Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. február, IV. évfolyam, 2. szám »
DISPUTA
Az itt közölt írások elhangzottak Debrecenben, az 1992. november 19–20-án
megrendezett Irodalmi Napok keretében, amelynek témája a napló- és
emlékiratirodalom megújulása és mai formáinak meghatározása volt.
Rövid áttekintés az új erdélyi emlékiratirodalomról
Magyar emlékírók című, 1988-ban megjelent könyvében Szávai János a XX.
század erdélyi emlékírói közül egyetlenegyről tesz említést: Tamási Gáspárról
és könyvéről, a Vadon nőtt gyöngyvirágról. Némiképp érthető ez, hiszen
nem egészen 300 lapnyi terjedelemben helyet kellett szorítani nemcsak a magyar
emlékiratirodalom négyszáz éves történetének – természetesen néhány kiemelkedő
és tipológiailag is jellemző mű kiemelt elemzésével –, hanem bevezetőül a műfaj
elméleti alapkérdéseit is felvetette több fejezetben. Azt hiszem, indokolt
tehát, ha itt most kimondottan a XX. század, s ebből is a hozzánk legközelebb
eső harminc esztendő erdélyi magyar memoárirodalmát próbáljuk meg áttekinteni,
vállalva a szabott terjedelemben akár a leltárszerűség hátrányait is.
Az új erdélyi emlékiratirodalom első korszaka 1920-ban, Benedek Elek még
Erdélybe való hazatérése előtt írt önéletrajzi regényével, az Édes
anyaföldemmel kezdődik, majd inkább a műfaj határterületein bontakozik ki:
az írói mozgalmakat közvetlen közelből felelevenítő kortárs-emlékiratokban (Tabéry
Géza: Emlékkönyv. 1930; Szántó György: Fekete éveim. 1925),
kulcsregényekben (Berde Mária: Szentségvivők. 1935), memorialisztikus
elemekkel is telített irodalomtörténeti visszatekintésben (Ligeti Ernő:
Súly alatt a pálma. 1942), illetve a memoár-regény műfajában (Markovits
Rodion: Szibériai garnizon. 1927; Kuncz Aladár: Fekete kolostor. 1931). Ez
utóbbiak azonban inkább erőteljes önéletrajzi indíttatásuk, mint művészi
megformálásuk révén volnának említhetők mai témánk összefüggésében.
A memorialisztikus művek viszonylag csekély száma, de még inkább határterületi
jellege nyilván összefügg azokkal a sajátos körülményekkel is, amelyek között
ezek a művek megszülettek: teljesen új történelmi helyzetében az erdélyi magyar
író elsősorban a jelenre és a jövőre irányította figyelmét, s sokkal kevésbé a
múltra. Különben ez volt az olvasói elvárás is, s innen nézve az sem lehet
véletlen, hogy akár Benedek Elek említett önéletrajzi regénye, akár korukat
tekintve hozzá közelebb álló kortársainak kisebb lélegzetű művel (Gyalui
Farkas, Kovács Dezső, Nagy Péter önéletrajzi fogantatású novellái, karcolatai,
anekdotái) nem támasztottak koruk erdélyi magyar irodalmában különösebb
visszhangot, s pláne nem volt az irodalom arculatát meghatározó jelentőségük.
Egyébként a szerzők – Benedek Eleket és a visszaemlékezéseit 1932-ben kötetben
is megjelentető Bánffy Miklóst leszámítva – mind 50. életévük alatt vannak, s
ez az életkor már magában is kevéssé indítja a szerzőt a múlt fölötti
meditációra, sokkal inkább arra, hogy az átélteket a jelen szellemi párbajaiban
a maga igazának bizonyítására felsorakoztassa.
1944 ugyanolyan történelmi korszakhatár az erdélyi magyarság életében, mint
1918 volt. Az újabb változást követő évtized irodalmi és politikai légköre
viszont egyáltalán nem kedvez a memoár-műfajnak (még a kommunista múlt hiteles
idézésének sem). Mindjárt az első években csupán a háború és a vele járó
borzalmak, a legszélsőségesebb léthelyzetek kerülnek megörökítésre: születik egy-két
háborús visszaemlékezés (Asztalos István könyve, az Író a hadak útján),
lágerkönyv (Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam; Grósz Sándor:
Három év kényszermunka – az előbbi Auschwitz rémségeiről, az utóbbi a romániai
munka- és haláltáborokról). Az ötvenes évek elején csak Nagy István eleveníti
fel munkásmozgalmi múltja egy-két epizódját (Minden jog a szerzőé, Egy év a
harmincból), s majd csak az ötvenes évek derekán mozdul valami: ekkor veti
papírra a Szamos-völgyi földbirtokosból íróvá lett, s annak idején két
regényével, a Zátonnyal és a Csütörtökkel inkább politikai
viharokat, mint írói babérokat aratott Daday Lóránd önéletrajzi regénytöredékét
(A lápon át címmel jelent meg 1970-ben); ekkor íródik Szentimrei Jenő
önéletrajzi regényciklusának majd csak 1973-ban megjelenő egyetlen kötete (Városok,
emberek), és közben az akkor már Magyarországon élő Tamási Áron könyve, a
Bölcső és Bagoly, na meg Tabéry Géza szintén töredékben maradt visszaemlékezése
a harmincas évek erdélyi irodalmi életére.
A történelem fintora, hogy miután ezeket a műveket egy kedvezőre fordult
irodalmi széljárásban sikerült – hogy Gaál Gábor kifejezését használjuk –
„kihegedülni”, a széljárás fordultával (az 1956-ot követő szellemi terror légkörében)
egytől egyig a süllyesztőbe kerültek, s csak egy újabb „olvadás”-nak
köszönhetően kerültek nyilvánosság elé a hetvenes években, jóval szerzőik
halála után. Annak tehát, aki majd – ezt a memoárirodalmat elemezve – a művek
korhoz kötöttségét és korlátaikat vizsgálja, az irodalompolitikai széljárást
már in statu nascendi számításba kell vennie.
A fordulat éve az emlékiratirodalom legújabb erdélyi történetében 1967/68.
Ekkor, a hatvanas évek végén lát napvilágot Lám Bélának, Csinszka egykori
vőlegényének, Reményik Sándor és Áprily Lajos benső jóbarátjának könyve, A
körön kívül (1967), 8 rögtön utána Nagy István önéletrajzi ciklusának első
kötete, a Sáncalja (1968). (Balogh Edgár 1965-ben Budapesten kiadott,
Sarlós-múltját felidéző könyvéről, a Hét próbáról itt csak egy
zárójelen belül essék szó.) Lám Béla könyve egyúttal a műfaj első sikerkönyve
is lett, a Hatalom felé pedig az „vitte”, hogy a benne elbeszélt események egy
része a háború és a forradalom alatti Oroszországban történik, ahová a könyv
szerzője, a fiatal gépészmérnök hadifogolyként került, s ahonnan orosz
feleséggel tért haza. Nagy István regényciklusának első kötete pedig ugyanazt a
világot idézte, amelynek írói megelevenítése A szomszédság nevében és
a Réz Mihályék kóstolója című regényeiben, vagy A Boldog-utcán túl
című kötet novelláiban már a negyvenes évek elején – későbbi politikai
státusától függetlenül is – rangot biztosítottak a szerzőnek a XX. századi
magyar prózában.
Kettőjükkel az évtized fordulóján az erdélyi magyar irodalom „nagy öregjei”-nek
nemzedéke is megszólalt, arról a világról, amelyet átélt, s amelynek emberi
tapasztalatait semmiképpen nem akarta magával vinni a sírba.
Valóságos önéletrajz- és memoárhullám lódult meg a hatvanas-hetvenes évek
fordulóján az erdélyi magyar irodalomban: írók és költők, képzőművészek, sőt a
közélet szereplőinek egy része szólalt meg, s a művek sorában sajátos rétegként
bukkantak fel a parasztmemoárok (Tamási Gáspár mellett többen is) s a
munkásmozgalmi múltjukat felidézők.
E hullámról részleteiben sokat elárulnak az évszámok is: felsorolásuktól akkor
sem tekinthetünk el, ha száraz adathalmaznak veszi valaki. 1969-ben folytatja
önéletrajzi ciklusát Nagy István; 1970-ben kerülnek kiadásra Daday Lóránd és
Tabéry Géza tíz-tizenöt éve kéziratban heverő visszaemlékezésrészletei, ekkor
jelenik meg Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirága, s a szakszervezeti
mozgalomból ismert Kovács István, kolozsvári vasöntő visszaemlékezéseinek első
kötete; 1971-ben következik Nagy István önéletrajzi ciklusának harmadik kötete,
s indul el Kacsó Sándor visszaemlékezéseinek sorozata, ekkor jelenik meg egy
kötetben Szemlér Ferenc két, önéletrajzi fogantatású regénye, s egy
agrárszakíró, az ötvenes évek küszöbéig az EMGE élén is tevékenykedő Antal
Dániel könyve; 1972-ben készen áll, de csak a nyolcvanas évek végén és
Magyarországon lát napvilágot Bethlen Bélának, Észak-Erdély egykori
kormánybiztosának visszaemlékezése, valamint az 1944 őszi elhurcolására és
szökésére emlékező Kiss Jenő még ma is kéziratban lévő könyve, de gyarapítja a
sort a kosályi bukolikák költőjének, Bartalis Jánosnak Az aki én voltam
és a Helikon-teremtő Kemény Jánosnak Kakukkfiókák című önéletrajzi
regénye, valamint a munkásmozgalmi múltjáért 1941-ben és 1949-ben is
bebörtönzött Veress Pál első könyve; 1973-ban Szentimrei Jenő szintén több mint
másfél évtizede szekrényben meghúzódó önéletrajzi regénye, a gyermekkora
Nagyenyedét meg elevenítő Városok, emberek és Kovács István második
könyve következik; 1974-ben Kacsó Sándor, Nagy István és Veress Pál sorozata
folytatódik, s mellettük „új szerző” a kolozsvári festőművésznő, T. Karácsony
Emmi; 1975ben veti papírra önéletrajzi töredékét Horváth István (tragikus
halála után közel egy évtizeddel jelenik majd meg), de kiadói eseménnyé lesz
egy széki parasztasszony, Győri Klára könyve a Kiszáradt az én örömem zöld
fája, s részben új szeletébe világít be a múltnak az Erdélyi Fiatalokkal
induló, majd a baloldalra került Demeter János visszaemlékezése; 1976-ban kerül
hazai kiadásra a Tamási Áron-sorozatban az alaposan megcsonkított Szülőföldem,
s újabb két visszaemlékezése, a Bölcső és Bagoly és a Vadrózsa
ága, ekkor jelentkezik önéletrajzi regénnyel a munkásmozgalmi
aktivistából íróvá lett Zimán József, és a költőként-prózaíróként a háború
utáni első nemzedékkel együtt indult Majtényi Erik, s ekkor írja meg
önéletrajzi emlékfüzetét A csendes Petőfi utca címmel Mikó Imre (ez a
könyv is szerzője korai halála után jelenik meg); 1977-ben Kovács István és
Veress Pál mellett az egykori korunkos Szilágyi András ad ki egy kötetnyi
novellisztikus visszaemlékezést (A halhatatlan fűkaszás); 1978-ban
folytatja memoárját – immár életének romániai szakaszát idézve – Balogh Edgár (Szolgálatban),
s indít visszaemlékezést Bányai László, valamint a mezőgazdasági szakíróként és
gazdaságszervezőként ismert Kozán Imre; 1979-ben az aradi Károly Sándor
önéletrajzi regényei jelennek meg egy kötetben, a műfaj eseménye azonban a
festőművész Nagy Imre Följegyzéseinek (már szintén posztumusz)
kiadása, s egy kötetre való népi visszaemlékezés, Így teltek
hónapok, évek címmel; 1980-ban Bányai László folytatja visszaemlékezéseit,
1981-ben Veress Pál; 1982-ben aztán Méhes György és a festőművész Incze János
tulajdonképpen zárják is a romániai kiadásban megjelenő emlékezés-műfajú művek
sorát. Kós Károlynak 1983-ra kész és kiadásra előkészített Életrajz
című kötete majd csak 1991-ben jelenik meg, Balogh Edgár és Kacsó Sándor
viszszaemlékezéseinek harmadik, a jelenhez közelebb álló kötetei pedig csak
Magyarországon kerülhetnek kiadásra. A műfaj tulajdonképpen 1990-ig utolsó
képviselője egy szintén széki parasztasszony, Kocsis Rózsa könyve, a Megszépült
szegénység, a kiadói tervben a megjelenhetőség érdekében regénynek
álcázva.
Az előbbi felsorolásban inkább a szerzőkre vonatkozó információkkal próbáltam
érzékeltetni az erdélyi új emlékirat-műfaj folyamának belső hullámzását. Talán
kiderült belőle – s ezt egy részletekbe menő vizsgálat mind horizontálisan,
mind időbeliségét tekintve igazolhatná –, hogy az erdélyi magyar társadalomnak
milyen széles skáláján jelentkezett az önkifejezésnek, a történelmi
tapasztalatok és tanúságok továbbadásának a belső kényszere, milyen sokban
gazdagította – sőt az adott körülmények között az irodalomra háruló
többletelvárások következtében pótolta – azt a képet, amelyet korábban a Trianon
után romániaivá vált kisebbségi magyar társadalomról ismertünk, vagy egyáltalán
ismerhettünk. A hatvanas-nyolcvanas évek új erdélyi memoárirodalmának
ilyenfajta jelentőségét az sem kisebbítheti, ha számolunk azzal, hogy a
tanúvallomásnak ez a belső kényszere a megszólalók részéről milyen belső
cenzurális reflexek miatt termett olyan – néha joggal mondhatjuk: különös –
gyümölcsöket.
A hivatalosan vagy álcázva, de hasonló intenzitással működő cenzúra szabta
korlátok ugyanis egyrészt behatárolták a valóságnak azt a részét, amely
egyáltalán felidézhető volt, s azzal együtt a felidézés lehetséges módjait és
eszközeit, másrészt legalább olyan mértékben működött a belső cenzúra is. Aki
megszólalt, az egyrészt átérezte az általa megéltek közösségi jelentőségét,
másrészt vállalnia kellett a nyilvánosság érdekében azt is, hogy csak
„szalonképessé téve” beszélhetett minderről, s még ha nem közvetlen
megjelenésre írt, akkor is ott dolgozott reflexeiben a kézirat esetleges
felfedezése esetére bizonyos önkontroll.
Hogy alkotó ember számára milyen feloldhatatlan belső dilemmát hordozott
magában ez a helyzet, az minden különösebb elemzés nélkül is világos. De aki
ezekbe az emlékező művekbe csak beleolvasott, alkalma volt érezni azt is, hogy
milyen sokfélék a jelzett dilemmával való birkózás eredményei (és kudarcai).
Nyilván messze vezetne, ha itt most fölvetnők a megidézett múltból kirajzolódó
kép történelmi hitelességének kérdését. Arra azonban még egy ilyen számbavétel
keretében is érdemes kitérni, hogy az új erdélyi emlékírás művelői között alig
van olyan, aki írásában átlépte volna az 1944-es korszakhatárt. A „nagy öregek”
egy részének önéletrajzi regénye (Bartalis János, Kemény János, Kós Károly,
Szentimrei Jenő) csupán gyermek- és ifjúkorukat idézi, s a történelmi időben
alig jut el az első világháború végéig, az emlékezők másik része (Bányai
László, a munkásmozgalmi memoárírók) legfeljebb a második világháború évéig, s
a bűvös 1944-es korszakhatáron csupán kevesen lépnek túl (Balogh Edgár, Demeter
János, Kacsó Sándor, Nagy István), kevés kivétellel ők is alig néhány hónappal
vagy esztendővel (az utóbbi esetben azonban a történelmi hitelesség
szempontjából nem valami nagy haszonnal). Persze ezt a megtorpanást lehetne a
szerzők közben bekövetkezett halálával is magyarázni. De a történelmi időben
1944-hez közel levő kötetek műhelytitkainak, s a soron következők alkotási
kínjainak ismeretében (én magam a felsoroltak közül több kötet kiadói
szerkesztőjeként szerzőikkel közvetlen kapcsolatban is voltam) úgy érzem, nem
alaptalan ez az állításom, hogy a két háború közötti erdélyi magyar
közéletmemoárban megszólaló – s 1944 után is közéleti szerepet vállaló
szereplői nem tudtak mit kezdeni az 1944-et követő korszakkal, amelynek
arculata kialakításában részük volt. Nem tudtak akkor sem, ha 1941 után
többüknek meg kellett ismerniük az elvtársaik által reájuk mért börtönt,
meghurcoltatást, mellőzést. Ami pedig a „másik oldalt” illeti, a hatalomból
eleve kizártakat, legtöbbjük visszaemlékezése meg sem született. S csak 1989
után bukkant fel innen-onnan egy-egy kézirat (Vita Zsigmondé, Kiss Jenőé), vagy
íródott meg néhány új börtönmemoár (pl. a Gazda Ferencé, az egyik 1956 utáni
politikai per szenvedő részesévé vált kolozsvári tanáré) vagy az oroszországi
fogságra visszaemlékező írás (pl. a Bitay Lászlóé). Ezek, valamint az olyan
naplófeljegyzések, mint a Sütő Andrásé vagy a Kiss Jánosé, önéletrajzi
visszaemlékezések, mint a Horváth Imréé vagy a Pusztai Jánosé, legnagyobbrészt
csak a lapokban, folyóiratokban láttak napvilágot, s alig egy-kettő lett
kötetté. A romániai magyar könyvkiadás mai kilátástalan helyzetében így az
esetleges memoárírók sem kapnak biztatást, s a virtuális szerzők kihaltával
múltunkban tovább fognak terjengeni azok a fehér foltok, amelyeknek pedig
berajzolására, nemzettudatunk torzulásait kiigazítandó, olyan nagy szükség
lenne.
A megélt múlthoz való felemás viszonynak azonban nemcsak az a jele, hogy az új
erdélyi emlékirat időben behatárolódik, itt kell keresnünk a magyarázatát annak
a jelenségnek is, hogy írásaik műformájául a szerzők legszívesebben a
regényformát választják, ahol a tényanyag, az események belső elrendezésén túl
már azok kiválasztását is az adott műfaj belső ökonómiája határozza meg.
Érdekes jelenség, hogy a „regényesítés”-nek ez az igénye a közvetlen és
tényszerű valóságidézés helyett még azoknál a szerzőknél is működik, akik (mint
a munkásmozgalmi visszaemlékezések írói) esetlenül téblábolnak ezen a terepen.
Egyébként egy műelemző megközelítés számára is érdekes feladat lenne
végigkövetni azt a folyamatot, ahogyan a múlttal szigorú (olykor fárasztó)
adatoltsággal számot vető Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseinél
eluralkodik a tényanyag az eredetileg szabadon választott „regényes”
önéletrajzi formán, vagy ahogyan szépirodalmi formát öltenek Balogh Edgár
börtönemlékei a (különben szintén Budapesten megjelentetett) Szárnyasoltárban,
egy írói fikció régióiba transzponálva a megidézett, embertelenül kegyetlen
börtönvilágot, s elmisztifikálva azt az alaphelyzetet, amely a szerzőt ezzel az
élményanyaggal „megajándékozta”: a hithű baloldali sorsát saját rendszere
börtönében.
Mindezek után az kellene következzék, hogy rátérjünk az új erdélyi emlékirat
tulajdonképpeni irodalmi elemzésére. Be kell vallanom: erre itt nemcsak az idő
rövidsége miatt nem vállalkozom. Egy, a mű belső világát, belső szerveződését
kibontó elemzéshez a tipológiai csoportosításon túl, a kiválasztott,
reprezentatívnak tekinthető művek sokoldalú tartalmi-formai vizsgálata lenne
szükséges. Ahhoz pedig a jelenben rendelkezésre állónál sokkal több idő és tér
kell. Mivel pedig ez alkalommal mindkettőnek szűkében vagyunk, elnézést kell
kérnem, hogy csupán bevezetőnek tekinthető szövegem mégis ilyen hosszúra nyúlt.
DÁVID GYULA