Varga Imre
Álom időnk fölött
Meluzína halfarka csapkodja
ajtóm ablakom Bomlottan visít
Az udvaron veres ló trappol
bevilágít A tenger támadt
idáig Sötétet tépdeső hul-
lámai Kiindulnak a fák és
lüktet fáj fenn a hold Le-
zúdul pirosan az éjszaka a-
lól előszivárog Ajtóm ablakom
1992. március 27.
Kőbánya esélyül képzeletednek
Kőbánya közelítő boltozatos fala
sziklái odúi törése. Kék kiáltás
közénk piros sikoly lila mormolás
s egybe-lobognak ide zökkentett
az éjjel ezt kapta esélyül képzeleted
álmaidnak érzéseidnek barlangot találj
Amott gyík surran Egy suháng Valami madár
Meglódul lelked hullámaival csapkodja
a sziklákat kőfalat zúzalékot élőbe
vonja És itt most ebből Ez előtt
Lélegezz együtt a Nap-fölserkentette
fallal s figyeld amit fölnyilalló
jeleivel üzen Majd átengedi az elsőt
Átzengeti ami kettőtök között a téren
Lehet hogy kék kiáltás Vagy sárga
eső Szarvastehén lándzsás kődárdás
vadászok bennük pirosan kerek a Nap
1992. március 31.
 
Te vagy a válasz
Reményem. Van-e még? S mennyi?
Inni. Aludni. Örülni. Enni.
De a nap mindig bennem delel.
S nincs másféle jövő. A jelen.
Tudom, az egésszel
együtt jajgatok, nevetek, hátrálok merészen.
Ahogy most megírom a verset.
Mert gyöngeségem: kiterjed.
Bentről is izzít, eláraszt.
Van remény? Nincs remény?
Ne szólj! Te vagy a válasz.
1992. április 3.
a túl itt van
már az is hogy sóváran fognám
vagy iramlok épp utána
holott csak állni ülni nézni
mert sötét bent a házunk háta
kopognak csattognak élő kő-
lapok fehérre fényesre sikáltan
s ha átvágva az mi maradok
imbolygó térségek ziláltan
ami rámfelhőz jövő múlt
belőlem él a világban
nincs mi előttre-túlra jut
egy lépésben magamig kiváltam
s míg megtörtént vélem a túl
itt van s valósul kitártan
1992. április 12.