Jánosházy György

A tizedik

Babits A vihar fordítása, valljuk be, a kiváló költő egyik legkevésbé sikerült munkája: túlságosan "doctus", még olvasni is elég nehéz, nemhogy mondani, színpadról megérteni pedig helyenként szinte lehetetlen. Nemcsak ideje: múlhatatlanul szükséges volt már újrafordítani, hiszen Shakespeare egyik legjelentősebb, sűrűn idézett drámájáról van szó. Mészöly Dezső, a fáradhatatlan Shakespeare-tolmács kitűnően oldotta meg a feladatot: fordítása (a Helikon 1992-es elegáns egykötetes összkiadásában már ez jelent meg) csillogóan szép, világos, magyaros, jól olvasható/mondható, minden célra megfelel.
Miért vágtam hát bele, alig néhány évvel egy ilyen szöveg megjelenése után, a darab fordításába? A munka öröméért is: a III. Edwárdot beleszámítva, tizedik Shakespeare-fordításom ez, megszerettem ezt a munkát (mint szemmel láthatóan Mészöly is), gyönyörűséget szerez. De más okom is van. Minden fordítónak többé-kevésbé más az elképzelése arról, hogyan kell(ene) a maga nyelvén megszólaltatni Shakespeare-t, megfelelő módon visszaadni költői nyelvének sajátosságait, verselését. Én némileg másképpen látom, ítélem meg ezt a "megfelelő módot", amivel természetesen nem akarom megkérdőjelezni senki más megoldásait, egyszerűen csak még egy szövegváltozatot szeretnék kínálni az olvasónak, színháznak. Minél több van, annál inkább megtalálja az olvasó, a rendező á maga ízléséhez, Shakespeare-képéhez leginkább illőt.
Kétszáz esztendős Shakespeare-kultuszunk már megengedheti magának ezt a fényűzést is.
A fordítás ezúttal is az Oxford Shakespeare szövegét követi. Szögletes zárójelben közlöm a szokásos helyszín-megjelöléseket, kerek zárójelben a szerkesztő kiegészítő színpadi utasításait.