Farkas Árpád
Véres havak
Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ily ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban! Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevűek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával;
ott, hol volt még hely, „hol fölolvashatol”,
rom már csak a vers és a város; s hullabűz!
Dicső avantgárdjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyába való,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
„modern” emberi beszéden:
géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni sem tudó színészek,
kik hanyatt vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetik őket el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat:
Nyugat kellett nékünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!
Sepsiszentgyörgy, 1992. január 1.