ELŐSZÓ
Az előszó egy jelentést utólag alkot újra, az előszóíró a jelen hamis látszatában mint saját jövőjét ajánlja művét az olvasónak. Nevetséges művelet, nem csupán azért, mert a szándék diszkurzív hatásaira korlátozódik, hanem mert egészen megsemmisíti azt, ami utána következik, egyetlen tematikus magot vagy egyetlen fotómat emelve ki belőle, végső soron tompítja, elmossa a várható textuális elmozdulást.
Ez tehát nem előszó, nem praefatio, egy szó előrenyomulása: prae-fari.
Nem is az előszóírás problematikus voltát taglaló kicsi értekezés. Ez a beszéd csak önmagáról szól, azaz arról, hogy milyen szándék szerkesztette ide, erre a helyre, „formabontó” módon.
Az irodalmi lapok formája, mint tudjuk, általános felfordulásnak van kitéve, következésképp az irodalmi lapok már nem tudnak olyan (írási eljárásokat szabályozni, amelyek, gyakorlatilag kérdezve rá a formára, valószínűleg ugyancsak szétszednék azt. Valami megbomlott, de érthető mód senki sem mondja azt: „állítsuk vissza a rendet”.
A szépirodalmi orgánumok helyébe a szépirodalmi fonók lépnek. A hitelesség és igazság másfajta dimenziói nyílnak meg. Egy múlt, ami nincs történelmi adatként évszámokkal, okmányokkal bizonyítva, mégis a hitelesség igényével jelenítődik meg. Egy kultúra, amire valóban támaszkodni lehet, és nem csupán hivatkozni arra, hogy támaszkodni kell rá. Egy élet, ami a családi életre szűkül akkor, ha „egészséges közösség”, „ép hagyomány”, „morális tartás”, „emberi példa” csak ott volna fellelhető.
A dolgok formáját a dolgok működése rajzolja ki. Egy diszkurzív anticipáció helyéről eltolt bevezetőben ezért állítható elég magabiztosan: nagy kincs tehát egy szépirodalmi fonó.
LÁNG ZSOLT