Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. január, IV. évfolyam, 1. szám »
Pusztai János
ÖNÉLETRAJZ
Részlet az első kötetből.
54.
Tovább tart az Író nyomott, nyomasztó hangulata. Ezerkilencszáznyolcvankilenc
áprilisának első felében orosz nemzetiségű rohamosztagosok Tbilisziben
huszonkét grúzt mészároltak le. Gyalogsági ásóval hasogatták szét a fejüket. Az
Író (véletlenül) turistaként járt Tbilisziben. Előkeresi akkori, ezerkilencszázhetvenkilenc
augusztusából származó, hevenyészett feljegyzéseit. Ezek szerint: „Augusztus
18. Feleségem, Ica, azaz Lázár Ilona nevenapja. Délelőtt fél tízkor
indultunk ki autóbusszal Jerevánból. Tizenegy óra tájban megálltunk a Szeván
tónál. Levetkőztünk, a vízbe lépdeltünk, de az annyira hideg volt, hogy
lemondtunk a fürdésről. Sőt, még az egyszerű megmártózásról is. Délután fél
hatra érkeztünk Tbiliszibe. Az Adjara Szálló 709-es szobájában kaptunk helyet.
Vacsoráztunk, majd begyalogoltunk a központba, hátha sörre bukkanunk valahol. A
Tbiliszi nevű vendéglőben, arra hivatkozva, hogy Magyarországról jöttünk,
kaptunk is néhány üveggel, de ihatatlanul poshadt volt. Palackozott lóhúgy.
Néhány megjegyzés: 1. Egész úton, Jerevántól Tbilisziig fantasztikusan sivár,
kiégett volt a vidék. 2. Tbiliszi szépnek látszik. Földalattija is van. 3. A
főváros legfényűzőbb vendéglője Nagybányán harmadosztályúnak is alig felelne
meg. (Létezik-e harmadosztályú vendéglő? Utánanézni!) 4. A kirakatok
rettenetesek; az árut, legyen az élelmiszer, lábbeli, gyermekjáték, cukorka,
ömlesztve zúdítják a maszatos, poros üvegtáblák mögé. A hajas baba félig
kiásott leletként hever a hagyult-vörös tojáscukorkában. 5. Fiainknak,
Attilának és Zsoltnak hátizsákot, Icának pedig rozsdamentes merőkanalat
vásároltunk. Augusztus 19. Délelőtt városnézés. Falumúzeum,
tévétorony, Sztálin-park. A siklóval elért Sztálin parkból az egész főváros
belátható. Tág, elnyújtott völgyben fekszik. A környező hegyek szinte teljesen
kopaszok. A városnézés utolsó részében a Grúziát valamikor egyesítő uralkodó
lovasszobrát láthattuk. A közelben van egy bezárt templom. Előtte színpad.
Vasárnapon ként kommunista kultúrbrigádok ropják itt a táncot, vagy előadásokat
tartanak az ateizmusról. A vállas, acéltekintetű grúz király orra alatt. Két
megjegyzés: 1. Tbiliszi körülbelül 1 500 éves. 2. Grúzia lakossága a XII.
században elérte a 12 000 000 főt, de ezt a számot a tatár uralom 600 000-re
csökkentette. Augusztus 20. Csellengés a városban. Ica pénztárcájának
eltűnése. Vagyonunk, amely 33 rubelből és 50 lejből állt, a semmibe foszlott. A
szovjet ember is lop? – dünnyögök mérgesen. Egyetlen megjegyzés: A központi
piacon „vendégszerető” grúz parasztok görögdinnyével traktáltak.
Elháríthatatlan szívességüket kínai körömvágóval honoráltuk. A Kossuth Rádió
szerint egy idős grúz nénikét egy gyalogsági ásót lóbáló orosz fiatalember több
száz méteren kergetett, amíg az Iveira szálloda közelében ketté vághatta a
fejét. Az Író, mintha fázna, meg-megborzong. A román hatóságok fokozódó
lendülettel folytatják az erdélyi magyarság még létező jogainak „törvényes”
felszámolását. Úgy rémlik, az erdélyi magyar irodalmat már megszüntették.
Csehszlovákiában hisztérikus kampány folyik a Magyar Televízió Panoráma című
adása ellen, amiért interjút merészelt közölni a jócskán, de becsületben
megöregedett Dubcsekkel, az ezerkilencszázhatvannyolcas Prágai Tavasz
vezetőjével. Ezek után az Írónak igazán nincs miért „okolnia” az éjszakáit
elözönlő, kitöltő álmokat, álmait. Április huszonötödikén reggel azon
ámuldozhatott, hogy a Gutin szövetkezet egyik román titkárnőcskéje, amolyan
rikító kékre meszelt, hegyi házikó mellett szövőgépet működtetett. Osztovátát.
Az osztováta három kecskéből és egy futószalagféléből állt. Hosszúkás
betongödörben helyezkedett el olyanformán, hogy a három kecske feje
kiemelkedett. Oldalból nézve, a betongödör jobb végén szalma áramlott be, a bal
végében pedig a kecskék szapora rágással “szőttek”. Mintha parancsra tennék,
egyszerre rágtak. Amikor a szájukat nem mozgatták, a szalma áramlása szünetelt.
Valahonnan Motica Cornel részlegvezető perdült elő, és felelősségrevonó hangon
érdeklődött, ki nem írta alá a munkásgárdisták toborzóívét? Pászkán! közölte
kárörvendően beosztottja, „alattvalója”, a titkárnőcske. Nem felejtette el nyomban
hozzátenni, hogy emiatt a Pászkán miatt az utóbbi időben rengeteget akadozott a
„szövés”. A tünyölődés más síkján az Író táviratokat kapott. Ezekben olyasmit
olvashatott, hogy bizonyos barátok, ismerősök üdvözlik az Erdélyi Magyar
Munkások Szövetségének megalapítása alkalmából. Az egyik táviratot Kántor Lajos
küldte. Megint volt min csodálkoznia. Gidres-gödrös betonjárdán ment,
botladozott valahova. Időnként munkásgárdisták kiáltottak rá, hogy menjen velük
lövészetre, mert ott jókat lehet „hörbölni”, vagyis: inni. Huszonhatodikán
feljegyzett álma aztán már majdnem valóság volt. Külföldre, feltehetően
Magyarországra szándékozott szökni. Számára ismerős erdei úton haladt, amikor
észrevette, hogy egy „munkás külsejű” bérgyilkos követi. A bérgyilkos hamarosan
hozzászegődött és kijelentette: ha megpróbál elszakadni tőle, lelövi. Jobb
mutatóujján hatalmas ódivatú pisztolyt pörgetett, bukfenceztetett. Az Íróval
ismerősök jöttek szembe, elbeszélgetett velük, majd támogatásukkal lakott
területre került, valami svábok közé. A svábok mind-mind Kelet-Németországba
készültek. Szokatlan szándékuk annyira meghökkentette, hogy hirtelen kinyitotta
a szemét, mint ezerkilencszáznegyvennégy október tizenhatodika éjjel a
nyersolajraktár-óvóhelyen, amikor a pompázatos szűrében kint őrködő apa
hirtelen rájuk nyitotta a kétszárnyas deszkaajtót, és felhorkant: Lesz itt
csend végre? Hát erővel a vesztünket okozzuk? A lomha Bencéné, mint fahasábot,
úgy fogta ölében fáradhatatlanul ordító pólyását, mintha messzire akarná vetni.
Az ajtóban időző apának ment, hagyja őt ki a pulyával, hagyja elbujdosni, a
Zazarnak rontani. Az apa megtaszította, a pince közepére tuszkolta: Itt én
parancsolok, jóasszony. Törődjék a gyerekével. Bencéné, szegény, törődött is,
méghozzá annyira, hogy csecsemője cuclisüvegét is otthon felejtette. Persze,
nem merte bevallani. A koromsötétben meg nem látszott. Potockiné, a vörös hajú,
szeplős „vasorrú bába” felugrott helyéről, Bencéné karjaiból a pólyást
kicibálta, nagyokat lendített rajta. A csecsemőt ez a változás annyira
meglepte, hogy elhallgatott. Valameddig ikegve poszogott, aztán elaludt.
Mélységes mélynek ható csend ülte meg az óvóhelyet. Jani mindkét lábát felhúzta
a lócára, állát térdére támasztotta, és arra gondolt, mi lehet nemrég
beszerzett negyedikes füzeteivel? Talán már a lakásuk sincs meg. A szatmári
bombázások után olyasmiket hallott a felnőttektől, hogy a bombatölcsérekbe
egy-egy ház is belefér. A közlés képzeletét mozgásba hozta, kitágította. Az
egyik bombatölcsérben az anyai nagyszülők egész portáját benne látta. A házat,
a sütőt, az istállót, a szénásszínt, a disznóólat, a tyúkketrecet, az eperfát,
a gémeskutat. A tölcsérben az épületek lassan-lassan összecsúsztak,
„kényelmesen” közel kerültek egymáshoz. Ennek köszönhetően nagytatának, a sérves,
reszkető kezű Ciprok Tamásnak semmiért sem kellett kimennie a házból. Amikor
fejni akart, átnyúlt az istállóba, a tehenek tőgyét langyos vízzel megmosta,
majd fejt. A tejsugarak hangosan hersegtek a sajtár fenekén. A fekete
fejkendős, bokáig érő fekete ruhát, patkós csizmát hordó nagymamának, Simon
Máriának sem volt szüksége a futkosásra. Legfeljebb a tornácra lépett ki ahhoz,
hogy a kenyértésztát a sütő kemencéjébe bevesse. Természetesen a tölcsér
„dolgozott”, idővel a Ciprok-portát egészen elnyelte, magába szippantotta. De
nemcsak a Ciprok-portát. Hasonló sorsra jutott a Tar-, a Páter-, a Kornya-, a
Peles-, a Kelemen-, a Fazekas-, a Pap-, a Kirilla- és a Béres-porta is. A
bombatölcsérek beforrtak, „begyógyultak”, olyanok lettek, mint szarvasmarha hátán
azok a lyukak, amelyekből a gazdák kinyomkodják a mételyt.
A Jani szeme le-lecsukódott, ami azzal a hátránnyal járt, hogy a Nagyrét
tenyérsima lapjára rátolódott Nagybánya főtere, a Horthy Miklós út, a Mikszáth
Kálmán utca, a Pénzverdének is emlegetett Bányaigazgatóság, a Misztótfalusi Kis
Miklós utca, a Szalámigyár, a Közfürdő. Jaj, igen, a Közfürdő, amelynek
közelében, a telefonhuzalokon ott lengedeznek, szikkadnak a szolnoki katona
belei. „Hova jutott!” Meghalni, megsemmisülni olyasmi lehet, mint behullni
valami feneketlen kútba. Az ember először váratlan ütést érez, majd folyamatos
nyilallást a mellében, szíve körül, a szív gödrében A szívgödör kényes hely
lehet; el-elfajuló „bokszolásaikkor” Rob Nándi mindig azt kereste. Elkapom a
szívgödrödet, pattogott rövid, retkes lábain előtte. Hazudna, ha azt mondaná,
hogy nem állhatta Rob Nándit. Állhatta, de csak mértékkel. Különben volt-e
olyan játszópajtása, akit feltétel nélkül elfogadhatott? Kén Gyuszi, Sárosi
Gyuszi, Szabó Hendrik, no meg a Szarka kölyök. Kén Gyuszit nem fogadhatta el
egészen, mert úri fiú volt, hozzánőtt a zongorához. Neki, Janinak a legtöbbször
meg kellett elégednie Kén Hédivel, ami kizárólagosan a “kis gömböc”
hintáztatását jelentette. Ha átment hozzájuk, ráakaszkodott. Gyere, lökjél! Gyere,
lökjél! noszogatta. „Hol lehet ma éjszaka?” Sárosi Gyusziban, hogy tovább
lépjen, az volt a hiba, hogy a rengeteg motoros játékával csakis ő játszhatott,
azokat egyedül ő működtethette. Ő legfeljebb nézhette és dicsérgethette. Volt
egy lendkerekes motorkerékpárja. Annak az első kereke úgy volt beállítva, hogy
csak körözni tudott. Körözni a szotyós körtékkel megrakott szakasztókosár
körül. Szabó Hendriknek a „felvágása” volt idegesítő. Apja bányász. Annyit
keres, hogy fiának biciklit vett. Feles biciklit. Egy-két év múlva jön a
háromnegyedes, azután az egész. Azoknak már nem tömör a gumijuk. Azok
észrevétlenül repítik az embert. Hendriknek is volt egy lánytestvére. A
labdajátékot szerette: a teniszezést, a pingpongozás. Jani, ha a leány
felszólította, beszállt, de nem vághatta ki sosem a rezet, mert attól tartott,
elroppan fenekén a nadrág és kiderül: nincs alsója. Tudta, miért nincs, mégis
nem szülei, inkább a pajtásai ellen lázadozott. Ez lehetett a helyzet a
nyeszlett Szarka kölyökkel is. Őt hajkurászta, püfölte, fürdette porban, hóban,
pocsolyában, holott ő nem tett egyebet, csak megnevezte. Disznópásztor! vágta a
szemébe nevetve, sírva, és biztosra vette: igazat állít. Jani azon kapta magát,
hogy apja, anyja és testvérei ellen hangolódik. Megszeppent; ha nem vigyáz,
haraggal „válik” el tőlük. Isten őrizze meg őket, de az ő óvóhelyüknek szánt
bomba is becsapódhat észrevétlenül felgyűlt indulata váratlanul a három zsidó
ellen fordította. Alusznak a szénapadláson? Már mozogni sem bírnak a töméntelen
ennivalótól, amit apja, anyja feladogatott nekik? Félnek felszabadítóiktól, az
oroszoktól? Undorodnak a harctól? Farolnak, mint a munkától. A munka mindig
büdös volt nekik. A Csertörőben lubickolni, „lobácsolni”, a nyírés égerbokrok
alatt meztelenül pocolni, a bögyörőjüket sodorgatni, rángatni, azt imádják.
Jani hallgatózott. Harci lárma sehonnan, semmilyen irányból nem hatolt az
óvóhelyre. Kint észrevehetően világosodott. Aztán sarkig tárult a két,
hosszában hézagos deszkaajtó. Ezt is megúsztuk, hajolt be az apa, Pászkán
György. Mehetünk haza.
55.
A nyersolajpince-óvóhelyről való kibotorkálás másodperceiben a majdnem tíz és
féléves Jani szíve pocos, zabolás, magatehetetlen fecskefiókához hasonlított.
Elhagyottan, táplálékért tátogva, egyre gyengülőbb sipogással vergődött lucskos
vérér-fészkén, a mellkasüregben. Az egyöntetűen ólomszürke ég hideg ködpermetet
szitált a környékre; kukoricagórészerűen lécekből, keskeny deszkákból ácsolt
koporsóraktárra, a paticsfalú, cserepes bakterházra, a gátter fazsindelyes,
üvegmaradványos ablakú épületére, a sárga, csajla félereszű, rozzant,
óhatatlanul tüdőbajos bányászra emiékeztető fürdőre, valamint a pinceóvóhely, a
koporsóraktár, a bakterház, a gátter és a Csertörő patak által határolt
négyszögű területen létesített, legalább harminc méter hosszú, tizenöt méter
széles, egy méter mély meszesgödör szürkésfehér pillézetű felületére. Jani az
óvóhely bejáratától, ahol balra fordultában önkéntelenül megállt, a
misztótfalusi Kis Miklós utcára látott. Földszínű sátorlapos, kerek sapkás,
vállukon tölcsérhűtős golyószórókat cipelő katonák caplattak, dülöngéltek,
botladoztak a Kereszt, a Tízház, a Petrozsényi Cég felé. Janinak hirtelen
eszébe jutott, hogy zsidóik nemrég, egyik békés, kiadós vacsorázgatásuk közben
teljes komolysággal, a gonoszkodás leghalványabb jeleit is messze elkerülve,
azt mondogatták, kezdték-hagyták, erősítgették, hogy ez a háború Magyarországot
száz évre elintézte. Annyi idő szükségeltetik ugyanis, hogy a szovjetektől
megszabaduljon. Ami pedig a területi egység helyreállítását illeti...
Jóllakottan sóhajtoztak, és Jani rájött: a három kerek képű, dundi zsidónak nem
Magyarország területi egysége helyreállításának kérdése, hanem a töméntelen
ennivaló nyomja a begyét. Ezt követően az olyanfajta közlés, miszerint a Szovjetunióban
csajkarendszer van, már alig-alig érdekelte. Mindenki, kicsi és nagy, csajkát,
kanalat, villát hord magával, és ha eljön az ideje, megy a kondérhoz. A
kondérok tereken, utcasarkokon gőzölögnek, hogy a proletárok odahaza ne
vesztegessék drága idejüket a főzéssel, az anyával mondva: főzköréléssel. A
csajkarendszer egyedül az anyát ragadta magával, mert belegondolt, milyen
képeket vágnak majd övéi, ha kiderül: többé nem dúskálhatnak, nem válogathatnak
az ennivalóban. Azt esznek, amit kapnak. Hol lesz akkor már az az idő, amikor
Gyuri (az apa) félórát is elbíbelődik azzal, hogy bicskájával a tyúk
combcsontjából a velőt az utolsó morzsáig kipiszkálja, amikor Gyuri (a fiú)
utálattal dobja ki húsleveséből a fél zöldpaprikát, amikor Laci a
tejbetésztáról lekanalazza a tejet, hogy elmondhassa: haluskát eszik, amikor
Jani fuldoklási rohamot kap a pergelt tésztában talált sült hagymától, amikor
Józsi kiköpi a porcukorban meghempergetett fánkot. Lesz itt haddelhadd,
gondolta elégedetten az anya, de elégedettsége csupán addig tartott, amíg a
fogukat kihegyezett gyufaszálakkal piszkálgató zsidók azt nem mondták: A
Szovjetunióban szabad szerelem van. Férfiak, nők közösen lubickolnak a
fürdőkben, közösen utaznak a hálókocsikban. Porontyaikat, a kis vörös
proletárokat meg majd felneveli az állam. Azokra sincs gondjuk. Ha, tegyük fel,
Maruszja megunja Ivánt, a Grigorij ágyába bújik. Ha Grigorij torkig van
Maruszjával, feljelenti és elviteti Szibériába. A zsidók eme közlése a
Pászkán-családot „falhoz állította”. Az apa kajánkodva tervezgette, miként
élvezi majd ki a szabad szerelem előnyeit, az anya pedig sápadozott: „Mi
mindenre lesz kapható ez a gaz Gyuri!” Gyuri, a Szerkekutya, Laci, a Malackutya
és Józsi, a Golyókutya mindennel megbékélve már a konyhai ágyon ide-oda dőlve
húzták a csendest. Jani viszont, bár neki is ragadt le a szeme az álmosságtól,
képzeletben széles vigyorral lépett oda Kén Hédihez, hogy ruhája kivágásába
nézzen, Potocki Julcsuhoz, hogy kezét lába közé csúsztassa, a
Hofman-kislányhoz, hogy felnyalábolva a Kiserdőbe nyargaljon vele. Elalvás
előtt hálát érzett az iránt, aki a szabad szerelmet kitalálta. A Misztótfalusi
Kis Miklós utcán zajló, szokatlan forgalmat bámulva önkéntelenül is a szovjet
nők jutottak eszébe; hol vannak hát? Persze, ott voltak a gödrös, ködnyálkás
országúton. Kövérek voltak, széles (és valószínűleg szalonnás) hátúak, faruk
meg csak úgy ringott a trottyos katonanadrágban. Nyakukban bokszos skatulyás
géppisztoly lógott. Némelyikük a főtéri szaküzletből rabolt, gumi nélküli
kerékpáron kanyargott el Janiékig. A csupasz kerekek odáig sokszögű ócskavassá
váltak; küllőik kiszakadtak, nikkelezésük lehámlott. Burzsujok tákolmányaiként
teljesen megérlelődtek az árokbahajításra. A katonanők vagy nőkatonák között
akadtak olyanok, akik véres turbánt viseltek. A véres turbán viselése inkább a
férfiakra volt „jellemző”. Jani testvéreivel a Misztótfalusl Kis Miklós utca
szélére óvakodott. Bocskaisapkájával fején gúnyosan nevetgélt, ami nem volt sem
meglepő, sem szentségtörés, hiszen az állig felfegyverzett német és magyar
haderőket, a motorizált osztagokat jóformán fegyvertelen, mocskos, mosdatlan,
majmokká szőrösödött, részegen tántorgó szerzetek hajtották maguk előtt. Néha
feltűnt egy ágyú, olyan közepes nagyságú, egy szétesőfélben levő, apró teherautó,
egy füstös-kormos tábori konyha, vagyis: a még mindig a padláson lapuló zsidók
által emlegetett kondér. Jani nevetgélése hamarosan röhécselésbe ment át, mert
„befutottak” a lovasfogatok. Ezek látványát valóban nem lehetett röhögés nélkül
kibírni. A rendszerint csak négy kerékből, két tengelyből és az összekötő
gerendából álló szekeret egyetlen gebe húzta. De járomban, mint az ökör! És a
bundasapkás hajtó úgy is kezelte, mint az ökröt, csá!-t és hojsz!-t kiabált
neki, amikor pedig meg akarta állítani, hó! helyett elnyújtott prööö!-t
bocsájtott ki csücsöri száján. Az egyik szekér összekötőgerendáját öt véres
turbánban tetszelgő orosz foglalta el. A középső viharvert harmonikát nyúzbált,
tele szájjal énekelt hozzá, miközben savószín szemét a Pászkán fiúkra
meresztette. Gyuri lekapta leventesapkáját, és a hátához rejtette. Le a sapkát!
szólt öccseire. Még idelő a marha. Jani sapkájával a kezében megfordult.
Udvarukon Miróc bácsi arra oktatta a felnőtteket, hogy fehér karszalagukat
azonnal cseréljék vörös karszalagra. Ezek könnyen meghiszik, hogy maguk
fehérpártiak. Ejnye, ejnye! méltatlankodott. Lett kavarodás, nyargalás. Hamar
kispárnahuzatok, magyar zászlók estek az öreg Miróc bakter ötletének,
„felismerésének” áldozatává. Az anya, Pászkán Mária, éppen egy tenyér-széles,
piros rongyabroncsot tuszkolt felfelé a jobb karján, amikor csüngő fejű gebéjén
melléje léptetett egy kerek sapkás orosz. Kornyadozva ült a nyeregben. A
részegségtől alig volt annyi ereje, hogy vodá-t, vodá-t motyogva a szájára
mutogasson. A percek alatt szovjetpártivá „érlelődött” anya, aki tegnap a
szövetséges némettől csajlává kopott seprűjét megtagadta, azonnal tudta, mit
kér a felszabadító, a „kapitány”. Fürgén a házba trappolt, kedvenc „bádogját”,
a piros zománcos, félliteres csuprot vízzel megmerítette, és diadalmasan már
hozta is. Felnyújtotta a „kapitány”-nak, az el is vette, fenékig ki is itta,
azután az anyát pillantásra sem méltatva lovát az útra kormányozta, majd az
üres csuprot a Csertörő hídjáról messze, a vízbe hajította A fene a dógát,
mondta békülékenyen az anya, milyen faragatlan. Jani úgy érezte: anyja,
békülékeny hangja ellenére, belsőleg le van forrázva. Az elmenekült vagy a
veresvízi bányában berendezett óvóhelyről még haza nem térő Gedeonok házát,
udvarát, kertjét ellepő oroszok nagy, fekete szőlőfürtöket dobáltak egymásnak.
Janinak megindult a nyáltermelése (nyáltúltermelése), de másokkal ellentétben,
félt a megszállok közé keveredni. Félt, pedig az általa jól ismert lugasból
származó szőlőfürtökön kívül a könyvek is érdekelték volna. Azok bizony, a
könyvek! Már a falusi román asszonyok elmaradhatatlan hátikosarából is Gedeonok
vaskos kötetei álltak ki, ő mégis tovább szorongott, tehetetlenkedett. Valahogy
úgy, mint ezerkilencszáznyolcvankilenc április huszonhatodika éjszakáján az
Író, aki általa nemrég elegyengetett, vékony földréteggel letakart,
„leszigetelt” szeméttelepen tartózkodott. Munkája végeztével egy parki padra
telepedett. Ott pihengetett, amikor férfiak, nők, fiúk, lányok jelentek meg a
színen, és magabiztosan bontogatni kezdték a talajt. Az Írónak abbeli és ott
helyben kinyilatkoztatott aggodalmára, mely szerint a szeméttelep
megbolygatásával fertőző betegségeket „szabadíthatnak magukra”, holmi
újságfoszlányokban elásott marhalábszárcsontokat göngyölgettek ki, mondván:
sose aggódjék, „fogyasztottak” ők már kórházak műtőiből kikerült emberi
végtagokat is. Az Író szélsőséges tünyölődése gyors rögzítésekor ámul és bámul:
nem kisebb dolog történik vele, mint az, hogy megálmodja önéletrajza első
kötetének soron levő fejezetét. A szovjet megszállók, a most már minden
házfalra, kerítésre papírsablonnal felfestett Vörös Hadsereg katonái a
vágóhídon válogatás nélkül lemészárolt szarvasmarhák fejét, lábát, belsőségét a
Tízház közelébe, a Kereszthez szállították. Ezeket az állati maradványokat: a
fejet, a lábat, az ellési időt meg sem ért borjút, a szívet, a tüdőt, a májat,
a vesét, a lépet, a bendőt aztán ellenállhatatlanul ellepte a cigányság. Az Író
következő álma, amit április huszonhetedike éjjel látott, ugyancsak szorosan
kapcsolódik az Önéletrajz első kötetéhez. Halaszthatatlanul indulnia kellett
valahova, de nem indulhatott, mert mindjárt-mindjárt nagyon magas, sűrű mohával
benőtt kőkerítés torlódott eléje. Toporzékolt dühében, majd mindkét kezébe
hosszú, hegyes kést ragadott, és egy (pontosan tudta) majdnem tíz és féléves,
barna hajú, értelmes arcú, tiszta tekintetű fiúhoz közelített, hogy levágja,
„feláldozza”. Hozzája érve azonban késeit földre lökte, a fiú fejét magához, a
mellére vonta. Most még nem, majd máskor, mondta. A fiú, mihelyt kétségbeesett
öleléséből kibontakozhatott, boldogan táncra perdült és kiabált: Most még nem,
majd máskor! Most még nem, majd máskor! Most még nem, majd máskor! Az Író
keserűen tapasztalta: mintha érzéstelenítenék, fokozatosan elfásul. Jani
járhatott így ezerkilencszáznegyvennégy október tizenhetedikén, Nagybánya
„felszabadulásának” barátságtalan, ködpermetes napján, amikor a Gedeon házaspár
nem saját, csak „kincstári” lakása ebek harmincadjára került. A szovjet katonák
megtehették volna, hogy elriasszák a fosztogatókat, de nem riasztották el, sőt
örvendeztek a feltehetően a „kaput nyemcikkel” kereket oldó burzsuj
tulajdonosok kárán. Akik ekkora házban laknak, azok burzsujok és kész. Még dél
sem lett, és már Janiék is burzsujok voltak. Az egyre fenyegetőbben ráérős
oroszok le-lecövekeltek a Bányaigazgatóság új és mutatós épülete előtt.
Méltatlankodva, hitetlenkedve hadonásztak, jókorákat köptek, káromkodtak,
erejükben egyelőre nem egészen biztos ordasokként a kocsislakások bejárati ajtaja
előtt keringtek, ólálkodtak, szimatoltak, végül behatoltak. Egy hórihorgas,
véres turbános legelőször a konyhakredencen hanyatt fekve ketyegő, CFR jelzésű,
román gyártmányú vekkert vette magához, azután a szobába csámpázott,
„sronkotyált”, a sifon ajtaját kicsapta, az ott pirosló zsírosbödönt
megragadta, és már vitte is. A vöröspártiságban megingatott, de még „hívő” anya
a tele zsírosbödönt lőtt zsákmányként (talán fajdkakasként) hurcoló muszka
előtt az udvarra rontott, egy kerek sapkás „kapitány” elé perdült, és
kotló-mérgesen virtyogva „előadta”, mint akarja ez a bekötött fejű, agyaglábú
közlegény az ő gyermekei szájából a falatot „kihúzni”.
56.
A kivételesen józan, legalábbis annak látszó, vörös csillagos, kerek sapkát
viselő, kezében rövid nyelű lovaglóostort tartó „kapitány” méltányolta az anya
kétségbeesett-hisztérikus tiltakozását, mert a hórihorgas, véres turbános
katonával a színültig telt, piros zsírosbödönt az udvaron letétette, majd
besietett a lakásba, és az ott garázdálkodó bajtársait, mint a kufárokat
Krisztus a templomból, ostorával kikergette. Valóban tiszt, esetleg altiszt
lehetett, mert a katonák nem mertek ellenkezni vele. Az anya azonban csupán
félórányi ideig sütkérezhetett a dicsőség szeszélyesen lobogó lángjánál. A
zabrálók második és meglepően jól tájékozott hullámát ugyanis már nem volt
kivel feltartóztatnia, eltereltetnie. A körülbelül huszonöt literes bödönbe és
a kisebb nagyobb uborkásüvegekbe alvasztott disznózsírnak az a része, amelyet a
sifonba, a ruhák mögé dugott, rövid úton a „felszabadítók” tulajdonába ment át.
Hamarosan erre a sorsra jutottak a jókora káposztáshordóban besózott sonkák,
lapockák, csülkök, szalonnák, színhúsok és a kocsonyának való fejek, lábak,
fülek, farkok, orrok. Ekkorra mintha egyenesen Sztálin generalisszimusz külön
parancsát teljesítenék, két orosz kanyarodott lovas fogatával a lakás elé, a
lépcsőhöz. Roppant magabiztosan, már-már otthonosan mozogtak. Szekerükön, amely
csodák csodája, nemcsak négy kerékből, két tengelyből és az összekötő
gerendákból állt, hanem rendelkezett lőccsel, aljdeszkával, oldallal, első és
hátsó saroglyával is, egy átabotában megperzselt, hosszában elosztott mangalica
süldő feketéllett. Az egyik katona jármas mokány lovuk bozontos fejéről lehúzta
a kantárt, a másik, aki tűrhetően tudott magyarul, az apától abrakot kért. Az
apa nem „fösvénykedett”; a kisebbik dagasztóteknőt megtöltötte zabbal, és saját
kezűleg helyezte a vedlő szőrzetű, pókos, kaptás, kehes konyi elé. A magyarul
nem beszélő orosz meglátta, honnan származik a zab, és Kaput nyemcki!
Burzsujszki! Jop foju máty! Bárisnyá! Konyec! szavakat, kifejezéseket motyogva
beszuszakolódott a „magtárba”, amely nem volt más, mint az előszobából nyíló,
befejezetlen „angol vécé”, majd az ott található zabos-, búzás-, kukoricás- és korpászsákokat
teljesen higgadtan, mondhatni: jóindulatúan kirámolta. A zsákok egymás után
huppantak a szalmapernyés fél mangalicára, rájuk pedig a Napóleont legyőző,
félszemű Kutuzov hadvezér kalapjaként, felkerült a kis méretű, lónyálas
dagasztóteknő. Most már kinn vagyunk az összes vizekből, mondta az apa, és
minden további, beláthatatlan következményekkel járható bonyodalom elkerülése
végett az istállóba távozott. Gondosan letakarította a hídlást, hátul, a
ganélyukon kivillázta a trágyát, azután a bőséges abrakolástól türelmetlenül
dübögő hat paripa tisztogatásához látott. Nem érkezett túlságosan belemerülni a
lovak háta, fara, nyaka, oldala, szügye, hasa, combja kefélésébe, vakarásába,
mert géppisztolyos vörös katonák zúdultak az istállóba. Lószakértők lehettek;
tudták, mit kell tenniük. Először is az apát ököllel, „barátságosan” a falnak
taszították, a lovakat a jászoltól, rácstól elkötötték, az udvar felőli falba
vert vaskampókról a hámokat leaggatták, és már ott sem voltak. Ezt a zabrálást
is előre kitervelhették valahol, hiszen, mire a lovak az istállóból kikerültek,
várt rájuk a két szekér és a kocsi. A hintónak, mivel nehéznek találták,
egyelőre csak a bőrét nyúzták le, de kézzel, lábbal jelezték: nem feledkeznek
meg róla. Mihelyt idejük adódik, itt teremnek. Az apa, a cseppet sem bánkódó
„burzsuj” ugyancsak kézzel-lábbal visszajelezte: jöjjenek csak, szívrepesve
várja őket, főleg a lelküket, amit (meri remélni) Szinérváraljáig kilehelnek.
Az oroszok dá-dá-dá-zva, harasózva bólogattak. Szinérváralja felől szórványos
ágyúdörrenések hallatszottak. Később ezek a dörrenések egyetlen dörgéssé
változtak. Jani meglepetésére, a muszkákat ez az eget-földet elborító dörgés
felleg nem taszította, hanem vonzotta. Percek múlva el is merültek benne, mint
legyek a tintában. Az apa felmászott a szénapadlásra, hogy hallja, mit mondanak
a zsidók. A zsidók huszonegyeztek, be akarták venni az apát is, az ő
„megmentőjüket”. Az apa türelmetlenül mentegetőzött; pont a kártyázáson jár
most neki az esze. Egyébként „pártfogoltjai” is jobban tennék, ha lejönnének,
nehogy a kuftálkodó, az orrukat minden szarba beleütő oroszok rajtuk üssenek.
Egyelőre hivatkozhatnak arra, hogy munkaszolgálatosok, később viszont, ki
tudja, hova csavarodnak a dolgok. A három puflivá táplált zsidó az apára emelte
tekintetét. Három zsidóval több vagy kevesebb, szólt az egyik. Ahogy esik, úgy
puffan, szólt a másik. Többen is vesztünk Mohácsnál, szólt a harmadik. Találó
mondásától rövid kuncogásrohamot kapott, majd megjegyezte: Gyuri bácsinak
valóban igaza lehet: jobb, ha mutatkozunk. De csak módjával, figyelmeztették
társai. Semmi kedvünk korpába keveredni. E kedélyes csevegés könnyed pergése
közben tábori konyha gördült csörömpölve a Kén Gyusziék háza előtt elterülő
háromszögű, füves térre. A bányavasút közelében, rúdjával a Miszlótfalusi Kis
Miklós utca felé fordulva megállapodott, és mindjárt füstölni kezdett. Jani úgy
vélte; ha nem lovak vontatnák, apja nyugodtan összetéveszthetné az annyit
emlegetett, a Botosnál kimondottan éjféltájban közlekedő elátkozott mérnök
autójával. Az ételaláfutásos kondér köré torlódott férfi és nőkatonák vizet
szereztek, krumplit hámoztak, juhot vágtak; ebédjüket félig-meddig
elkészítették, amikor a tér hirtelen megpiszkált hangyabollyá változott. A
kondérból a fövetlen ételt kiborították, az útra kanyarodtak, és olyan veszett
iramban száguldottak a Petrozsényi Cég felé, mintha a magyar és német hadak a
hátukba kerültek volna. A Pászkán fiúk, akik a Kén Gyusziék udvarán egy ragyás
képű orosz vállára búzalisztes, korpás, málédarás zsákokat segítettek fel, hogy
az illető azokkal a háromszögű, füves téren időző szekerekhez kacsázzon,
egyszer csak magukra maradtak. Elárvultak. Értetlenül bámulták a térről
pánikhangulatban eltakarodó vörösöket. Lábuknál piros csíkos kendervánszonból
varrt zsák hevert. A zsák szája vörösrézdróttal erősen, szakszerűen be volt
kötve. Felrángatták a földről, „talpra” támogatták, hívták apjukat, lássa, mi
az. Az apa rögtön kiderítette: kristálycukor. Van vagy hetven kiló, állapította
meg. A vállára adatta és hazavitte. Az anya kimerítően ámuldozott azon, milyen
szerencse érte őket. Kora délután, hogy a környék egyelőre olyan szépen
elcsendesedett, megtisztult, elkapta a nagylelkűsködés; úgy lesz az szép,
emberi, igazi szomszédhoz illő, ha a kristálycukorból, Isten nem is álmodott
küldeményéből, Potockiéknak is, Bencééknek is juttat, bár Potockinén meg a
„híres” lányain, Márián, Bözsin és Julcsun talán már át is mentek az oroszok.
Persze, hogy átmentek. Máskülönben miért hordanák nekik vederszámra a bort és a
pálinkát? Előre látta, hogy éjszakára nem maradhatnak a lakásban. Rábeszélte az
apát, menjen, egyezkedjék Miróccal, a bakterrel, hogy segítsen még meglévő
élelmeiket elrejteni, de gondoskodjon róluk is; hátha valameddig az őrházban
meghúzhatnák magukat. Az apa azzal tért vissza: élelmiszereik a koporsókban, ők
pedig a gátter fűrészporos pincéjében éjszakáznak majd. A gátter pincéje a
bakterháznál sokkal biztonságosabb. Alkonyatra valamennyien újra magukra
öltötték legjobb ruházatukat, bekulcsolták a lakást, és ellopakodtak Miróc
bácsihoz. Az alig hetven-nyolcvan méternyi távolságot golyóktól rettegve tették
meg. Janinak abból a hajdani rettegéséből „tűnhetett át” valamennyi az Íróba
ezerkilencszáznyolcvankilenc április huszonnyolcadika éjjel, álmában, amikor
Nagybánya új főterén keresztülvágva hazafelé, a Gellért utcába tartott. Az új
főtér közepe táján, a buszmegálló közelében, a széles járdán illegalista
kinézetű, talán haláltáborban is megfordult zsidó öregasszonnyal és egy
középkorú, ellenzős sapkát viselő munkással találkozott. Ezek ketten arról
társalogtak, miként kell elbánni az ő vizeiket zavaró „elhajlókkal”,
revizionistákkal, sovinisztákkal, nacionalistákkal, irredentákkal”. Megállt
mellettük, és – bár számára Ismeretlen okból, alig jött ki hang a torkán –
ellentmondott nekik. Kínos fejtegetésekor észrevette, hogy a különben néptelen
térről gyanús, ellenzős sapkát hordó alakok közelednek hozzá. Továbbment, de
még a titkosrendőrség hírhedt épületéhez, a Szürke Házhoz sem ért, és két
ellenzős sapkás figura szegődött melléje. Az egyik (hogy a zsidó öregasszonynak
elégtételt szerezzen, egyúttal pedig a hűségét is bizonyítsa) úgy tett, mintha
hátba szúrná. A megfelelő mozdulatokat el is végezte, de gondoskodott róla,
hogy a hosszú, szeles pengéjű bicska az Író kezébe jusson. Hármasban folytatták
útjukat Az Íróék lépcsőházából az egyik pribék bement Szakácsékhoz, a másik
kint maradt őrködni. Az Író alig lépett a lakásukba, a szemben lakó
Szakácséktól máris hallatszottak a gyilkolászás hangjai. Váratlanul meglátta:
bejárati ajtajukról hiányzik a zár. Eléggé kétségbeesve kérdezte meg kisebbik
fiától, Zsolttól, mi lett az Elzett-zárral, mire Zsolt csak a vállát vonogatta.
Ilyen helyzetben nem tehetett mást, besietett az utca felőli szobába,
íróasztalához ült, és felkészült arra, hogy álombeli írógépe vízpumpájával
fékezi meg a támadókat. Sajnálta, hogy víz helyett nem használhat sósavat vagy
kénsavat, mert nincs neki. Az egyik gyilkos bicskát szegezve közeledett, ő meg
szembefreccsentette. Azaz: szembefreccsentette volna, ha az előző, többszöri
próbálgatás során „írógépfecskendőjéből” el nem herdálja a vizet. Így a gyilkos
akadálytalanul ronthatott rá. Rá is rontott, és bizonnyal végzett vele, mert a
szoba egyből elsötétült. Ezerkilencszáznyolcvankilenc április harmincadikáról
május elsejére virradólag irodalomtörténeti könyveket vásárolt, és azon
emésztődött, miért találhatók csak puha kötésben ezek az értékes kötetek? Igaz,
ebből kifolyólag, ennek köszönhetően maradt némi pénze, kilencvennyolc leje.
Ezt az összeget háromba kellett osztania. Vadidegen emberek tartották eléje
tisztátalan markukat. No, de sebaj, csak rosszabb ne legyen, mondta a Ceausescu
és bandája által kihúrolt románokat utánozva, majd levelet fogalmazott a
pártköltőhöz, pártpacsirtához Kolozsvárra. Segítségét kérte bizonyos,
határozott formát soha nem öltő ügyben. A nyomaték kedvéért, hogy
„lekenyerezze”, olcsó gyermekjátékokat, ízikhegedűt, vadgesztenyebabát,
papírforgót, vízimalmot készítgetett számára. Egy kosztól ragacsos
lakatosműhelyben egykori mestere, a tüdőrákban fiatalon elpatkolt Martin
György, politikai vicceket adott elő. Az Író, akárha éretlen vackorba harapott
volna, hosszan „savanyított”, „csókra húzott” száját alig tudta helyre
rendezni, úgy meglepte a semmirekellő Martin ilyetén szereplése. Martin
Györgyhöz fogható gyalázatos egyedeket egyedül a kommunizmus volt képes
kitermelni. Az Író ezt tünyölődésében is világosan érezte és látta. Az Író
aztán Janira gondol: amilyen „kényes ízlésű” teremtés volt, vajon mit szólt
volna egy olyan apához, mint ez a Martin, a nem kommunista munkások réme? Vajon
követni merte volna a gátter fűrészporos pincéjébe, a bezúzott, szétlőtt
ablakok mögé, a huzatba? A fürészporba fészkelődve Janinak első gondolata az
volt, hogy ha elalszik, kikezdik a patkányok. Reggelre hiányozni fognak a
lábujjai, de az is lehet: lábfejei a Sárosi Gyuszi által körülrágott körtékhez
fognak hasonlítani. Érdekes módon, a puskalövések, géppisztolysorozatok
keltette ijedtség elalvás előtt háttérbe szorult, messzire sodródott; mint
reves fatörzs, ártalmatlanul foszforeszkált az éjszakában.