T. Coraghessan Boyle

A tápláléklánc csúcsa

Az volt a helyzet, hogy akadt egy kis gondunk a betegséggondozó rovarokkal, és higgyék el, az ártatlanabb rovarirtó szerek, mint a Malathionpermet, morzsikafű oldat vagy az egyéb úgynevezett környzetkímélő termékek még minimális hatást sem értek el, szóval teljesen reménytelen volt - ilyen erővel akár kölnivel is permetezhettünk volna. Értsék meg, kérem, ezeket az embereket szó szerint ellepték a rovarok éjjel-nappal; az persze csak fokozta a gondot, hogy szinte semmi ruhát sem viseltek. Próbáljanak meg elképzelni, uraim (ha ugyan képesek erre), egy kis mezítelen kétéves fiúcskát, akit úgy ellepnek a legyek és szúnyogok, mintha fekete alsónadrágot viselne; vagy egy fiatal anyát, akit úgy ráz a maláriás roham, hogy még egy pohár diétás kólát sem bír az ajkához emelni - szánalmas volt, szívfacsaró, tisztára, mint a sötét középkor... Mindenesetre megszületett a döntés, hogy bevetjük a DDT-t. Ideiglenesen. Csak míg stabilizálni tudjuk a helyzetet, ugye értik.
Igen, úgy van, szenátor úr: DDT, vagyis dikloro-difenil-trikloretán.
Igen, természetesen tisztában vagyok vele, uram. De pusztán abból, hogy mi belföldön betiltottunk (engedve a nyomásnak, amit a madárlesők különítménye meg az a sok hígvelejű a Környezetvédők Társaságától kifejtett ez ügyben), még nem következik egyértelműen, hogy az egész világnak - különösen a fejlődő világnak - is ész nélkül csatlakoznia kell. És ez itt a kulcsszó, szenátor úr: a fejlődő országok. Meg kell érteniük, hogy itt Borneóról van szó, nem pedig Clevelandról vagy Albuquerque-ről. Ezeknek ott még hozzávetőleges fogalmuk sincs a közegészségügyről, a fertőző betegségek megelőzéséről, a féregirtásról vagy, ha már itt tartunk, a személyi higiéniáról. Az évi csapadék legalább háromszáz centiméter. Az odavalósiak gyökereket túrnak az őserdőben. Az isten szerelmére, a Rajang folyó mentén még mindig léteznek fejvadászok!
És kérem azt se felejtsék el, hogy ők hívtak oda minket, sőt egyenesen könyörögtek; és nemcsak az egészségügyi Világszervezet, hanem Brunei szultánja és a sarawaki kormány is. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy kisegítsük őket és a lehető legrövidebb időn belül, a legegyszerűbb és leghatékonyabb eszközökkel elérjük a célunkat. Repülőkről permetezünk, ez csak természetes. Senki sem láthatta előre a következményeket, senki még akkor sem, ha teszem azt nekilátunk és összehordunk akár száz környezeti hatást vizsgáló tanulmányt - ez az egész egy kiszámíthatatlan, bizarr eset volt, és az ilyesmi ellen nincs védekezés. Vagy ha van, én nem tudok róla...
A hernyók? Igen, így igaz, szenátor úr. Ez volt az első jel: a hernyók.
De hadd kanyarodjak vissza egy kicsit. Tudják, ott a bozótban ezeknek ilyen pálmalevelekből készült zsúptetőik vannak (a városokban is látni ilyesmit, még Bintuluban vagy Bruneiben is), és meglepő, hogy milyen célravezetők. Háromszáz centiméter eső mellett ki kell ötölniük, hogyan vízmentesítsék a kunyhóikat, és századokon át ez volt a megoldás: pálmalevelek. Nos, körülbelül egy hónappal azután, hogy utoljára permeteztünk, ott üldögélek a lakókocsiban az íróasztalomnál, és a kuchingi csatornázási terven töprengek, élvezve, hogy vagy egy év óta először nem kell egyfolytában szúnyogokat kenegetnem a tarkómon, mikor kopogtatnak az ajtón. Egy idősebb ember az illető, tetőtől talpig tetoválásokkal borítva, mindössze egy szál tornaalsóba öltözve (megjegyzem imádják ezeket a nadrágokat, a selymes anyagot és a szabatos gépi öltést, az egész ország: férfiak, nők és gyermekek egyaránt, nem tudnak betelni velük)... Szóval a közeli falu törzsfőnöke a pasas, és nagyon izgatott, valami van a tetőkkel: "atap"-nak hívják őket. Csak ezt tudja ismételni egyfolytában: "atap", "atap".
Persze zuhog az eső. Mindig zuhog. Magamra kapom tehát az esőköpenyemet, beindítom a dzsipet, és elindulok körülnézni. Valóban, az összes "atap"-tető omladozik, nemcsak ebben a faluban, hanem az egész környéken, ahol permetezünk. Az emberek ott kuporognak a tornanadrágjukban, elég nyomorúságosan festenek; a tetők meg egymás után omlanak be, elképesztő látvány - mikor lassan rájövök, hogy a főnök vádbeszéde közben újabb kifejezéssel gazdagodott, amely akkor már ismeretlen volt számomra: mint kiderült, ez a hernyót jelentő szó az ibán nyelvjárásban.
Az embereink végül megfejtették a talányt néhány héttel később. A vegyszernek (amely egyébként ugrásszerűen csökkentette a szúnyogok számát) volt egy sajnálatos mellékhatása: egy bizonyos kis darázsfélét is kiirtott (ennek a tudományos neve valahol benne van a jelentésemben, ha érdekli önöket), ami annak a hernyófajtának volt a ragadozója, mely a pálmalevelen élt. Nos, miután a darazsak eltűntek, a hernyók mind kikeltek, nem lévén semmi, ami kordába tartsa őket, és szétrágták a tetőket, ami kellemetlen volt, beismerem, és jelentősen túlléptük az anyagi keretünket, míg a tetőket bádogra cseréltük... de hosszú távon szerintem a lakosok jobban meg voltak elégedve, mert, ami igaz, az igaz, akármilyen szorosan fonja is össze az ember azokat a pálmaleveleket, nem fogják úgy kívül tartani a vizet, mint a bádog. Persze semmi sem tökéletes, és sok panasz érkezett, hogy kopog az eső a plafonon, nem tudnak aludni meg miegymás.
Igen, uram, így igaz: utána a legyek következtek.
Mármost meg kell hogy értsék a légyprobléma nagyságát Borneón, itt nálunk nincs semmi hozzá fogható, kivéve talán a New York-i szemetesek sztrájkját. Legyek mindenütt, minden nap minden egyes percben, az ember orrában, szájában, fülében és szemében; legyen az ember rizsében, kólájában, gin tonikjában és keleti koktéljában. Bele lehet bolondulni, hogy ne is említsem a különböző betegségeket, melyeknek a hordozói, a vérhastól kezdve a tífuszon keresztül a koleráig és megint elölről. Mikor a szúnyogok száma csökkent, a legyeké meghatványozódott, hogy kitöltsék az űrt: Borneó nem volna Borneó valamilyen rovar nélkül, amelytől fekete az ég.
Persze ez azelőtt volt, hogy az embereink kinyomozták a problémát a hernyókkal, a darazsakkal és egyebekkel, így gondoltuk, ha már akkora sikerünk volt a szúnyogokkal, miért ne permetezzünk a talajon is: rászerelünk egy porlasztót a Suzuki dzsip hátuljára, és megtisztítjuk a kunyhókat, a nyílt szennycsatornákról nem is beszélve, melyek, mint önök is tudják, a bolhák, kullancsok és mindenféle szúró és csípő rovar melegágyai. Ez legalább túlbuzgóság volt, nem pedig hanyagság: legalább igyekeztünk segíteni.
Én magam is megfigyeltem a legyek pusztulását. Egyik nap még olyan sűrűn nyüzsögtek a lakókocsiban, hogy meg sem találtam az aktáimat, nemhogy megpróbáljam átrágni magam rajtuk; másnapra már az ablakhoz gyűltek, ide-oda dülöngélve, mint a részegek. Egy nappal később eltűntek, kész, vége. A lakókocsi millió legyéből egy sem maradt...
Hát azt senki sem láthatta előre, szenátor úr.
A gekkók a legyekkel táplálkoztak, igen. Uraim, önök feltehetően mind tudják, mi a gekkó, nemdebár? Ezeket a színpompás gyíkokat láthatják hawaii útjaik alatt; ők tartják távol a csótányokat és legyeket a háztól, mintha csak háziállatok volnának - de persze vadállatok, ezt sose tévesszék szem elől; éppoly tisztátalanok, mint bármi más állat, kivéve talán a legyeket.
Igen, de ne felejtse el uram, hogy csak utólag vagyunk ilyen éleslátók; akkor senki sem foglalkozott a gekkókkal vagy hogy min éltek - ők is csak a trópusi élet megszokott tényei közé tartoztak. Szúnyogok, gyíkok, skorpiók, piócák: ott minden néven nevezhető élőlény megtalálható. Mikor a legyek hordalékként kezdtek felhalmozódni az ablakpárkányokon, a gekkók természetesen nekik estek, és úgy telizabálták magukat, hogy tisztára úgy néztek ki, mint a falon mászó hurkák. Míg régebben olyan gyorsan mozogtak, hogy alig tudta az ember követni őket a szemével, most lassan vánszorogtak a padlón, elhevertek a sarkokban, mágnesként függtek a szellőzőnyílások körül - és még ekkor sem figyelt oda rájuk senki, míg el nem kezdtek az utcákon felfordulni. Higgyék el, rájöttünk ott jó pár dologra ezeknek a vegyszereknek a táplálékláncon felfelé haladó felhalmozódásával meg bizonyos módszerek hatékonyságával (vagy hatástalanságával) kapcsolatban, az egyszer biztos...
A macskák? Ott kezdett a dolog kényessé válni, roppant kényessé. Senkinek nem voltak álmatlan éjszakái egy rakás döglött gyík miatt, bár elvégeztük a szokásos teszteket, amelyek beigazolják a sejtéseinket, azazhogy a vegyszer felhalmozódott a gekkókban pusztán az elfogyasztott fertőzött legyek száma miatt. De a gyík az gyík; a macska az már más tészta. Ezek az ottaniak igazán ragaszkodnak a macskáikhoz; nincs olyan ház vagy akármilyen kezdetleges kunyhó, ahol ne volna egypár belőlük. Rühes kinézetű jószágok, hosszú lábúak és girhesek, nem olyanok, mint az itthon található állatok, de hiába: akkor is szerették a macskáikat. Hiszen a macskák hasznosak voltak, ugye: nélkülük egy héten belül mindent elárasztottak volna a rágcsálók.
Ez így igaz, szenátor úr, igen: pontosan ez történt.
Gondolhatják, hogy a macskáknak ünnepnapjuk volt ezekkel az enervált gekkókkal: ha volt valaha önöknek macskájuk, el tudják képzelni ezeknek az állatoknak a boldogságát, mikor örök ellenségüket, ezt a szupergyors gyíkot meglátták a padlón bogárként araszolni. Hogy a szavamat rövidre fogjam, a macskák a vidék összes döglött vagy döglődő gekkóját szőröstül-bőröstül felfalták, s ekkor a macskák kezdtek elhullani... ami énszerintem nem lett volna nagy veszteség, ha a patkányok ne lettek volna. Hirtelen mindent elleptek a patkányok: nem lehetett úgy végigkocsikázni az úton, hogy legalább fél tucatot el ne üssön az ember. Összepiszkították a gabonakészletet, belefulladtak a kutakba, megharapták a bölcsőben alvó csecsemőket. De nem ez volt a legrosszabb, távolról sem. A pokol utána szabadult el teljesen: egy hónapon belül befutottak az első szórványos jelentések a bubópestisről - persze mi rögtön utánajártunk, és biztosítottuk a megfelelő antibiotikumos kezelést a betege számára, de így is jó páran meghaltak, és a patkányok özönének nem akart vége szakadni...
Az én ötletem volt, igen. És éjjel épp terveken töprengtem, mialatt patkányok rohangáltak fel-alá a lakókocsiban, mint valami harmadosztályú horrorfilmben, a falusiak rémüldöztek a fenyegető pestis és az ország belsejéből egyfolytában özönlő hisztérikus jelentések miatt (emberek hogy feketednek meg, fújódnak fel és pukkadtak szét meg hasonlók) - mondom, eszembe ötlött egy terv, szükségmegoldás csupán, nem tökéletes, nem is olcsó; de biztos egyetértenek, ebben a kritikus helyzetben valamit foganatosítani kellett.
Végül egészen Ausztráliáig kellett mennünk a macskák egy részéért, ahol kiürítettük az Állatmentő Egyesület telepeit meg miegymást, bár a legtöbbjüket Indonéziában és Szingapúrban hajtottuk fel - de úgy éreztük nincs más megoldás. Úgy látszott, mintha a természet teljesen ellenünk fordult volna.
És mégis, mindent összevetve, sok barátot szereztünk az Egyesült Államoknak aznap, mikor ledobtuk a macskákat: látniuk kellett volna őket, uraim a miniatűr ejtőernyőkkel és hámokkal, amivel felcicomáztuk őket, mind a tizennégyezret: macskák a szivárvány minden színében, egyfülű macskák, fületlenek, félfarkúak, háromlábúak, meg olyanok, akik már kiállítást nyerhettek volna itthon Springfieldben; úgy hullottak alá az égből pörögve, mint a túlméretezett hópelyhek...
Nem volt semmi: ez aztán nem volt semmi!
Önök persze mind látták a jelentéseket. Voltak tényezők, amikkel nem számoltunk: áldatlan állapotok a rizsföldeken és a maniókaültetvenyeken (máig sem tudjuk, milyen ragadozófajok lettek kiirtva vigyázatlanságból az első permetezések alkalmával, ez tiszta rejtély) - de a zsizsik vagy valamilyen hasonló alaposan megtizedelte az az évi termést, és mire ledobtuk a macskákat, az emberek már igencsak éhesek voltak, és hát, azt hiszem, elkerülhetetlen volt, hogy a macskák elég nagy részét egyből elvesztettük. De közben beindult az Amerikai Segélyegylet programja, és valami megtámadta a patkánypopulációt (még mindig nem tudjuk, micsoda, valami vírus, azt hiszem), és a gekkók, úgy hallom, kezdenek újból elszaporodni.
Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy lehetne nagyobb baj is; minden rosszban van valami jó, ugye egyetértenek, uraim?

BUKOVSZKY ANDREA fordítása