Fekete Vince
Dsida
A Napba nézel, vakít az éj itt,
s hová lábad tán nem léphet soha,
neszezni véled szférák zenéit,
a tárna-mélyben – kéz nem érhet oda –
ragyogva él, elrejtvén lényegét,
(szem sem láthatja, úgy jön alkonya)
zöld fényben titkok temploma marad:
a csontkemény, csiszolatlan smaragd.
Fény, fák, házak, szél, lágy lehelet ér,
de látod fényét, hallod-e neszét
valaha is, hisz mit látsz, mi kísért
csak kép. Vágyod, s bár megfogod szegét,
biztos tán nem lehetsz soha, azért
fülön csípted, hiszed, de hogy elérd
kevés a szem, a kéz: nevét tudjad,
borzongsz már, s kajánul zúg az anyag.
Tehetetlen szorongunk, tántorgunk,
karámba zárva ártatlan vadak,
fölül az ég, alul föld vánkosunk,
s szemeink szalmával beszórt tavak,
szót mímelnek kihűlten ajkaink,
szférák zenéi? s egy kéz fájva leint,
s a csillogó űrben, jaj, elkereng
díszes ketrecünk a házak felett.