamit, vagy nem? - szaladt ki a számon a türelmetlen kérdés. Ő megint rám nézett valahonnan távolról, és csak annyit mondott: az a
ház átlátszó volt.
Nem értettem. Bárdolatlan élccel megjegyeztem: te meg addig a rózsákkal matattál csodált férjével együtt.
- Abban az isten háta mögötti községben az a rózsakert volt az egyetlen hely, ahol nem érződött a trágyadombok szaga.
- De te Alaszkába akarsz menni, ahol nincsenek rózsakertek.
Akkor figyeltem föl arra, hogy milyen megkínzott az arca. Megsajnáltam, el akartam terelni a gondolatait a rózsakertről.
- Te milyen szakos tanár vagy? Már elfelejtettem, ne haragudj. Nem értette vagy nem hallotta a kérdésemet. Motyogott magában.
Az a fizikatanár már nem tartotta az óráit, nehogy találkozzék a tornatanárral. Az a szemébe kacagott, és helytelenítő cecegéssel azt mondta neki: valaki sárgaságot fog kapni az irigységtől, a féltékenységtől. És parlagi mivoltát demonstrálva megveregette az arcát két ujjával. Ő undorodva hátralépett, a tornatanár meg vásári bohócként megjátszotta a beijedtet: box... box... kiáltással védőállásba helyezkedett. A tanári kar a hasát fogta a hahotázástól. Óráira nem ment, egész napját a csillagvizsgálóban töltötte. Figyelte azt az átlátszó házat, és gyűlölte őket. Összekuszálódott benne minden, egész mivoltát kitöltötte a várakozás, a primitív vágy, hogy az események igazolják irántuk érzett megvetését, a már szinte állati gyűlöletét. Mintha attól a gyűlölettől függött volna egész további életének alakulása. A férj meg egyre gyakrabban beült a kocsijába, és egész napra a városba távozott, nagyvilági udvariassággal átengedte a terepet a két szeleburdi gyereknek. Szó szerint így mondta, a rózsafákat nyesegetve.
Valaminek történnie kell - hatalmasodott el a várakozás a fizikatanáron. Abból a tornatanárból kibújik a vadállat, és akkor az a nő elveszti a körülötte vibráló titoknak a birtoklását, s az visszaszáll őreá, egyedül az övé lesz. Nem tudott elmozdulni a távcsövétől, nem figyelt föl arra, hogy az iskolát, az egész falut egy másik esemény hozza lázba: kettős gyilkosság történt.
Megtudtam, hogy egy kiskatona jött haza háromnapi eltávozásra. Két levelet kapott otthonról. Az egyiket az özvegy anyjától, a másikat a tizenhét éves feleségétől. A Hosszúvölgy végében laktak a havasok alatt, ahol a tavasz egy hónappal később, a tél meg egy hónappal korábban köszönt be. Az anyja levelét az öreg tanítójuk írta, ilyesmikkel foglalkozott, hogy pótolja nyugdíját. Hatvan évet élt le a falujukban, jobban ismerte lakóik gondjait, örömeit, mint azok saját maguk. Néhány szóból megértette kliensei óhaját, és rótta oldalakon keresztül gyöngybetűkkel, kifakult szeme meg elégedetten mosolygott almaarcában.
Drága fiam, özvegységem egyetlen öröme, keserveiben vigasztalója, kezdődött a levél, Istenbe vetett bizalommal remélem, hogy jelen soraim jó egészségben találnak, és becsületesen teljesíted hazád iránti kötelességedet. Dicsőbb feladat az Isten imádása mellett nincs ezen a földön. Azt viszont tudatnom kell veled, hogy nekem fenékig kell ürítenem a földi keserűségek poharát. Érted szakad meg az én szerető anyai szívem, mert a kínok kínját kell kiállnom nap mint nap. Beköltözött házunkba a sátán, és üli istengyalázó torát. Bűnös az is, aki csak látja förtelmeit, és nem szalad világgá. De hova szaladhatnék én özvegyen és gyámoltalanul? Itt maradtam prédájának. Nem a feleséged a hibás, saját akaratából képtelen volna ilyesmikre. Belebújt és tombol benne a paráznaság ördöge még a szentek nevével megáldott ünnepnapokon is. A szemem láttára fetreng a bűnben, üzekedik levetkőzve a keresztényi istenfélelem nyomát is. Azt már nem is tudom leírni, meghaladja az erőmet, hogy kivel párosította össze az ördög. Hogy nem nyeli el őket elevenen a föld. Meg vagyon írva a Bibliában, aki föltárja szemérmét az ura nagybátyjának, az megszegi Isten törvényeit, és életével kell vezekelnie. El
akarnak űzni a házunkból, kiforgatni javainkból. Egyszülött drága fiam, fejeződött be a levél, támadj föl bosszúálló angyalként, mert ember által van a bűn, s embernek kell kioltania az írmagját is. Imádkozz a Mindenhatóhoz, hogy világosítsa meg az elmédet.
A tizenhét éves felesége a saját kezével írt. Néhány sor volt az egész. Primitív, egyenetlen betűk, mintha iskolapadban írta volna.
Tisztelt és szeretett uram - állt abban a levélben -, hites felesége vagyok, a házasság szentsége köt össze bennünket. Megfogadtuk az oltár előtt, hogy jóban, rosszban nem hagyjuk el egymást. Én most nagyon rosszban vagyok. A nagybátyja nem ment el dolgozni az országba, köröttem kujtorog nappal és éjszaka, a maga anyja meg kárörvendően kacag a vesztemen. Nem tudok egyedül megállni a kísértésben. Én nem akarom, én csak préda vagyok. Jöjjön haza, szabadítson ki karmai közül. Örökké hű hitvese.
Az ügyész mind a két levelet megtalálta a kiskatona holmijai között. Az a falutól távol eső állomáson szállt le a vonatról, és a hegyeken át ment haza. A falu népe csak akkor bolydult meg, amikor a szörnyű tragédia már megtörtént. Egy pásztorgyerek talált rá a véres tetemekre vasárnap reggel, és szaladt végig Hosszúvölgyön rémült ordítással. A község két csendőre elindult a távoli hegyi tanya felé. Nem kellett sokat menniök. A cigány füstös kovácsműhelyén túl a két fiatal ereszkedett lefelé. Egymás kezét fogták, és fénylő arccal az ég semmijébe néztek, mint akik nem a földön járnak. Akár a templomba először menő mátkák. A kiskatona kezében ott volt a véres balta, rövidre nyírt hajú fején vastagon dudorodott a megalvadt vér, bal orcája kékesfeketén dagadt.
A fiatalok a két csendőr előtt lépkedtek, és ünnepélyesen csak előre néztek: túl voltak a közös életük dolgainak legnehezebbjén.
A nép akkor jött ki a templomból. A kettős gyilkosság újabb meg újabb részletei, borzalmai kaptak szárnyra asszonyi hisztériás sikolyok és vad férfiordítozások morajától kísérve. Az emberek a kerítésekhez lapultak, amikor az országút közepén elhaladt előttük a csendőrök kísérte két fiatal, mintha minél távolabb szorítaná őket az iszonyat, de mögöttük összezárult a felkavart indulatú tömeg, és egyre vésztjóslóbban zúgott, kiáltások, sikolyok szikráitól föl-fölmorajlott, kitörni készült medréből. Az eltorzult vonású emberek a tizenhét éves fiatalasszonyt szúrták tekintetükre, minden gonosznak a megtestesítőjét. Rádöbbentek arra, hogy rontás ül a falujukon. Tűzesetek, értetlen elhalálozások, marhavész és családi perpatvarok jutottak az eszükbe, mindenféle igyekezetük csődje. Egyszerre és szemet bántó világossággal láttak mindent, a rontás két lábon járó megtestesítője meg ott volt előttük. A tömeg moraja mind élesebb, hisztériásabb lett. Az asszonyok némelyike az önkívület határán volt, és az elfeketedett arcú tömeg mind közelebb nyomult a két fiatalhoz.
A csendőrök arca hamuszürke lett. Szemük ide-oda rebbent. Vad embergomolyag nyomakodott a hátukba, és a kiszámíthatatlan indulat, cselekedetek káoszával szemben törékeny gallyacska lett a fegyverük, egyenruhájuk. Egyikük megpróbálkozott a felszólítással, de összeszorult torkából alig szivárgott ki hang. Szembefordulva a tömeggel, hátrálni kezdtek, és a fiatalok mögé kerültek. Azok a tömeg előtt találták magukat néhány karnyújtásnyira. Sápadtan, értetlenül bámulták az embereket, még nem tértek magukhoz cselekedetük eufóriájából. A tömeg Behemótot nyomta előre, és vele együtt zúgta azt a felkiáltó és kérdőjeles hördülést: há! há! Mert az a hústömeg Behemót azzal a mélyről feltörő egyszótagú kiáltással hengerelte le az ellenfeleit. Előle csak menekülni lehetett, valahova elrejtőzni, nem hallani szörnyű hördülését.
Hátulról valaki egy fényesre kopott istráng-szíjt nyomott Behemót kezébe. Hurok is volt rajta. Behemót fölmutatta. A tömeg moraját, zúgását elvágták. A szörnyű elégtételtől, az ítélet végrehajtásától csak egy lépés, egy mozdulat hiányzott. Az emberek nem a saját szemükkel láttak, és mindnyájuk keze görcsösen szorongatta azt a hurkot, bennük volt a rettenetes mozdulat.
A barátom ujjai is görcsösen babrálgattak valamivel. Nem nézett ránk, talán meg is feledkezett rólunk. Halkan azt az A! há! kiáltást próbálgatta utánozni. Megborzadtunk hallatán. Az ő arca is elnyűtt, szürke volt.
A fizikatanár az őrhelyén volt, a csillagvizsgálóban. Az a rózsakertes, átlátszó ház kötötte le minden figyelmét. A teraszán akkor ebédeltek hármasban. A legapróbb részleteket is itta távcsövével. A mozdulatokat, az arcvonásokat. A nő kimérte a porcelántányérokba a levest. Ravasz női kihívás volt minden mozdulata. A férj derűs udvariassággal mosolygott, s valamit mondott is, fejével a felesége felé biccentve. Akkor a tornatanár elváltozott arccal fölemelkedett a vesszőből font székből. Szilaj, kitörni készülő indulat vibrált arcán, egész testében. A nő egyikről a másikra nézett, összecsapta tenyerét az arca előtt, és kacagott, egész lénye megélénkült, átszíneződött az izgalom boldogságában. A fizikatanár meg följajdult a mellébe nyilalló fájdalomtól: gyűlölet és öröm fájdalma volt az: most, most megszakad a varázslat, megszabadul kínjaitól. A férj mosolygott, tovább akarta kanalazni a levest. Az a vadállat meg áthajolt az asztalon, és jobbról, balról arcul ütötte. A kanál kirepült a férj kezéből, a leves kiloccsant a damaszt abroszra. A nő hátratolta a székét és kacagott, gyerekként a levegőben kalimpált lábaival, és hol a férjére, hol a másikra mutogatott. Mondhatott is valamit. A tornatanár előregörnyedve, akár egy gorilla, hozzálépett és lekevert neki is szakszerű mozdulattal két pofont.
A fizikatanárt ájulás környékezte az elégedettségtől. Tapsolt, hadonászott, és a levegőben ő is pofonvágta azt a nőt. Többször, egyre nagyobb kéjjel. Amíg meg nem hallotta a félrevert harangot, a tömeg moraját. Az országút felé nézett és látta, amint Behemót fejéhez tapadt izzadt üstökével, hátborzongató há! há! ordítással közeledik a férjéhez bújó tizenhét éves feleséghez.
A csillagvizsgáló magasságából mindent látott, csak azt nem, hogy a tornatanár mikor ugrott le a teraszról, hogyan került a tömeg elé. Egyszer csak ott volt Behemóttal szemben, és mind a két kezével mellbe taszította azt. Bivalyerős volt az a tornatanár. Ötvenkilós súlyzókat emelgetett fél kézzel könnyedén. Behemót hátra is tántorodott, a mögötte szorongó tömeg élő hálója azonban acélrugóként visszadobta. Izzadságtól lucskos homlokkal, üstökével előrelépett, és szokása szerint kidüllesztett mellű hústömegtestével akarta elsodorni útjából a másikat. Egy fejjel magasabb is volt annál, s az ökle is emelkedett, akár egy tagló. A háta mögött meg nyomult előre az elvakult indulatú embergomolyag. A tornatanár szétvetett lába megereszkedett térdből, akár a súlyemelőké, amikor megragadják a súlyzót, és a mellén, a hasán megmarkolva Behemót condráját, a feje fölé emelte azt, majd az emberek közé lökte. A tömegben kavarodás támadt. Többjüket lesodorta a lábáról a röpülő Behemót, mások megtántorodtak, egymást taposták, de a hátrább állók bőszen felordítottak, és faltörő kosként neki akartak lendülni, elsodorni útjukból a váratlan akadályt. Egy emberként tört elő a torkukból az a rettenetes hördülés: há! há!
Az istrángszíj valahogy a tornatanár kezében maradt, és ő két ugrással egy parasztház tornácán termett, fölállt a tornác gerendájára, és a hurkot mutatva ordította: akasztani akartok?
A tömeg moraja, az indulatok hangzavara helyébe a várakozás csöndje lépett. Mindenki a tornatanárt nézte, kezében az istrángszíjjal.
Az a fizikatanár mindent látott, de különös élességgel annak a barbár szilajságú kollégájának az arcát. Az az arc valamitől megváltozott, az övé is volt, meg nem is, egy kihívásában megismételhetetlen cselekedet eksztázisában izzott. A tekintetét nem tudja többé elfelejteni, kitörölni a lelkéből. A megalázás, a fölismerés tüzes pecsétjeként égeti azóta is.
A tornatanár messzehangzó hangon ordította: miért akarjátok őt fölakasztani? Mert az urát választotta, jóban, rosszban kitartanak egymás mellett? Gyáva kutyák vagytok, leköplek titeket.
A tömeg magához tért: be akarják csapni, másfelé terelni indulatukat. Megint előrelendült Behemóttal az élén.
A tornatanár gyorsan átvetette a szíjt, a felső gerendán bedugta a fejét a hurokba.
- Akasztás kell nektek? Itt vagyok én, nem is kell bemocskolnotok a kezeteket.
Elrúgta magát a tornáctól. Néhány pillanat műve volt az egész. Erős volt az az istrángszíj és a gerenda is. A szíj megfeszült, valami nyekkent, és a tornatanár oldalt csuklott fejjel, eltorzult arccal himbálózott a tömeg előtt.
Az emberek fejbekólintva nézték a reájuk vigyorgó hullát. Egy láthatatlan kéz letépte róluk őrültségük gúzsát, csönd lett a fejük fölött, mint az utolsó ítélet trónja előtt, és ők porba sújtottan, meg szerettek volna vakulni. Lehajtott fejjel hátráltak, és nem mertek egymásra nézni. Behemót fejére kulcsolt kézzel imbolyogva menekült.
A barátomat kimerítette a beszámoló. Kellemetlen csönd ereszkedett közénk. Valami megakadályozott abban, hogy megszólaljak, kérdéseket tegyek föl. A tekintetét is kerültem. Idegesítő volt az a suta csönd, az, hogy óvakodnom kellett a kikívánkozó kérdésektől, mintha azokkal valami visszataszító, undorító dolgot érintenék meg. Mert akkor már beugrott, hogy milyen szakos tanár ő.
Elválásunkkor még egyszer közölte: kivándorlok Alaszkába, ott biztosan nincsenek rózsakertek és átlátszó házak.