Zudor János
Ki vagyok én?
Na, ki is vagyok én,
ki az, ki holtan él?
Ismered? Ismered?
A semmiben elmered...
Néz is majd nagyokat,
elmozdít hegyeket,
leküzd majd fagyokat,
legvégül felnevet:
„Fordított egy Világ,
ez adott, mostani,
mostoha szál virág,
feje be földbe rág,
gyökere kandikál
kifelé, s harap is...”
Nem tudom
Nem tudom, mi nyomokra jutottam,
én eddig csak ész nélkül futottam
árnyad után, s most, lám, a nemlevőt
szorongatom, hogy valami velőt
még kiadjon, ily bohó barom
lettem, látod, s fogytán már borom,
s mint Odüsszeusz vért önt gödörbe...
...látom már, hogy életem ily görbe
 
útjain ki jön, az már csak kába
szellem, sírna s bújna fűbe, fába,
de lásd, hogy üldöz most is még a fáma,
szeretlek, s nincs, nincs ily vallomás...
Látom még, hogy visz a villamos,
de, jaj, mindig más a végállomás...
Életünk szebbik fele
Szebb lesz a szenvedés, bizony,
ahogy az úrban megbízom,
lesz kenyerem és burgonyám,
a csapdákon úgy ugrom át,
mint a farkas, magányos állat,
„ki kérte, hogy mindezt vállald” –
int meg a sorsom, a kegyetlen,
te is lelkem, akit kegyeltem,
árkon-bokron túl bégetsz már,
okos a mai bárány, és, lám,
menekül, iszonyú sors elől,
a szenvedés, ó, majd elül,
elalszik bennem legbelül,
s bégetek én is majd végül...