Veress Gerzson
Quijote
Forró, homlok-mögötti tájon
csontos lovon baktat magányom:
szikár-szeles viharlovas.
Villám-idő jár, sistereg –
bronzzal foldoz kertet, hegyet,
őszöm, az időtlen banya.
Homlokom mögött zátonya
van a szónak. Fehér vitorlák inganak
mibennünk. Tántán gondolat?
– S forró, homlok mögötti tájon
csontlovon kódorog magányom.
Homlokon kívül? Ingovány!
Mint magányom, úgy ing lován
a bódulat, a szédület.
Körhintaévek, körmenet,
arc-ringlispílen év-nyomok,
szamarénában széksorok –
sivatagfej, homlokhomok.
Arcszahara. Szem sós tava;
szem sós tavának nincs hala.
Szájkanális. Mélyén a szó.
Egy kaptató. Egy buktató.
Fogak csarnoka: akropolisz.
Lakja korom, és fedi hó is.
Homlok előtt, homlok mögött,
magányörvényben, csontlovon...
S a cél, a cél a szélmalom!